Influenza (Móra Ferenc)
A mű őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
Elfoglalt ember vagyok s nincs időm még az olyan szerény szórakozásokra se, mint az álmodás, meg a levélírás. Gondolom, mindenki elismeri, hogy ezek igazán nagyon szerény szórakozások s amellett meg is felelnek az én kereseti viszonyaimnak és közpolgári állásomnak. Hiszen sose álmodom magam autóra, csak villanyosra, arra is csak a szakaszhatárig és a levélírás se olyan költséges foglalkozás már, mint ezelőtt volt. Nem is beszélve azokról a tékozló esztendőkről, mikor a szíve vérével írt az ember, néha négy-öt levelet is naponta, – elképpesztő volt, hogy micsoda fosztogatást vitt véghez a természetben. Irt rózsasziromra, csillagokra, bárányfelhőkre, istennyilákra, mikor mi esett a kezeügyébe: a fő az volt, hogy valami olyanra írjon, ami nyilvánvalóan nem erre rendeltetett.
Most már csak töltőtollal ír az ember és csak papírra és arra is leginkább csak akkor, ha beteg. Ezt én úgy szoktam csinálni, hogy minden levelet, amit kapok, beeresztgetek az íróasztalom alsó nagy fiókjába, a limbusba ós mikor az már annyira tele van, mint a pokol tornáca lelkekkel és se kihúzni, se betolni nem lehet: akkor én megbetegszem és elkezdek válaszokat írni. Erre a célra rendesen az influenzát szoktam választani, mert az nagyon akcióképes nyavalya, vannak hangulatvariációi is, hol sírhatnékja van az embernek, hol káromkodhatnékja, ami arányosan elosztva, színessé és változatossá teszi a stílust és végre, mert az influenza az a betegség, amit mindaddig nem vesz komolyan az ember, míg bele nem hal, de akkor meg már nem őrá tartozik. Elég az hozzá, hogy most már tízedik napja influenzában fekszem, sőt eljutottam abba a stádiumba, amikor már dunszttal is gyógyítanák az embert, ha az embernek a férfiönérzet azt nem diktálná, hogy beforduljon a fal felé és komor fejcsóválással jelentse ki, hogy »nem én, ha csak ő engem meg nem esz, most már majd etessétek meg a vendégekkel a halott-toromon, ha addig sajnáltátok tőlem, míg egészséges voltam.« A férfiönérzet csak azt engedi meg, hogy a ház ura olyankor kapjon be egy-két fél őszibarackot, mikor a ház úrnője kimegy a másik szobába, letörölni bűnbánó könnyeit. Ez mindig így szokott lenni s mire a készlet kifogy – nem a bűnbánat könnyei, hanem az őszibarackok – akkorra rendesen a limbus is kiürül s én egy esztendőre kileveleztem magamat. Az idén azonban nagyon komplikált a helyzet – nekünk már csak hámozott szilvánk van s a feleségem kénytelen volt barátnőivel felvenni a kereskedelmi tárgyalásokat az őszibarack behozatal tekintetében, – de én a limbushoz még hozzá se nyúltam. Az influenzám sablonos lefolyásának az első éjszaka óta útját állja egy álom, amiből a feleségem rázott föl.
– Mit álmodtál, lelkem? Szívszaggatóan zokogtál, nézd, csupa könny a párnád.
– Rettenetes volt. Elő akartak léptetni az ötödik fizetési osztályba.
Elképzelheti minden feleség, aki még nem méltóságos asszony, hogy milyen értetlenül nézett rám a feleségem. Aztán nyúlt a hőmérőért és kereste a pulzusomat.
– Szegénykém, még mindig lázad van, – nyugodott meg.
– Persze, hogy lázam van. Neked is az volna, ha osztálykülönbözeti vizsgát kellett volna tenned.
– Hogy-hogy?
– Álmomban azt kívánták tőlem, hogy csináljak olvashatatlan aláírást. Ha sikerül, akkor beírják a bizonyítványomba, hogy »felsőbb fizetési osztályba felléphet.«
– Érdekes. És ez a valóságban is így van?
– Hát ez alighanem így van. Kísérd figyelemmel egy pár napig a postámat, majd meglátod, hogy a méltóságos úr az olvashatatlan aláírásnál kezdődik.
– Azt hiszem, drágám – mosolyodott el a feleségem, – te már akkor régen szentséges úr lehetnél.
– Tévedés! Nem a kézírásnak kell olvashatatlannak lenni, hanem az aláírásnak!
Az asszony elkomolyodott és végre megkérdezte, nem haragudnék-e meg, ha kérne valamire? Persze már akkor kért is.
– Nézd, most ráérsz, naponta egy órát próbálgathatnád az olvashatatlan aláírást.
A tehetetlen influenzás embert mindenre rá lehet venni. Egész nap azzal játszottam, hogy olvashatatlan krikszkrakszokat csináltam. Mit lehet tudni, mi érheti még az embert, – hát ez ne legyen akadálya az államtitkárságomnak, vagy a miniszterségemnek.
– No most már tegyünk gyakorlati próbát, – kaptam másnap a parancsot. – Légy szíves a házmesternének írj egy cédulát, hogy keddre jegyezzen be bennünket a mosókonyhába. Aztán a mészárosnak is írj, hogy máskor ne küldjön olyan bőnyés húst. Megállj, majd eszembe jut még egykét feladat, tudod, csak úgy gyakorlatképpen.
És eszébe jutott még neki a kalapos, a suszter, a szemetes, az üveges, a fésülőnő, a cukrász, a lisztes, a tejesember, a csirkéskofa, a pántlikásbolt, a tyúkszemvágó és a kártyavető asszony. (Csak a női ruha-szalón nem jutott eszébe, mert akós asszony inkább lemond a méltóságos címről, minthogy az urával írasson levelet a szabójának.) És mikor mindezt a sok olvashatatlan aláírást elkövettem, akkor nekem is eszembe jutott a gyógyszerész. írtam neki, hogy még a dicodid nevű influenza-ijesztőt is próbáljuk meg, mert azt olyan jó szernek mondják, hogy az mentesíti az embert minden náthától, – tíz esztendőre visszamenően.
Hát elmentek az összes levelek és visszajöttek az összes levelek. Egy szót nem tudtak belőlük elolvasni sehol, csak az aláírást. Ezt még a patikáros is kijelentette. Attól félek, a másvilágra átléphetek, de az ötödik fizetési osztályba soha.