Lelkünk üdve
A mű őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
Úgy értem a lelkünk-e, hogy a mienk, újságíróké. S nem veszem senkinek rossz néven, ha elneveti magát rajta és azt mondja, hogy de most már csakugyan elvesz a világ, ha már az újságírók is a lelkük üdvössége iránt érdeklődnek. Lehetne pedig bennük annyi szemérem, hogy ezt rábíznák a sajtótörvényre, amely úgyis tisztán csak arra való találmány, hogy az újságírók mennybeli jussára vigyázzon.
Igaz, hogy annak is hiába való az igyekezete, mert már az is kérdéses, hogy az újságírónak egyáltalán van-e lelke? Ha e tekintetben rendelnének el népszavazást Magyarországon, az alighanem balul ütne ki a sajtóra. Ami pedig azt illeti, hogy ha véletlenül mégis szorult volna bele valami kis lélek, hová kerül az a nagy deleatur után, az nem is kérdés. Az szent bizonyos, hogy neki semmi keresni valója azon a boldogságos helyen, ahová a rendes emberek reménykednek. Ott örök harmónia van s oda a gondviselés be nem eresztheti az örök kontrabontot. Nem is jó arra gondolni, mi lenne a mennyországból, ha újságíró szabadulna bele. Ha mindenáron a lelke sorsával akar foglalkozni a sajtó, akkor odalent kereskedjen. Ott bizonyosan extra szurkot főznek a számára a Beliál katlanában.
Hát ami engem illet, aki valamennyire magam is érdekelve vagyok, sajnos, én se igen biztathatom jóval a fajtánkat. Én már elolvastam az Adamus Weber Centum fontes-ét is, aki nagyon tudós norinbergai doktor volt a maga idejében, úgy kétszázötven esztendővel ezelőtt, ő tőle tudom, hogy a lelkek odafönt pirosban járnak, héberül beszélnek, – no azért nem kell rosszat gondolni, nem szombaton tartják a vasárnapjukat – és megteszik a disznóhúst is. (Lásd pag. 42., tudom én, mi illik, ha az ember tudós dolgokkal foglalkozik.) Sajnos, arról egy szót se szól Adamus Weber, hogy melyik traktusban laknak az újságírók. Igaz ugyan, hogy az ő idejében nem is voltak még újságírók, csak a postamesterek és a patkoló kovácsok terjesztették az európai pletykákat. (A szó köztünk maradjon, tovább is éltek akkor az emberek, már akit időnek előtte agyon nem vertek, mint amióta az újságírás ki van találva.) Swedenborg mennyei topográfiája is hiányos e tekintetben, sőt maga Mark Twain se riporterkedte ki az ügyet, pedig ő szép darab másvilágot bejárat Stormfield kapitánnyal s még azt is megmondja a járatlanoknak, hogy hol lehet odaát tollat venni. Már t. i. szárnynak való tollat. Az íráshoz való toll-szerszám ő nála se tartozik a túlvilági élet rekvizitumai közé. Mark Twain nagy humorista volt, de odáig még az ő humora se ment, hogy újságírókkal találkozott volna a mennyországban.
Nem is humorista az, aki még a sajtó számára is helyet biztosit az örök világosság hegyem, hanem pap, – igaz, hogy csak amerikai pap. Mr. Mortimernek hívják azt a baltimorei tisztelendőt, aki – így olvasom – a minap prédikációt mondott a sajtóról és azt a gyülekezet nagyobb épülésére, ezzel a fohásszal fejezte be:
– Adj, uram, örök nyugodalmat az újságíró lelkének, amely az örök nyugtalanságban legközelebb van te hozzád! Adj örök üdvösséget azoknak, akik abban is hasonlók te hozzád, hogy mindenütt ott vannak és mindent tudnak!
(Sajnálom, de hiába tetszik odagondolni, hogy mindent rosszul tudnak Rev. Mortimer nem így mondta).
... Isten látja a lelkemet, a jenki pap nélkül mostanában igazán nem jutott volna eszembe az a kérdés, hogy hát az én esendő lelkemért imádkozik-e valaki én helyettem? Mert a jó szándék ha megvolna is bennem, mikor adnak nekem olyan áldott pillanatot ezek a megátkozott évek, hogy kinyissam az ajtót a lelkemnek és azt mondjam neki: menj, te szegény gályarab és borulj az ölébe annak, aki az élethez szegezett téged, ő tudja, miért és várd meg ott lehajtott fejjel, hogy keze elsimogassa rólad a szegek és bilincsek véres nyomát! A nappal nem való erre, mert akkor zárva van az ég hideg-kék kapuja, éjszaka pedig, mikor föl lehetne kapaszkodni a csillagok aranyablakába és oda omolni az egyedülvaló Igazlátó lábai elé, a nappalok gondjától elgyötört fej fáradtan bukik meddő búzamezőmre, a félig felszántott papírra. Lelkem veszendő üdvösségét dajkálja-e hát valaki helyettem?
Dajkálja hát, tudom. Tudom, kis lányom két összekulcsolt keze, két egymáshoz lapuló liliomszirom sokszor befödte már az én bűnös fejemet az ítélet nehéz kardja elől. Fáj virágasszonyom szemének halkan csordogáló könnyében, tudom, sokszor kialudt már a kherub pallosának lángja. És tudom, hogy valahol messze, messze egy nagyon kicsi öregasszony, aki csak álmában él már, minden éjszaka fölhúzza az ünneplő papucsát, fölköti a régi gyászkendőjét, amelyikben az urát eltemette, aztán beletakargatja a kötőcskéjébe az én forradásos lelkemet, úgy kattyog el vele a jó isten elé és azt mondja neki:
– Édes istenkém, ne haragudj erre az én rossz kis fiamra, hiszen te teremtetted olyan gyámoltalankának, hogy semmire nem való a világon, csak éppen az írásra.
Mind tudom én ezt és tudom azt is, hogy a jó Isten elnézi nekem azt, hogy ez a tudat ér nekem annyit, mint a lelkem üdvössége. De hát a többiek? A fiúk, öregek és fiatalok, tépett, csapzott gályatársaim a tinta-tengeren? E szegény, magános lelkek, akik mellé nem rendeltettek őrangyalok, hogy szívük selymeivel simogassák fekete sebeik fekete sírját? Őértük imádkozik-e itt valaki, úgy, mint odaát, a föld másik oldalán? El lehet-e képzelni, hogy a magyar glóbuson is megteremnek az ilyen kegyes lelkek, akik még az újságírókat is pártfogásukba veszik az Isten előtt?
El hát. Csak éppen, hogy magyarra fordítják az öreg kvéker imádságát, valahogy ilyenformán:
– Adj, uram, örök nyugodalmat az újságíróknak, de most mindjárt! És ha már te se mered őket magadhoz venni, legalább tedd őket magadhoz hasonlóvá annyiban, hogy őket se lehessen látni sehol se és 6k se vegyenek tudomást semmiről se, ammen!