Ikrek hava

Ikrek hava (Napló a gyerekkorról) szerző: Radnóti Miklós

1939 augusztus végén

Különösen sokat gondolok Ágira, a kishugomra mostanában. Nem láttam évek óta már. Sokáig egy kisvárosban lakott, a nagy fekete hegy tövében, most egy idegen ország messzi székhelyén él a férje mellett. Nagyon szeretjük egymást, így hát alig levelezünk. Erős ez a szeretet, nincs szükség levélbeli bizonyítékokra, évente egyszer-kétszer, ha írok, évente ötször-hatszor ír. De sokszor gondolunk egymásra, sokszor fülelünk egymás felé. Ismerjük egymást, pedig alig éltünk együtt hét-nyolc évet életünk elején, nyolc éves volt s én tizenkettő, mikor elszakadtunk. Izgalmas gyerekkor volt az, háború vonult és forradalmak táncoltak körülöttünk.

Egy nagy kaszárnya mellett laktunk, ahol folyton cserélődtek a katonák s folyton harsogott a trombitaszó. S mindig mást harsogott. A nagy palota közelében laktunk, lépcsőin a nap minden szakában, esőben és napsütésben éljenzett, lebzselt, várt a nép, hajbókolt, vagy ítéletet hozott a hatalom. A történelemben ácsorogtunk, vastagbetűs ujsághírek közt játszottunk a palota előtti téren.

Mostanában különösen sokat gondolok Ágira s ha rágondolok, egy mondat lejtését hallom, izgatott kislányhang mondja a mondatot s indulatba hoz. Mikor a hangot hallom, mindig este van és ég a lámpa. Ha a hangot hallom, az asztalnál apa ül, kigombolt, fakó katonakabátja mögül kifehérlik az ing.

A mondat lejtése kísért, a szavakat keresem. Lehajtom a fejem, hallgatózom.

- Aztán levágták a fejét és egy ládába dugták! - íme a mondat, Ági meséli. Lelkesen hazudik, nagy barna szeme izgatottan lobog a nyakába kötött fehér asztalkendő fölött. Ő ül a legmagasabban, két párna emeli a tányér fölé. Egymásra pillantunk.

- Szóval agyonlőtték, aztán még a fejét is levágták? - kérdezte egy gondolatnyi csönd után mosolyogva apa. - Igen, - bizonygatja Ági - ilyen hosszú, görbe késsel! - Széttárt karral ül, úgy látszik, mintha felemelkednék párnáiról, a hazugság emeli, szinte röpül, ragyog: egyik kezében kanalat, másikban egy nagy vastag ceruzát szorongat. A kanálról csöpög a tejberizs.

- Hazudik! megint hazudik! - szóltam most hirtelen és keményen, magamhoz tértem az ámulatból. Ági meséi mindig csodálkozással töltöttek el s ez a csodálkozás gyakran elnyomta a dühöt, de most kitörtem. Most előttem fejlődött, nőtt óriássá a hazugság, nemcsak az izgalmas továbbfejlesztés tanuja voltam, hanem valóságos művészi teremtésé, a közös élmény szinte eltünt s ez felizgatott. Úgy éreztem most már, hogy semmi sem igaz az egészből. Ági találta ki. Ági találta ki az egészet, délután se volt még, s ez nem vacsora most, csak ebéd. A délután megrendített és épp ezért a tudat mélységeiben lappangott immár, múlt volt, vagy múlt se volt már, álomi időtlenségben élt a többi bujkáló emlék között a mélyben, ahonnan lassan bukik majd fel apró villanásokból, ízekből, illatokból, mozdulatokból s hangokból, hangokból rakódik újra össze, véglegesen, hűen és örökre. Akkor persze még nem tudtam ezt, csak nagyon személyes ügyemmé lett hirtelen Ági tódítása.

Apának a feje fájt ebéd után, lefeküdt. Gombozni akartam menni a harmadik emeletre, de anya rámbízta Ágit. - Menjetek a térre, - terelt ki bennünket és bezárta az ajtót.

- Lali! - ordítottam elkeseredetten. Lali megjelent fölöttem, kopasz feje fehéren világított és várakozóra hajolt át a rácson. - Most el kell mennem! - szóltam fel. Nem vártam meg a választ, dühösen, kettesével lépve a lépcsőn, lefelé csörtettem. Zsebemben zörögtek a gombok. Ági a korlátba fogódzva, lihegve mászott mögöttem. A kapuban megfogta a kezem és boldogan pislantott fel rám, tudta, hogy vele kell maradnom, hogy fognom kell a kezét s a térre kell mennünk. Egy kicsit kaján, diadalmas örömmel élvezte a helyzetet.

Elindultunk a tér felé, a járda szélére szorítottam, a járdáról le a kocsiútra. Ági felkapaszkodott, erőlködött, ellenállt és néhány lépés után újra lent volt az úton, a járda mellett. Kissé buta és unalmas játéknak vette, pedig én bosszút álltam s mire a térre értünk, meg is nyugodtam. Ha már itt vagyunk, játsszunk - gondoltam bölcsen, - s Ági boldogan játszott, lapos kavicsokat gyüjtöttünk, betüket raktunk ki velük az egyik padon, bogarat fogtunk. A tér üres volt. Átmentünk a szomszédos palotához és egy éles kővel karcolgattunk a lépcsők fokaira.

Az ebédutáni csönd hirtelen megkeményedett, majd ütemes zaj hangzott. Fegyveres katonák jöttek a térre, egyszerre léptek, egy szakállas, fáradt katonát fogtak közre, piszkos ruhában, öv nélkül, fegyver nélkül, lépést tartva gyalogolt köztük.

Felhő úszott a nap elé és még melegebb lett most. Felálltunk és néztünk. Ági kicsit mögém állt és belémkapaszkodott, a térre torkolló uccákból emberek siettek felénk, tömeg verődött össze, elénk álltak és körénk álltak, nem láttunk semmit.

Álltam és verejtékeztem. Valami borzalmas történik, éreztem. Körülöttünk az emberek ruháiból dőlt a meleg. Fölnéztem, az ég szürke volt.

És akkor Ági hirtelen elenged és csúszni, furakodni kezd a lábak között, rákiáltok s eltűnik. Rámbízták és most eltűnik. Mindig fogd a kezét, te vagy a nagyobb, fiú vagy, vigyázz a hugocskára, - kezdett beszélni bennem egy ismerős, meleg hang. Rémülten utána vetem magam, valakinek a lábára lépek, valaki a fejemre üt, visszarántanak, morognak. Végül fáradtan Ági mögött állok és fogom a könyökét.

A katonák szoros, rövid sort alkotnak a széles lépcső alján, a hátuk egyforma és vállukhoz szorítják a fegyverüket. Feljebb a szakállas katona áll, széles, fekete kendővel kötötték be a szemét. Valaki kiált, dörren, fehér füst száll, a bekötöttszemű áll még, féltérdre hull, előre esik, gurul két lépcsőfokot és fekve marad. Újra kiáltanak, egy ember elénk áll, csíkos barna kabátja és fekete bőrnadrágja van. Ági látni akar, belekapaszkodik, úgy próbálja eltolni onnan. - Mars innen! - morog valaki és taszigálni kezdenek hátrafelé.

A tömeg mögött állunk, kócosan és izzadtan. Ági izgatottan rámnéz.

Átfogom a csuklóját és visszabaktatunk a térre. Egy padon ülünk. Biztos egy gyereklopó cigány volt, - súgja Ági, már kerekedik benne a mese. Nem válaszolok, újra süt a nap. Egy kis káposztalepke száll Ági szoknyájára, megfogja, szárnyai kis izzadt ujjaihoz tapadnak.

Később komolyan beborult s csöndesen hazamentünk. Én Lalihoz rohantam, gomboztunk estig.

Az esti asztal fölött most újra suhogott a délután. Ezer katona volt, vörös ruhában, trombitáltak, a lépcsőn gyereklopó cigány állt, vér folyt, egészen a padokig. A lámpa ingott.

- Hazudik! megint hazudik! - sikoltottam, másodszor már borzongva sikoltottam.

- Csönd! Egyetek és vége legyen már! Ági összedisznólkodod a terítőt! - csattan anya hangja. Ági behúzott nyakkal gyorsan kikanalazza a tejberizst, lemászik a székről és a sarokba ül. Babát öltöztet, de közben rám-rámvillan mérgesen a szeme. Eszünk. Ági hirtelen újra rámnéz s kiabálni kezd, csak úgy sivít a hangja: te vagy a hazug! Nem én! Hazug, hazudós, hazudós! - Apa összerezzen. - Ha nem lesz csönd mindjárt!... Ha válaszolni mersz!

Megköszönöm a vacsorát, a divány sarkába kuporodom, egy háborús novelláskönyvet olvasok hetek óta. Címlapján a behavazott fejfa körül hét katona áll fedetlen fejjel, a vállukon hó. Sírnak, de a könyvben vidám történet is akad s ezeket szeretem, a többi rémít. A katonák léghajónak nézik a felkelő teliholdat és rálőnek, - erről szól az egyik. Vidám tévedés a másik történet is. A mézet nyaló medve fejebúbja kivillan a bokrok közül, kozák kucsmának vélik, körülkerítik a helyet, s mikor kiderül a tévedés, leülnek a fűre nevetni. A medve közben eltűnik. Ezt a históriát böngészem újra most, de nem tudok figyelni. Izgatottan lapozok át a véresebbek fölött, a Petőfimre gondolok egy pillanatra, de nem megyek érte. Ülök és valami motoszkál bennem, valami tisztázatlan szorongás.

Az asztal kopaszon áll már, a konyhában tányérok csörömpölnek, anya mosogat kinn. Ez a zaj hallatszik, apa lapozza néha az ujságot, Ági szipog a babái fölött. S hallani vélem, hogy szalad a falon végig a zsinórban az áram, hallani vélem, hogy dong a körtében a fény. Erre figyelek.

Anya bejön a konyhából, ránéz apára, leveti a kötényét és elkezdi az esti rakodást. Az ágyazásnál segítenem kell. Összehajtogatom a porszagú csipkés takarót, szétosztom anyával a hűvös ágyneműt. A szoba képe megváltozik. Ági körülöttem botorkál, de rám se néz. Mutatja, hogy haragszik s várja a békítést. Hang nélkül térünk aludni. Nem dobáljuk a kispárnát sem, az esti mosdásnál sem fröcskölünk.

Fekszem a homályban, egy utcai lámpa kicsit bevilágít. A divány rojtjait babrálom, mint mindig elalvás előtt. Nem nézek az ablak felé, a függönyök miatt. Már nem félek, de mégsem nézek arra.

Ilyenkor lép be szobánkba hangjaival az utca és az udvar. A szeszgyár sarkán villamos fordul be, csönget, a szemközti kocsma ajtaja nyílik, ének és zene hallik harsányan, majd hirtelen sikitással csönd lesz, mint mikor a hangraforgó lemezén középre fut a tű. Léptek hangzanak, autó csikordul. Az udvaron papucs csattog, kulcs csörög, kapu nyílik, kapu csukódik, járnak, járnak a lépcsőn és a folyosón. Ringatnak a hangok, rántanak rajtam egyet-egyet, emelnek és elborítanak. El-elkap az álom.

- Alszol? - hallom most Ági hangját és rögtön utána meleg lehellet ér, nedveset érzek a fülem mögött. Ági csókját.

- Gyere játszani! - súgja s én felülök. Kis kék ingében áll a divány mellett, feje aránytalanul nagy a homályban, nem látom a szemét, de érzem, hogy kérlelve mosolyog.

- Mit játszunk? - hajolok felé. - Amit akarsz, - lélegzi engedékenyen.

A szoba közepére, az asztal mellé esik a legtöbb fény. Leülünk egymással szemben a földre és elkezdjük kirakni a délután szedett kavicsokat. Az egyik sort Ági rakja, a másikat én. Előveszem féltve őrzött gombjaimat is.

- Minden ötödik legyen egy gomb, - suttogom s Ági elégedetten pityeg.

- Négy kavics, egy gomb - boldogan számol, hozzányulhat a gombokhoz, nagy megtiszteltetést érez. A sorok nyulnak, csúszunk a padlón. Ági mögött egy szék áll, támlájára akasztva apa kabátja lóg. Hátrább ül egy kicsit, meglöki a széket, a szék felborul. A zuhanásra ijedten reccsen a másik szobában az ágy s az ágy fölött kigyúl a lámpa.

- Ő borította fel! - sikolt Ági rémülten, nem néz rám, csak felém mutat. Megsemmisülten állunk a szivárgó fényben, szemem előtt nagy és egyre nagyobbodó fehér karikák forognak. Anya is egyre növekszik, fekete szeme szúr. Kitölti az ajtó világos négyszögét, nehéz, fehér ingében olyan, mint egy haragos szobor.

- Te a fásládára mégy, - nyugtatja rajtam kicsit a tekintetét anya, - te pedig lefekszel, egy szisszenést se halljak! Holnap számolunk! - Ági nem mozdul, szemébe nagy gyöngyök gyűlnek lassan.

Hónom alá veszem a paplant és a párnát s kimegyek a konyhába. Ez a legsúlyosabb nyári büntetés. A nagy, kemény fásládán aludni az ételszagú konyhában, ahol folyton és félelmetesen szortyog a vízvezeték és svábbogarak is vannak. Ritkán fordul elő és reggelre mindig benn a díványon ébredek, apa vagy anya bevisz, mikor elalszom. De mégis rémes.

Felmászok a ládára, magam köré tekerem a paplant és a falnak fordulok. Egy foltot félve megérintek, nem szalad-é el. Inkább ijedt vagyok, mint dühös.

- Mars lefeküdni, - kiált odabent anya. - Nem! - hangzik Ági sírásba fulladó tiltakozása. Az ajtó nyílik s én a hátamra fordulok. Ági totyog ki mezítláb, fölfelé tartott fejjel a félignyitott ajtón, párnáját és paplanát maga után húzza a földön. Hüppögve mászik fel mellém a ládára, apró nyögéssel feje alá gyűri a párnát, kis nedves orrát az oldalamhoz nyomja. Érzem a teste melegét.

Bent leoltják a villanyt.

- Összetartanak a gazok, - hallom félálomban a meghatott hangot.

- Össze, - vélem hallani nagysokára a halk feleletet is, de lehet, hogy ezt már csak álmodom.

C s ü t ö r t ö k .  Négy napja jött meg anya N-ről, ott él tizenöt éve már. Hirtelen jött, váratlanul pénzhez jutott. Várom a pályaudvaron s mikor feltűnik a kocsi ajtajában, meghatva mondom magamnak, hogy milyen szép még. Öt éve nem láttam, semmitsem öregedett. Negyvenhét-negyvennyolc lehet már, - villan át rajtam. Összecsókolódzunk. Egy férfi száll le mögötte, leteszi anya kézitáskáját, összeüti a bokáját, kezetcsókol.

- Íme, a fiam, - tart maga előtt kinyujtott karral anya, s könnyein át a férfire mosolyog. Nem is hiszem el, - emeli felém kalapját az útitárs. Mogorván bólintok, féltékeny vagyok, mint gyerekkoromban.

- Te, hogy ez az ember mit hazudott össze nekem N-től Pestig, - meséli nevetve anya a villamoson.

- Nem kell mindenkivel szóbaállni, - mondom tréfás szigorral. - De tanár úr kérem, - s apró mozdulattal meghajlik, egyik lábát a másik mögé húzza s megbillenti a térdét, - ne tessék haragudni, - s hunyorít. Nevetek. A másik pályaudvarra érünk, anya továbbutazik V-re, a bátyjához, Eduárdhoz. - Még e héten kijövök, - kiáltom a guruló vonat után.

S most utazom V-re, két könyvvel és egy jegyzőkönyvvel az irattáskámban, kalappal s esőkabáttal. Utazom. Már-már utazás ez is, még jegyzőkönyvet is viszek, gyerekes álom, utazás. Kiveszem az egyik könyvet a táskából, fölrakom a holmit a poggyásztartóba és leülök az ablak mellé.

Riasztó ujságcímek között jöttem idáig, ma újra Európa sorsa dől el, izgatottan és ünnepélyesen élek, de kezdem megszokni már. S az életem valóságai közt mind gyakrabban emlegetem a csodát.

Felütöm a francia versgyüjteményt és olvasok.

Terre Terre Eaux Océans Ciel.

J'ai de mal du pays.

Cendrars süvölti ezerkilencszáztizenkilenc őszén, a vad európai, aki néger törzsek varázsénekeit és meséit gyüjtötte könyvvé egyszer,

Je voudrais être la cinquième roue du char

Orage

Midi à quatorze heures

Rien et partout

kicsit zúg a fülem tőle, de a hangot felfogom. Zökkenünk s egy hang süvölt: Soroksár! s mintha a versből süvöltene. Oly mindegy, mosolygok, háború előtt vagyunk, egy nappal? két évvel? szabad szeretnék lenni! A háború után utazott így a költő. Van "háború után" is? A négy évig bezárt és halálraítélt lélek mohóságával utazott, örömmel és azzal az idegesítő tudattal, hogy a határok minden pillanatban bezáródhatnak körülötte és újra - fogoly.

Lapozok néhány oldalt a könyvben. Larbaud:

Je chante l'Europe, ses chemins de fer et ses théâtres...

Európát énekelem én, vasútjait és színházait,

városai fekvését, miközben

egy új világot hordok verseimben:...

Gyönyörű "új világ", mormogom, majd mosolyogni kezdek. Milyen régen fordítottam ezt a verset s még ma sem tudom, ki az az Ilanero! "Legyőztelek és zsákmányod vagyok óh Ilanero!" Ilanero... szép név. C'est l'exotisme, - gondolom tudákosan. Hisz a háború után - miért? most nem? - Európa az ismeretlen őserdő, emberevők, fejvadászok tanyája, a bokrok alján kígyók fütyülnek, - s milyen romantikus a nyugtalanság szülte utazás. Londonnál, Párisnál, Berlinnél jobban érdekelte őket Budapest, Belgrád, Charkow, vagy Bukarest. S mit törődtek ők a "couleur locale"-lal! Nem a táj kell nekik, inkább a tudat, az utazás, pontosabban a szabadság tudata. Úgy dolgoztak az idegen helyeken, akár otthon a könyveik között, s otthon úgy, akár az őserdő mély bozótjai közt. A lélek valóságát mondom - s kijavítom a szót: mondják, mely független már minden más valóságtól. S tollhiba volt-é ez az imént? Magamról is beszélhetnék. Húsz év telt közben el? Azóta folyton így van! vagy újra tán? Óh boldog elődök, nemes Jack London s ártalmatlan Pierre Loti, nem kaland ez az utazás, ez a szabadságvágy, nem kaland, nem ismeretvágy, nem megújhodás, nem menekülés, mindennél több ez: pszichózis.

Falak épülnek körülöttem, városok és országok tünnek el. Nő a fal s elválaszt az emberektől. Fogoly vagyok. S ha néha azt kiáltja valaki: Európa! mintha azt kiáltaná: Afrika!

Milyen patétikus vagyok, - gondolom kedvetlenül. Becsukom a könyvet. Pedig csak azt szeretném megnézni, hogy éjjel egyhúszkor indul-e most is az utolsó vonat Párisban a Bastilleról Nogent felé.

- Ilanero, - mondom újra, s - Taksony! - kiáltja lent valaki.

- Taksony, - mormogom utána én is, kiszállok s állok a szálló porban az állomás előtt. Várom az autóbuszt. - Hétköznap is jár Bugyi felé? - kérdezem egy kislánytól. - Jár, csak ritkán, - nevet a poron át.

- Ilanero, - nézek a kislányra, te szőke vagy, te nem lehetsz Ilanero. Ilanero fekete. Hollószínfekete.

Taksony, nézem az állomást, hét betű, hét... Tass, Töhötöm, Huba, Kond, öreg Álmos, Előd, fene Ond - hogyha a régi vezérek előre rohannak a... skandálom szinte oda se figyelve a gyűlő daktilusokat.

Eduárd kissé csalódottan fogad.

- Hát kijöttél mégis? Nem akadt jobb dolgod? - Később kiderül, hogy rosszul jósolt, azért kedvetlen.

- Nem fog kijönni hozzád, majd csak a jövő héten, - biztosította Anyát, - ha egy költő ígér valamit... levelet sem ír neked soha...

Kezetrázunk a verandán.

- Ilka, - kiált a konyhakert felé, - kijött a fiad! - Anya piros kötényben, napsütött arccal szalad elő, mögötte Kormos ugrál röhögve, a komondor, előbb ér hozzám, a mellemnek támaszkodik, arcon nyal, anya alig fér tőle a közelembe.

- Úgy fogadnak, mintha szeretnéd őket, - hunyorog a karosszékben Eduárd.

- Szeret is, - ölel át anya, - mi mind szeretjük egymást, Edém!

- Úgy is kell, - mosolyog hamisan Eduárd, mint mindig, ha sikerült indulatba hozni valakit. A legutóbbi könyvem egyik kis verse, a Gyermekkori emlék róla szól:

Hogy kínáljanak itt, azt sose várd,

jobbra a konyha, kérj magadnak, -

bíztat rokonom, a jó Eduárd.

S én kérek, újra kérek s nagy kerek,

zsírba mártogatott kenyerekkel

settengek és a konyha-némberek

szívét lágyítva hangosan nyelek.

- Te, mindenki azt hiszi majd, hogy csak a rím kedvéért áll itt így ez a név, - aggódott Fanni, mikor este megmutattam neki a verset. - De hisz így hívják, - mosolyogtam - vagy írjuk hozzá, hogy... no várj csak:

Nem Ede,

nem Ede,

Eduárd!

Fiatal

korában

Ameri-

kában járt.

- Jaj, - nevetett, - ne írd hozzá! inkább elhiszem és elhiszik.

S valóban Eduárd bácsit az egész családból csak anya szólítja Edének. Mióta visszajött, Eduárdnak írja a nevét s így hívja mindenki, így szereti.

Ülünk egymással szemben a verandán, karosszékeink mellett lenn a poharak, köztünk egy üveg könnyű homoki bor. A frissen locsolt téglákon tartjuk, mert így hidegebb marad s mert Eduárd szereti az asztalra rakni a lábát s a kicsit sánta kerti asztal könnyen felborul.

- Beszéljünk egy kicsit irodalomról is, a család nem érdekes, - dörgöli rövid szakállát Eduárd, - hogy vágnak a rímek, öcsém? Vágnak már? Vágnak?

- Vágnak hát! - dörmögök szelíden és Kormos fejét vakargatom.

- Az ebtől balhás leszel, ha nem tudnád! - féltékenykedik. A kutya mintha értené a mondat-mögöttit, lomhán feláll, odamegy Eduárdhoz s a térdének támasztja fejét. Ketten hunyorognak rám. Anya kettőnk közt áll, nagyon figyel, minden pillanatban ugrásra, békítésre kész.

- Ne bántsd folyton, hisz nem csak költő, tanár is! Azt csak elfogadod mesterségnek? Nem tehet róla szegényke, hogy nem kap állást!

- Hány éve nem kap már! Azalatt műasztalosmester lehetne! A Ju Esz É-ben már rég... de folyton verekszem veled, mi? - nevet rám hirtelen csillogó, kedves szemekkel.

- Emlékszel? - kérdezi anya a parkban, - nem szeretted a spenótot, utáltad! S egyik napról a másikra enni kezdted, nem kellett beléddiktálni, veszekedni miatta! Az ám! De egyszer észrevettük, hogy olyan kövér, dagadt a képed ebéd után. Hát nem összegyüjtötted kétoldalt a két pofazacskódban a spenótot, ott tartottad egész ebéd alatt, hogy tudtál rágni mást, máig is rejtély. Hogy nevettünk szegény apáddal! Ettől a naptól kezdve egy ideig elénk kellett állnod, szájat nyitni s mi szigorúan s magunkban pukkadozva belenéztünk.

- Nem emlékszem - mosolygok, - de mi ez?

Éktelen csörömpölés hallatszik a ház felől.

- Ez a gong! - hajol meg ünnepélyesen anya, Ede legújabb játéka, ebédelni hív.

Eduárd cserkészingben, hatalmas karimájú, foszladozó szalmakalapban áll a veranda lépcsőjén és egy bádogfedőt csapkod fakanállal. Rövid, tüskés körszakállán ragyog a jókedv.

- A leves előállott, - hajol meg felénk.

Mindig kitalál valamit. Most már csak olyasmit, ami semmibe sem kerül. Húsz éve jött meg Amerikából, akkor vette ezt a kis birtokot s a legenda szerint drágán. A kúriát Lechner építette, Eduárdnak tetszett, megvette. Illik is hozzá tökéletesen. Az elvadult parkot érintetlenül hagyta, nem engedte, hogy hozzányuljanak, csak a szökőkutat helyezte újra üzembe, s felfedezte az egyik fészerben s előhurcoltatta a szökőkút régi díszét, egy kőből faragott vizelő kisfiút. A parkban csak a vendégek járnak néha, Eduárd keveset mozog, a térdei fájnak. Kilencvenhat órákat utaztam egyfolytában odaát, a vonat kizötyögtette a térdemből a porcogókat! - mondja, s az orvosok nem érdeklik. S mindezt az átkozott monarchiáért! - teszi hozzá titokzatosan. Nehézipari üzleteket kötöttem, sokat köszönhetnek nekem. - Egy kis konyhakertje van, két sor ribizkebokra, a park végében öt őszibarackfa, két lova van, két fejőstehene, négy hízója, s egy nagy sereg szárnyasa, ez a hozadék. S egy vízgyüjtőt építtetett, hogy csapból folyjék a víz. Az egészre ráfizet, alig futja vendégségre s dohányra. De a taksonyi autóbusz vezetője így üdvözölt: A kastélyig tetszik jönni? Majd megállok! - s Eduárdot a honvágy hozta haza, de ez a kérdés teszi boldoggá. Két pávát is tart, - talán ezért. A szárnyasokat személyesen ismeri és számon tartja, neve is van mindegyiknek. Egyszer szívrohama volt s ezt gyakran meséli: mintha présbe tették volna hirtelen a szívemet, még a bordáim is megroppantak. Csak néztem magam elé. Az aranyszínű levesben, szép nagy zsírfoltok úsztak, a Lidi combját fogtam ép... - ilyenkor a tájékozatlan vendégek összenéznek s mi nevetünk. Ismertem is a Lidit, sötétbarna, lármás tyúk volt, Eduárd egyik kedvence. Máig is titkos összefüggéseket sejt a tyúk "átalakulása" s a szívroham között.

Csöndben, áhítattal eszünk, csak Kormos mordul, ha végzett a csonttal s újat követel.

Eduárd lenyom egy nagy darab, tormás lében főtt marhahúst, tormával tetézi még külön is, öklével letörli a könnyeit, asztalra csapja a villát s rámkiált:

- A legfontosabbat meg elfelejtem! Hogy van Fülöp?

Megrezzent a hirtelen kérdés, iszom az előttem füstölő jeges fröccsből s félvállról odavetem:

- A mult héten választották be az Akadémiába.

- Hová? - kérdezi Eduárd kikerekedett szemmel.

- A francia Akadémiába - mondom merev arccal.

Anya a szája elé teszi az asztalkendőt, de szemén táncol a nevetés.

- Nem olvastam az ujságban, pedig olvastam volna, ha igaz, - mondja vésztjósló hangon Eduárd. - Te olvastad talán?

- Én se olvastam, - felelem únott hangon, - itt nem hozták a lapok, mert futurista, de nekem megírták az Akadémiáról. Victor Hugo helyére választották!

Anyából kiröppen a kacagás, megöllek! - dühöng Eduárd, csapkod, aztán nevetni kezd.

Fülöpöt ismeri az egész család. Talán három éve lehet, hogy egy vasárnap ebédután, elaludtam heverőszékemen a parkban. Mellettem a földön Philippe Soupault egyik verseskönyve. Eduárd arra járt, felszedte a a vékonyka könyvet s elolvasta. S mikor én öt óra körül felébredtem, Eduárd már fölolvasást tartott a verandán, szétterpesztett lábakkal állt, előtte az asztalon a kis Larousse, kezében Soupault, rögtön fordította is a verseket, körötte Béla, Miklós bácsi, a v-i tiszteletes és Ferenc, a kocsis. Forogtak a nevetéstől.

Docteur Breton va a Gien

par un temps de chien

Il est tombé dans un trou

on ne sait où

olvasta ép fulladozva, hogy odaértem.

- Mi ehhez képest Victor Hugo, - harsogott diadalmasan, mikor meglátott, ezt kell olvasni, nem Victor Hugot!

S Soupault azóta jelképpé nőtt, futuristának nevezte ki s Fülöpnek keresztelte. S én néha-néha képeslapokat kaptam, egyszer a párisi Notre-Dame-ot ábrázolta a lap, máskor a brüsszeli tőzsdét. S a postabélyegző Taksonyt hirdette büszkén. "Vasárnapi versedet véletlenül olvastam. Fülöp is írhatta volna! Ölel Eduárd." Vagy: "Könyvküldeményedet köszönettel vettem, a költemények fele fülöpi mélységek felé mutat. Csak így tovább, E."

S Fülöpöt mindenki ismerte már, Mérges bácsi is, a b.-i asztalos, aki időnként a házon javított Eduárd személyes felügyelete mellett, sűrű angol és magyar káromkodások közepette.

De szeretjük egymást s a kötözködés vége mindig nagy barátkozás. Kóstolgatjuk a bort, én Párisról mesélek s ő hunyorogva Amerikáról. S elméleteink igazolására mindketten rövid és csattanós történeteket találunk ki. Te valósággal epikus vagy Edém, - szólal meg néha anya, aki horgol mellettünk s Eduárd felmordul: Miért nem mindjárt költő? Amit én mesélek, az mind igaz! - De az amerikai történetek között néhanapján egy-egy megfokozott és newyorki színekkel ékített Mikszáth-anekdotát ismerek fel mosolyogva, ám ilyenkor Eduárd nem veszi észre a mosolyt, a forrás a tudattalanba merült már.

S az elborult, koromsötét, zengő éjszakában botot vesz, fölragadja a kocsis lámpását s bizonytalan térdekkel megy előttünk, himbálja a lámpát, vezet az autóbuszhoz. S mikor jön a bárka, hozzámdörgöli kedvesen a szakállát. S állnak az országúti porban, kéz a kézben anyával s néznek utánam.

Várom a koromsötét állomáson a vonatot, nem gondolok semmire s hirtelen egy mozdulat villan elém, anya mozdulata, zöldborsót tisztítunk a parkban s mielőtt hozzákezdenénk, pápaszemet vesz fel. Sohase hordott. Az idő csönget, mikor megszólal a sötét kis állomás.

A gyerekkorból utazom vissza a rosszúlvilágított, zötyögő kocsiban. Le-lehúnyom a szemem, s ha kinézek, az ablakból borostás arcom néz vissza rám s rajta keresztül egy-egy pisla láng.

S a közös kocsi végéről, az álmosító zsongásból egy ébresztő hangot hallok, egy női hang hitetlenkedik franciául a Taksony-Áporka-Dömsöd vonalon: Tu crois que c'est pour cela? S egy másik női hang felel, kissé oktatóan: Je ne le crois pas, je le sais. Tout de même l'enfance c'est quelque chose!

A vonat megáll, járkálás kezdődik, fülelek. Egy élénksárga kötöttkabát tűnik el az ajtóban, mikor felpillantok.

- Leszállnak, - ijedek föl s a folytatás érdekel. Összeszedem a holmimat, leugrom. Ferencvárosi pályaudvar. Sietek a kijárat felé, a két hang eltünt, eltünt a sárga kabát.

- Nagy dolog a gyerekkor, - mondom a mondatot, kínlódom s úgy érzem, valami halaszthatatlant kell gondolnom erről és nem jut eszembe.

- Hát persze, Jean, - enged fel egyszerre a szorongás, - Jean mondta évekkel ezelőtt. És tegnap Jean megjött Párisból, együtt vacsoráztunk s vacsora után otthon elkezdtem írni Ágiról.

- Nagy dolog a gyerekkor, - mondom most már mosolyogva, - meghajlok s tapsolok magamnak.

S z o m b a t .  Semmit sem csináltunk akkoriban. A könyveket nézegettük, az Odeon boltívei alatt, vagy a partokon, únottan és szívós kitartással. Ácsorogtunk közöttük, szertartásos mozdulatokkal kotorásztunk a ládákban s néha hangosan felolvastunk egymásnak húsz sort Racineból, vagy két-három lélekzetnyit Bossuet beszédeiből. Néha percekig néztünk együtt egy-egy unalmas metszetet, egyszerre fájdult meg a hátunk, két kezünket egyforma mozdulattal szorítottuk hátul a derekunkra. Nyújtózkodtunk és nyögtünk.

Poros kezünket lógatva, fáradtan indultunk akkor a Luxembourg felé. Jean Citadin némán jött mellettem, száját sem húzta össze, úgy fütyürészett valami gyerekdalt. Később abbahagyta s csak a levegőt szítta be halkan a fogai közt. Ránéztem, mert idegesített.

- Nos, szereted még Cocteaut? - kérdezte harcrakészen.

Jean Citadinnel otthon, egy vidéki városban barátkoztam össze. Barátjához jött látogatóba három napra és ott töltött két hónapot, - lustaságból. Napbarnított arccal, dühösen lépkedett mellettem. A város vége felé poroszkáltunk, a gömbákácok között.

- Cocteau bűvész, - magyarázta és fölemelte az ujját. Mutatóujja csúcsán mintha egy hangsúlyos szótag vándorolna, feltüntek a gömbákácok koronái. Kutyák faldosták mellettünk a kerítéseket, észre se vette.

- Cocteau bűvész és én nem szeretem a bűvészeket. Csalnak. Cocteau is csal. A mutatványai mögött semmi sincs. A költő ne bűvészkedjék, a költő érintse meg a szívemet! mint Villon, mint Ronsard, mint Verlaine!

- Ez az olvasó szempontja, de te költő vagy! S ehhez képest elég egyszintű az esztétikád. Érzelmes esztétika!

- Nem, még nem vagyok költő, - tiltakozott. - Még nagyon foglalkoztat a nyelv, akadályokat gördít elém, rosszindulatú és makacs. Még érezni a versen, hogy írták. Még sok benne a mutatvány, a bűvészet. Mondom, nem szeretem a bűvészkedést. Ugy fejezze ki az érzelmeket a vers, mint egy fütty, egy jajszó, vagy egy csuklás borozás után! Ne érződjék, hogy anyagból épül! Érzed a követ a strassbourgi katedrálison?

Délben indultunk el akkortájt és hold kísért haza. Cocteau ürügy volt a vitára s mi vitáztunk szakadatlan.

Most belémkötött. Rég nem vitatkoztunk már és rég nem is beszélgettünk. Lustán és tétován csavarogtunk Párisban, loptuk a napot. Egyikünk sem csinált semmit. Néha napokat aludtunk, néha napokig alig. Jártuk a várost, kirakatok előtt ácsorogtunk, délutánokat álldogáltunk át olvasva a parton, egy-egy könyvesláda előtt, tereken ültünk, gyerekekkel játszottunk és lányokkal, sokszor ketten egy lánnyal is, sokszor meg ketten tíz gyerekkel.

- Nos? - kérdezte.

- Szeretem, - mondtam magam elé, - néhány versét majd magyarra is fordítom.

- Formában! - folytatta a mondatot Jean, hangsúlyozva a szót, gúnyosan.

- Úgy ám! - dühöngtem, - nem is úgy, mint ti, verset prózában! Mallarmé nagy formaművész, mi? - Nyitottam ki hirtelen a csapdát.

- Az hát! - ugrott bele Jean gyanútlanul.

- Nos, a nagy formaművész és az angol nyelv hivatásos rajongója prózában fordította Poe Hollóját és mit gondolsz, hogy adja vissza a szót, a szót, amit a holló folyton ismétel, a Nevermore-t? Jamais plus! Hogy ezt jelenti? Tudom, de ez nem elég az üdvösséghez! Ennek az angol szónak sötét, borzongató hangulata van, ez a szó sejtet valamit, visszaad valamit a károgás hangjából! hisz ezért volt olyan nagy probléma a mi költőinknek, a legnagyobb modern költők fordították, formahűen s ezzel a szóval még külön bajlódtak, az egyikük így fordította, a füled ítéletére hallgass, hallgasd ezt a szót: Sohamár!

Jean arca egyszerre felderült s mint aki rájött valami titokra, suttogni kezdett: - Te, mit mond nálatok a holló?

- Kár, - feleltem meglepetten, - azt mondja, hogy kár, az ige is ebből származik: károg.

- Ezt mondja? - ingatta a fejét Jean.

- Ezt, - erősítgettem.

- No látod, a francia holló nem ezt mondja. Csak annyit mond, hogy Krrr... Krrr... S gondolod, hogy az angol azt mondja, hogy: More... more... Ennyit ér az ilyen formahűség!

Dühös lettem s eléálltam.

- Figyelj ide, te. Ismered Tibullus Detestatio belli-jét? Az első könyv tizedik elégiáját? Azt, amelyik úgy kezdődik, hogy: Quis fuit horrendos, primus qui protulit enses?

- Quam ferus et vere ferreus ille fuit! - folytatta az idézetet nevetve Jean.

- Óh, bocsáss meg, elfelejtettem, hogy görög-latin szakos vagy - mondtam gúnyosan, - hát ezt én magyarra fordítottam, persze disztichonban, for-ma-hű-en, el sem tudod képzelni, mi? de nem ez a fontos, figyelj csak: divitis hoc vitium est auri, nec bella fuerunt, a nyolcadik vagy a tizedik sor, faginus adstabat cum scyphus ante dapes! Most figyeld meg ezt a magyar disztichont!

Mindaz a sárarany átka, sosem volt háboru addig,

míg kopogó fapohár járta a víg lakomán.

- Nem rossz, - mondta meglepetten Jean.

- Nem rossz? - dühöngtem, - kitűnő! És a pentameter szebb, mint a Tibullusé, mert tiszta, nincs sehol lassítva s így jobban festi a sor hangulatát! Míg kopo-gó fapo-hár jár-taa víg lako-mán!

- Szebb, mint a Tibullusé? - csodálkozott Jean.

- Csak ez az egy sor, - szerénykedtem, - hiszen hallod!

A sor valóban tetszett Jeannak, elismételtette velem, utánam mondta, füttyentett, de aztán kijelentette, hogy az ilyesmi már önálló alkotásszámba megy, nem fordítás, mert nem pontos, nem hű.

- S a hűség a fontos, - emelte fel a mutatóujját, - s ezért nem lehet formában fordítani. Formahűség! Add vissza a spondeust is a sorban, ne legyen szebb, hű legyen, ha már... Mi pontosak vagyunk, nem csinálunk tréfákat az idegen verssel, hűségesen elmondjuk franciául.

- Hűségesen? forma nélkül? hát lehet hű egy formátlan vers? A forma fontos fiam. Az érint sziven! Egy alliterációt sem sikkaszthatsz el a versből. Mit? hogy ez lehetetlen, ez igaz. De az eredetivel egyenértékűt adhatsz. Egy későbbi sorban pótolhatod azt, amit egy előbbiben elmulasztottál, a vers egésze nem szenved akkor! Az más lesz? Mit nem értesz? Magánügy? Kérlek. Mormogott maga elé valamit, láttam, hogy nem érdeklik többé a műfordítás nehézségei. S érdekelt a vita, akkoriban kezdtem megismerni a francia irodalom idegen sétálóktól szűz, titkos és meghitt ösvényeit, meghódított, ezért kellett ez a kis becsmérlés, védekezés... Sértődötten hallgattam.

Jean az arcbőrét beszívta kétoldalt a zápfogai közé és összeharapta. Így jött mellettem, torz arccal és lehajtott fejjel. A kertbe értünk. Rugdaltuk magunk előtt a kavicsokat. A fák közt a fáradó délután aranyos színe ült már és a gyerekzsivaj egyhangú zúgása is halkult. Leültünk a kút mellett. Beakasztottuk cipőnk orrát a rácsba s hintáztunk székeinken.

Jean mutatóujját az orrának támasztotta s hallgatott. A halakat figyeltem s a tavirózsát, hogy mennyit nyílott tegnap óta. Rajta követtem az időt. Öregszem, - gondoltam és sietős érzésem támadt. Mintha elkésnék valahonnan. De tudtam, hogy ezt mindig megállapítom, amikor a délután estébe szivárog át és maradtam.

- Érdekes, - állította biztosra maga alatt a széket hirtelen Jean, - érdekes ez a képzettársítás.

- Melyik? - kérdeztem tettetett unalommal és sértődötten.

- Gyerekkoromban is szerettem így megtámasztani az orrom, gyakran vertek a kezemre miatta. Várakozón hintáztam. - Az imént jutott az eszembe, - folytatta vontatottan, - mintha ma történt volna. - Nyolc vagy kilencéves lehettem. A Vaugirardon laktunk. Anya még gyönyörű asszony volt akkor, a füle tövén halványkék anyajegy. Úgy nézett ki, mintha megharapták volna. Azt hiszem harapásra ingerelte a férfiakat. Jacques bácsi jött hozzánk, apa dolgozott a hivatalában...

Jacques bácsi "ismerős", de apa nem szereti. Gyakran jön olyankor, mikor apa dolgozik. Ötvenes, nagy, fehérhajú és pirosarcú ember. Tudom, hogy segít rajtunk. Nem tudom miképpen segít, s hogy miért teszi, az is csak halványan érdekel. De tudom, hogy mi hálásak vagyunk Jacques bácsinak. Félig szeretem hát s félig gyűlölöm. Gyűlölöm, mert a mamát szereti és mert apát nem szereti és apa sem szereti őt. Szeretem, mert mindig eseményt jelent, ha jön. Ha elment, veszekedés van és gyakran kikapunk én meg Claire, a kishúgom, de ha jön, mindig hoz valamit. És nekünk ritkán hoznak. Apa szegény...

Dühödten és sokat rajzoltam akkor és Jacques bácsi mindig megnézte és megdicsérte a rajzaimat s nem javította ki ronda, vastag vonalakkal, mint a nagybácsim, aki festő. Ezért is szerettem. A rajzolás nagyon fontos volt akkoriban nekem, mert Pierre, a bátyám csak négy évvel volt idősebb nálam s már nem élt otthon, rajzolni tanult, a bácsinál élt, kalandjai voltak és hencegett nekem.

Szóval azon a délutánon, amelyikről beszélek, Jacques bácsi zsákvászonba kötött vázlatkönyvet hozott nekem, Clairenek csokoládét. Mama áttuszkol minket a másik szobába. Claire nehéz eset, nem akar kijönni. Én nem ellenkezem. Apró gyűlölet fészkelődik bennem, de elnyomja a vázlatkönyv fölötti hálával vegyes öröm. Claire szipogva ül a földön, könnyei csorognak a méregtől s teli szájjal, elkeseredetten és hangosan falja a csokoládét. Kérnék tőle, de tudom, hogy nem ad. Ceruzát szedek elő és radírt, ráfekszem az asztalra és egy tájképet kezdek rajzolni, várat egy hegy tetején. Elégedetlen vagyok a rajzzal, talán túlszép a vázlatkönyv. Hallom, hogy az ajtóra óvatosan ráfordítják a kulcsot. Clairere pislantok, hallotta-e. Nem látszik rajta semmi. Gondterhes arccal ül a földön és az ezüstpapírt hajtogatja. Soká rajzolok. Sértő hirtelenséggel ajtó nyílik odakint. Ugrunk. A lezárt ajtó nyitva, átrohanunk a szobán. A másik ajtó mögött mama és Jacques bácsi ugranak szét.

Jean megrántja maga alatt a széket, a kézmozdulatokat abbahagyja s elfordul tőlem, a vizet figyeli. Érzi, hogy nézem. Rándit kicsit a vállán s unott hangon folytatja:

- A mama piros volt akkor és kócos, Jacques bácsi általában piros volt, de akkor szuszogott is. Egy símogatást kaptam s egy barackot a fejemre. A barackról máig sem tudom, kinek kellene, hogy örömet okozzon, aki kapja, annak? vagy aki adja? Nem esett jól. Pedig milyen illedelmes gyerek voltam. Jacques bácsi megcsókolta Clairet, de Claire a csók után lábonrúgta. Mama nyakonvágta Clairet, Jacques bácsi nevetett, s Claire dühösen, ordítva bőgött...

- Aztán? - fordultam Jean Citadin felé, aki elmerülten nézett maga elé.

- Mit aztán?

- Aztán mi történt?

- Aztán semmi, - felelte és fölállt. Elindultunk a kijártat felé. Lassan és megfontoltan lépegettünk. Már gyorsan és hígan pergett a szürkület.

- De most talán értem, - morogta maga elé Jean.

- Mit? - kérdeztem élesen, mert eszembe jutott, hogy sértődött vagyok.

- Azt, - felelte békítő kézmozdulattal, - mielőtt értedjöttem volna délután, összevesztünk Louise meg én.

Hallgattam.

- Hívtam, jőjjön fel hozzám. Unom már ezt a kárálást, nem vagyok én Rómeó. Nem jött. Összevesztünk. Mikor kezetfogtunk, ezt a mondatot mondta: "Az a baj Jean, hogy az anyám sohase csalta meg az apámat..." Érted? - kérdezte tőlem összehúzott szemmel.

- Persze, - vontam a vállam - és azt hiszed...

- Nem hiszem, tudom. Nagy dolog a gyerekkor - füttyentett Jean s kicsit csodálkozó arccal nézett körül. Aztán zsebébenyúlt, ernyedten cigarettát tett a szájába és a dohányosok cinkos mosolyával tüzet kért egy öregúrtól, aki a kert kapujában nézelődött.

K e d d .  Én a nyelvemen érzem a gyerekkort, - mondta Jean egy éjjel Párisban, ízeket érzek, ha úgy hirtelen eszembejut. S gyakran ízekről jut eszembe. Néha pedig, - tette hozzá szégyenlősen - egy-egy nő szagáról. - Én hangokat hallok, - válaszoltam, - néha csak zörejeket, néha dallamot is, sokszor meg egész párbeszédek kezdődnek bennem. És ha valakiről azt hallom, - meghalt... a halálról mindig eszembe jut...

Fölkelek, iszom egy pohár vizet, kimegyek az erkélyre, egy fehér petuniát félig kirángatott éjjel a szél, visszakaparom a földbe, kezet mosok, menekülök... aztán mégis leülök újra az asztalhoz, hallgatózom. És légyzümmögést hallok, rengeteg légy legyez körülöttem. Nagyon figyelek, a zümmögés halkul, kicsi, meztelen talpak tapsolnak a földön s látom, pedig akkor nem is láttam épp, - sok aprócska láng emelkedik fel a nyomból és libeg. A por. Az ablak alatt sávot vonnak, csúsznak a talpak. Mozgatom a nagy diófaágat, apa arcáról hajtom vele a legyeket, nem fordulok oldalt, de érzem, belesnek a függöny résein át. Pista és Feri várnak rám, játszani akarnak.

És újra hallom a legyeket.

A zümmögésbe egy hang csúszik, lehelletnyi csak, a nevem. Hívnak. Nem mozdulok, de fülelek. Apa verejtékes arcára két légy ereszkedik, futkosni kezd, s hogy mozdítom az ágat, elrepülnek. Ujra hívnak. Sarkamat a földre szorítom, a derekam megmerevítem, itt kell maradnom, apa beteg s a legyek nem hagyják aludni. Hogy ezek is folyton csak játszanának! - mérgeskedem.

- Menj ki... játszani, - hallom most apa rekedtes, fáradt hangját és rémülten felélegyintek az ággal. Nem figyeltem, fölkeltették a legyek. Mozgatom az ágat, nézem apát, csukott szemmel fekszik. Nem válaszolok.

- Menj ki, fiam, - mondja halkan, szemét se nyitja ki.

- Nem akarok, - felelem gyorsan és sértődötten.

- Játszani hívnak, nem hallod?

- Nem hívnak, - billentek kicsit a talpammal. A hang megint suttog, erősebben. Apa újra alszik. Egy kerekfejű árnyék vetődik most a függönyre, a kopaszranyírt Feri, fölemeli a karját, kinyujtja, fejét a vállához feszíti, kezét ökölbeszorítja, kattint a mutatóujjával és azt mondja: pakk! Az árnyék feketén rezeg az ablak előtt. Rablópandúrozni hívnak, - kezdek sajogni. Mozgatom az ágat, nem válaszolok, s az árnyék hirtelen elszalad az ablak elől s rögtön utána egy másik villan végig a vásznon, Pista.

Mozgatom az ágat, a legyek néha összeragadnak, zúgnak, szabad kezemmel utánuk kapok.

Óvatosan benyomják az ajtót, jajdul egy hosszút, Miklós bácsi áll a küszöbön, anya sógora, nála lakunk. Megtörli a homlokát, nekidől a félfának, az nagyot reccsen.

- Sss... szólok rá fontoskodó szemrehányással. Megijed, állával kérdezve bök felém. Megvonom a vállam. Lehajtott fejjel, lábujjhegyen megy el, az ajtót nyitvahagyja. Lecsúszom félig a székről, az élin ülök, nem tudom, mit csináljak. Ha elmegyek az ajtóig, apát fölkeltik a legyek, ha nyitvahagyom, behallik a konyha zaja, fölkelti a zaj.

Anya jön be és Margit néni. Nesztelenül jönnek, megállnak az ágy fejénél és hallgatva nézik apát. Hosszú idő telik így, aztán anya int és elindul. Megyek utána, a néni kiveszi kezemből az ágat, rátelepszik a székre és legyezni kezd. A konyhában egy zsámolyra ül anya, magához húz, a térde közé szorít és megfogja a könyökömet.

- Nem vagy már kisgyerek, tizenegyéves nagy fiú vagy, igaz? - Komolyan bólintok, ahogy ilyenkor illik.

- Apa nagyon beteg, az itteni orvos nem tudja mi baja, azt mondja, vigyük haza Pestre. Kórházba. Mit gondolsz?...

- Vigyük haza, - mondom meghatva a tanácsotkérő hangtól.

- Hát persze, én is így gondolnám, de hogy csináljuk? Miklós bácsinak itt a nyakán a sok munka, Margit néni befőz, én nem hagyhatom itt apát és Ági... Te se viheted be és nem is vihetjük vonaton, vagy szekéren. Tudod mire gondoltam? Te beutazol Pestre, elmégy Kari bácsiékhoz a Hadnagy-utcába, elmondod, hogy mi van itt, Kari alkudjék meg egy autóval és hozzon magával egy pesti doktort is. Jó?

- Jó, akkor megyek is, - mozdulni akarok, de anya erősen szorít a térdével.

- Figyelj csak ide még egy kicsit. Most nem mehetsz, a déli vonat már elment, csak későn este megy. Erről akarok még beszélni veled. Tudod, másfél óra ide az állomás, az országúton mégy, jó korán elindulsz majd, nem kell szaladnod, este lesz és sötét is lesz már, de te nem fogsz félni, igaz? Egy Winnetou sose fél! Tudod, a Juci disznónak malacai lehetnek minden pillanatban, nem kísérhet most el senki. Nem vagy fáradt? Nem akarsz lefeküdni kicsit most? Vagy inkább játszani mégy? No, eriggy!

Tréfásan hátbaüt és megy a szoba felé. Néhány lépést megyek utána, meg akarom mondani, hogy nem fogok félni az úton, de anya már nyitja az ajtót.

Te, ez a szegény ember meghal, - hallom Margit néni hangját. Kibotorkálok az udvarra, leülök a favágótönkre, körmömmel felszedegetem magam mellől az apró faszilánkokat és a tenyerembe gyüjtöm. Ülök estig, amíg vacsorázni nem hívnak.

Fáradt vagyok, a pilláim le-lehullnak, állok az ajtóban, kint esik az eső, a kabát sisakját anya a homlokomba húzza, újraköti a cipőm zsinórját és rágombolja az útiköltségre a zseb fülét. Margit néni egy almát dug a kabátomba. Nem kell, - mondom, - kidudorodik. De csak vidd el, jó lesz a vonaton, - bíztat anya. Megforgat, végigvizsgál rajtam mégegyszer mindent. - No menj, csókold meg Ágit, aztán indulhatsz. Benn van apánál.

Lábujjhegyen belépkedek, a lámpa füstöl, Ági ül a széken és hajtja a legyeket. Mikor meglát, a szája szögletes lesz, mint mindig sírás előtt, s szemhéjján gyűlni kezd a könny. Nedveset csókol az orromon, visszacsókolom és nagyosan megsímogatom a haját. Az ágyra nézek, apa alszik, arccsontjai kiállnak, állán erősen kiütközik a szőke szakáll, homloka ragyog a verejtéktől. Apa, - mondom halkan. - Nem látod? alszik! - szipog Ági. Elzavarok egy legyet a takaróról és kimegyek. Miklós bácsi boros lehelletét érzem, Margit néni főzelékszagát és hosszan anya jószagú szappanát. Kézenfogva megyünk ki ketten az esőbe, anya kijön velem az útra, kendővel a vállán.

- Menjen vissza, mert megázik, - mondom, de jön velem a feszületig, ott kezdődik az országút. Magáhozránt, aztán szaladni kezd visszafelé. A kendő lobog, olyan, mintha egy angyal szaladna, aztán csak a fehér kendő látszik már, a kendő szalad egyedül a levegőben, kísértet, teste sincs. Ijedten elfordulok és gyorsan lábalni kezdek a sárban. Az alma nyom, kiveszem a zsebemből, beleharapok, szél támad, arcomba és szájamba csapja az esőt, rágott almával és könnyel van tele az orrom is, a szívemet dagadni érzem. El akarom hajítani az almát, de aztán csak csöndesen leejtem a sárba. Kis mozdulatokkal megyek a kihalt, és fényes, fekete úton, összehúzom magam és félek.

Az eső zúgása hallatszik, a fák is zúgnak és nyikorognak. Lépteket hallok, szaladni kezdek, a léptek is szaladnak mögöttem. Megállok, a léptek se hallatszanak. Hátra-hátranézve futok tovább. Egy kerékpár jön szembe, lámpája imbolyog a sötétben, az árok szélére húzódom és megállok. Egy gyilkos is lehet, - vacogok. A kerékpár oldalt csapja a sarat, egy férfi tapos rajta félig állva s a foga közt sziszegve szitkozódik. Nem vesz észre. Elindulok újra, cipőm belül is síkos lesz a víztől, az ing tapad a nyakamon. A fák félelmetes, toppanó, de mégis hangtalan mozdulattal lépnek elém, elállják folyton az utamat, szinte el kell taszítanom őket, hogy továbbjussak. Hátra-hátranézek, fehér árnyak lengnek mögöttem, olyanok, mint néha éjjel otthon, az ablakon, soványak, lengők, fejük jobbra-balra hajlik. Az állomás előtt a Ferenczi-tanyáról üvöltve rohan ki a kutya, nekemugrik, aztán mégis ijedten megmerevíti a lábait, megállna, de cipőmig dobja a lendület. Kis sikollyal felérúgok, sikoltva farol, csattogtat, rémülten csuszkálunk mind a ketten. Csak a fogait és a szeme fehérjét látom, tudom, hogy nem szabad szaladni, lassan hátrálok, éles ugatással követ egy darabon, majd hirtelen, nagy ugrásokkal eltűnik.

Mint aki veszélyből szabadult, leteszem a tollat, a szívem ugrál, mintha szaladtam volna. Karomra hajtom a fejem. Az asztalból zúgást hallok, nedves szél fú lombok között. Élő korára emlékeznék a fa? Rátámaszkodom a tenyeremmel, még gömbölyödni kezd a deszkaszál!

S látom az eső függönye mögött az állomás lámpását, eltűnik s megvillan újra. A szél forgatná? Új aggodalom szorít, jegyet kell váltanom. Benyomom az állomás ajtaját, víz zúdul a nyakamba. Egy asztalnak ütődöm a sötétben, a zajra lámpa gyullad, s mi az? - kérdezi egy hang. A fény felé megyek, megállok a kis ablak előtt. Mit akarsz? - húzza végig öklét a szemén az ingujjas férfi. Jegyet, Pestre. - Még harminc perc van, - morog, feltápászkodik a padkáról, kabátot vesz, hivatalosan leül a kis asztal elé, tép és pecsétel, a pénzeket az asztalhoz verdesi. No, csak ülj le, jelez majd, ha jön.

Ülök a feketeségben s csak most jut újra eszembe apa. Margit néni hangját hallom, meg fog halni? s nem nagyon értem. De a hasam behúzom s meggörnyedek. Valami borzasztó lehet ez, hogy engem így Pestre küldenek, éjjel, mikor aludni szoktak az emberek, éjjel és egyedül. És ha meghalok útközben, vagy rablók kisiklatják a vonatot, akkor mi lesz? Ha nem kapja meg Kari bácsi az üzenetet. Miklós bácsi mégse halna meg annyira, mint én esetleg s ha ő utazik, nem siklik ki a vonat sem. A Juci disznó miatt igazán jöhetett volna. S hirtelen álmosság fog el, s hirtelen nyugodt és büszke is leszek. Rámbízták, - gondolom s lebukik a fejem.

A csengő ver fel, aztán ázott ruhák szagával orromban alszom tovább. Két hatalmas szoknya közt ülök, két hatalmas kofa melege süt rám, a nedves, kemény szoknyák elborítanak, lejjebb csúszom, sötétség hull rám.

Ülök a sötétedő szobában, a polcokról nagy árnyékok szállnak, a messzi alkonyi hegység ráhajol az ablakomra. Szemközt a gyógyszertáron kigyúl a fényírás, remegő vöröset dob a mennyezetre. Mire emlékszem még? - nézek fázkódva az előttem derengő papirosra. Álltam a Keleti pályaudvar előtt, félig álomban még, a lassú szürkületben villamosok úsztak és sötét fátylak lobogtak a levegőben. Kulcs fordul a zárban, Fanni jön haza, csöndben belép, érzem a csókját a homlokomon, apró neszekkel jár-kel a szobán, szoknyája suhog. Meggyujtja a karosszék fölött a lámpát.

- Apa meghalt akkor, - tudod? - mondom hirtelen. - Tudom, - leheli szelíden s nem csodálkozik. De mondd, hogy jutottam én akkor a Keletitől föl a Hadnagy-utcába? - Nem tudom fiam, - s vacsorához teríti asztalunkat.

S akkor csöngettem az ajtón, régi ház volt, az ajtó magas, nyujtóznom kellett, hogy elérjem a csöngőt. Sokáig vártam, majd újra csöngettem. Kari bácsi állt az ajtóban, hosszú volt és hosszú hálóköntösét összemarkolta a nyakánál. S mellette Hilda néni állt ingben, még hosszabb volt, mint a bácsi és porosz.

- Mi történt az Istenért? Hogy kerülsz ide? - szólt le hozzám a bácsi.

- Anya küldött, hogy alkudjék meg egy kocsival és egy doktorral, mert apa meg fog halni!

- Was sagt er? - kérdezte a néni.

Egyszerre guggoltak le mellém a küszöbön.

- Tudod, hogy a temetésen sem voltunk ott Ágival? - kérdezem már vacsora közben. Kari bácsiéktól anya vitt el néhány nap mulva egy ismerős nénihez s Ági már ott volt. És anya is velünk aludt, esténként odajött. Apa nagyon beteg, látogatni sem lehet, - mondta anya és mindig sírt, minden este. Fehér ruhában járt, de könnyek folytak végig az arcán. Eleinte csöndben voltunk ilyenkor, aztán már megszoktuk valahogy, hogy apa nagyon beteg, hogy anya sír s csak este látjuk. A néninél rengeteg tortát is kaptunk, elvadultunk. S anyára rá sem hederítve már, kergettük egymást a szobában, fölborítottuk a székeket, visítoztunk. És akkor este anya hirtelen magához hívott bennünket, az egyik térdére Ági ült, a másikra én, nézett ránk és újra zokogni kezdett. S megmondta akkor, hogy meghalt apa. Mindjárt, hogy Pestre hozták. Néztük Ágival a vadul zokogó anyát, nem értettünk hirtelen semmit az egészből, de anya zokogott és magához szorított minket. Ráborultunk mi is és sírni kezdtünk.

S anya másnap korán reggel elment, majd visszatért, fekete ruha volt rajta s fekete fátyol. Fekete ruhába öltöztette Ágit, s két fekete szallagot is hozott, az egyiket Ági hajába kötötte, a másikat a jobbkaromra varrta. Csöndesen álltunk, még a nénivel beszélt, aztán megfogta a kezünket. És elindultunk apához a temetőbe.

P é n t e k .  Hiába minden, ó hiába!

Meghalt apa. S meghaltak sorra mind.

De mindazok, akik csak vélem éltek,

élnek ma is nehéz szivemben és

elég egy könnyü rebbenés,

kezemre hogyha röpke lepke száll,

vagy ág érinti vállamat,

ők adnak jelt, akiknek teste már

meghitt mosolygás, illat vagy virág

s csak csontjaik szorongnak lenn a föld alatt.

Két hónapja halt meg apa.

A néni ágyában fekszem, magas sötétbarna öregasszony-ágyban, a húsos és puha ágynemű körülvesz, fogvatart melegével. Olyan ez az ágy, mint egy régi, nagy hajó, mély és recsegő, fehér felhők úsznak körötte s néha ring. Sárgaságom van, három napja hoztak ide bérkocsin, mikor elhoztak Ági sírt és anya veszekedett Lajos bácsival. Hogy ő is tud ápolni engem, nem kell ahhoz a néni, meggyógyít ő engem, csak adjanak pénzt kölcsön, még orvost is ismer, olcsót. S mikor én fölültem a díványon és harsányan tiltakoztam, hogy nem akarok elmenni, én sem akarok, akkor anya is sírt. S elvittek mégis, mert Mihály bácsi, a gyám akarta. Távoli és titokzatos bácsi volt, gyám volt, nem is értettem, mi az a gyám. Nem lehet valami rossz, mert Áginak anya a gyámja. De miért nem az enyém is? Miért kell két testvérnek két gyám?

Három napja vagyok itt a néninél, sárgaságom van, szép és titokzatos betegség, ez még senkinek sem volt az osztályban s nem is fáj. A néninek megvannak Jókai összes művei, olyan tortát ígért, amiben csak töltelék van, nekem adta a Költők Albumát és azt mondta, hogyha nagy leszek, nekem adja a Jókaikat is. Három ceruzát kaptam és az iskolakönyveim otthon maradtak.

Jó így betegnek lenni. Jól érzem magam az ágyban, hentergőzöm és tudom, hogy valami történik körülöttem. A család kitágult, sok új rokon járkál ki-be, olyanok, akiknek a nevét se hallottam eddig, apró ajándékokat hoznak és mind rejteget valamit. Engedékenységet és meglepetéseket szimatolok. Valahogy fontos lettem, csábítanak és egyre titokzatosabb minden. Ujabb és újabb próbákat teszek s a próbák sikerülnek. Csak a Frommer-pisztolyt nem kaptam meg, pedig már régen kérem, még itt se laktam, mikor felfedeztem az egyik fiókban. A néni a kályha mellett varr, felé fordulok fektemben és szigorú hangon jelentkezem:

- Adja nekem a Frommert a néni!

Sokáig csöndben voltam, azt hitte, alszom. Összerezzen és nemet int.

- Akkor hazamegyek! - Eszemágában sincs hazamenni, jól érzem magam, sehová sem kívánkozom, de zsarolni akarok. A gyönge tiltakozás megvadít, folyton hangosabban szótagolom, majd üvöltöm a két mondatot, a felszólításra a néni következetesen megrázza a fejét, s erre én újra és újra elharsogom a fenyegetést. Már nem is kell a néni tiltakozása, a két mondat összefolyik, az értelmetadó szünet eltűnik, már értelme sincs, egyes részek letöredeznek a folytonos ismétlésben, már csak a hangzás a fontos, a zaj, amit csinálok, üvöltésem betölti a szobát, melegem lesz, az erőlködés izzaszt, a hatalom tudata fűt. Ordítozás közben kinyílik a szomszédos szoba ajtaja, Lajos bácsi jön be, megáll és tűnődve néz. Hirtelen elfáradok, abbahagyom.

Lajos bácsi egy széket emel az ágy mellé, leül. A néni kimegy. Nem szólnak egymáshoz, látom, hogy összebeszéltek, ünnepélyességet érzek a mozdulataikban, az ordítozás után valósággal suhogni érzem a csöndet, hűvöset legyint fülemre, zuhanni kezdek lefelé az ággyal együtt. Hirtelen homály és nyirkos hideg vesz körül s mint egy mély kútból fülelek. S a bácsi megszólal fönn a magasban:

- Szóval haza akarsz menni?

- Haza! - válaszolok gyönge daccal, minden meggyőződés nélkül. Hirtelen értelmetlen ijedtség támad bennem. Hangomra az ágy emelkedni kezd, visszatér régi helyére, a bácsi mellé.

- Te most már itt vagy itthon, - válaszol és a mennyezetre pillant. Hová is mennél?

- Haza. Anyához és az Ágihoz.

- Anyához, anyához... - Csönd, a bácsi nem néz rám, mellém néz valahová. - A nevelőanyádhoz! - mondja hosszú szünet után, kilöki magából a szót, örül, hogy túljutott rajta, feláll és járni kezd a szobában. Ülök az ágyban, a torkom hirtelen bedagad, sírás fojtogat és düh. Nem igaz! - lobban fel bennem és kiáltani akarok.

- De, de... a nevelőanyád, - jön a válasz, megelőzve a tiltakozást, most már a rémület kap el, érzem a nyugodt hang mögött az izgalmat, a járkálás gyorsabb lesz, követem a tekintetemmel.

- ...Elég nagy fiú vagy már, megtudhatod. Jó asszony, szeresd is, tíz évig nevelt, az anyád is volt az anyád helyett, de...

- Nem igaz!

- De igaz, fiam. Az anyád, az édesanyád meghalt, amikor te születtél. Egy éves voltál már te, szegény apád akkor vette feleségül az anyádat.

- Hazudik!

Leül újra a székre, az ágyam mellé és rámnéz. A hangja fáradt és meleg.

- Miért hazudnék, kisfiam? Ez így van! És az anyád nagyon szegény, nem tud két gyereket nevelni. Ő nem akarja, azt mondja, hogy ő dolgozik és eltart téged is, de az nagyon nehéz. Mondd meg neki, hogy itt maradsz.

- Nem maradok!

- Édes, édes fiam, miért nehezítenéd az anyád dolgát!

- De nem igaz, hogy anya nem a mamám!

- Anna! - kiált a bácsi a szomszéd szoba felé és feláll. Ijedten jön be a néni, sápadt. - Felszökik a láza, - mondja és elkapja rólam a tekintetét. Hol a kép? - kérdi a bácsi, félszeg mozdulatot tesz és topog a lábával.

Ülök az ágyban, szúrást érzek a szememben, didergek és tudom, hogy igaz. Egyszer régen egy boltban voltunk anyával vásárolni, a kereskedő ismerősként üdvözölte, rokonokról érdeklődött, Ági is, én is megmondtuk a nevünket s énrám azt kérdezte a kereskedő, hogy: "A fiút kapta, úgye?"

- Kaptam? Szültem uram! - És magához ölelt. Felnéztem anyára, láttam, hogy ujját a szája elé teszi és haragosan ingatja a fejét. Sokat beszéltek még, s mikor eljöttünk, nekiestem:

- Miért mondta az az ember, hogy anya kapott engem?

- A bácsi összetévesztett téged valakivel.

- Kivel? Kit kaptak?

- Engem is kaptál? - érdeklődött Ági vékonyka hangon, ijedten. Anya méregbe jött.

- Senkit sem kaptam! Ne butáskodjatok. A bácsi összetévesztett a Fazekasékkal, azok kaptak egyszer egy gyereket.

- Kik a Fazekasék? - hallom a hangom és összezavarodik bennem a kapott gyerek és a szült gyerek, mert a szült gyerek is kapott gyerek, s minden gyerek előbb nagy tengerben úszkál, de a kapott gyerek Ági, mert őt kapta anya Istentől egyszer, még emlékszem is rá. A Bakács-téren kapta, a klinikán. Apa virágot vett nekem és oda kellett adnom anyának, mikor meglátogattuk.

- Fazekasék nincsenek is, - didergek, - a Fazekasék mi vagyunk... én vagyok a kapott gyerek!

A néni jön be, kis mélyedést paskol a paplanon s egy képet tesz elém. Itt az anyád, látod, nem hazudtam! - morog csöndesen a bácsi.

Nézem a képet. Egy szép, komoly, idegen asszony áll a képen, fehér rózsák vannak a kalapján, fodros fehér ruhája van és oldalt néz, elgondolkozva. Nem nyúlok hozzá, csak nézem.

A néni az ágyhoz lép és a kép mellé fekteti a Frommert. Lassan kihúzom a kezem a takaró alól. Fölemelem a pisztolyt, az arcomhoz szorítom, behunyom a félszememet és célbaveszem az ablak kilincsét.

A néni felsír. Leteszem a pisztolyt, hanyattfekszem.

Nem gondolok semmire, magányt érzek és didergek. Aztán egy szó kezd motozni bennem, amit néhány napja hallottam egy hivatalban, ahol anyával jártunk, egy szakállas ember mondta rám, mert meghalt az apám. De nem azért mondta!

- Teljesárva vagyok! - ordítok, feldobom magam az ágyban, a falnak fordulok és nyitott szájjal zokogni kezdek. Összekuporodom, a térdem fáj és a fülem hasogat. A párna nedves lesz, lejjebb csúszom, a takaró alá. A párna csücske kerül a szám elé, összeharapom és elszakítom. Szédülök.

Mikor felébredek, üres a szoba. A félhomályban fénylenek az ablakok. Fáradt vagyok és valahogy idegen magamnak. Úgyis meghalok - gondolom, lesz majd itt ijedtség... Bosszú fészkelődik bennem, meg szeretnék büntetni mindenkit, mindenért, összefonom a karomat a hátamon, mint az iskolában szoktam. Várom a halált.

Az ablakok előtt, a folyosón anya siet el, a gyászfátyol úszik utána. Csönget. A néni benyit a szobába, villanyt gyújt, felkapja az ágy szélére csúszott képet és a Frommert, egy fiókba dobja és szalad ajtót nyitni.

- Hogy van a gyerek? - hallom anya hangját, beront, homlokon csókol és megtapogatja a kezem. Hideget hoz be s jószagot.

- Kezicsókolom! - köszönök. A hangomra megrezzen, lehajol, a szemembe néz. - Csókolj meg, - mondja és arcát az arcomhoz dörzsöli. Megcsókolom. Hirtelen felegyenesedik, a szeme villan s a nénire szól:

- Ki mondta meg? Ki merészelte megmondani? Maga?

- A Lajos, - lehelli ijedten a néni és hátrál az ajtó felé.

- Az átkozott! - sziszeg anya. Leengedi a karját, fáradtan és tanácstalanul maga elé mered. Aztán az ágy szélére ül és szeméből lassan peregni kezd a könny. Megsímogatom a karját, mellemre bújik, rázza a zokogás. Sírni akarok én is, de nem tudok, fejére teszem a kezem, vígasztalni szeretném. Valahogy segíteni kellene, - gondolom, öregnek érzem magam és bölcsnek. Ugyis meghalok, - szeretném mondani, de nem merem. Egyedül vagyunk a szobában, akkor még idegen bútorok és idegen holmik között.

Anya feltápászkodik, a székre ül, megtörli a szemeit, elsimítja a homlokába hulló hajakat.

- De Ági azért a testvérem? - kérdezem.

Bólint, szája elé kapja a zsebkendőjét és újra belezokog.

S az akkor még idegen bútorok, idegen holmik közt éltem sokáig, az otthoni bútorok anyával és Ágival N.-re vándoroltak. S ha két-három évenként ott töltöttöm egy-egy szűnidőt, már barátkoznom kellett a régi bútorokkal.

- Hogy halt meg anya? - kérdeztem három év mulva egy alkonyatkor a nénit.

- Tanulj és ne kérdezz butaságokat! Meghalt!

- Hogy halt meg? miért halt meg? - A hangom megijeszthette, mert felémfordult és összekulcsolta a kezét.

- A szíve nem bírta, ikerszülés volt.

- Ikerszülés volt? - mondtam ámulva utána. - Mi mindent rejtegetnek ezek még! - csikordítottam össze a fogaim s a kezem ökölbeszaladt... Micsoda család! Minden másképpen van, mint másoknál, rendes embereknél!

- Hol az ikertestvérem? - támadtam a nénire gyanakodva.

- Meghalt, gyönge volt, egy-két percig élt csak. Az is fiú volt.

- És?

- Mit és?

- És... és anya azért halt meg, mert ikergyerekei lettek?

- Azért - törölt ki gyorsan egy könnyet a szeméből a néni, - de ezen már úgysem lehet segíteni, ne kérdezgess és különben sem való ilyesmiről beszélgetni. Szégyeld magad!

- Dehogyisnem való! - dühöngtem - és apa!

- Hát nem hagysz békén? Apád nem volt Pesten, egy órával később érkezett meg. Tanulj és hagyj békén!

Egy nagy lélekzettel visszanyeltem torkomból a szívemet.

- Huszonnyolc éves volt akkor szegény Ilona, - sírta hirtelen a néni és kiment a konyhába. Rányitottam, de visszanyomta az ajtót és megfordította a kulcsot a zárban a konyha felől. - Tanulj és hagyj békén, - kiabálta nedves hangon.

- Én a falhoz vágtam volna apa helyében azt a kölyköt, tudja? - ordítottam az ajtón át.

- Bolond vagy? Milyen kölyköt? - nyílt ki hirtelen az ajtó.

- Engem, - sziszegtem összeszorított szájjal, - mindenki meghalt neki, csak én maradtam! És most azt se lehet tudni, hogy én haltam-é meg, vagy a testvérem. Ha ikergyerekek vannak, honnan lehet azt tudni?!

- Megbolondultál? - akadtak el a néni könnyei, - gyere, elmegyünk a moziba!

- Nem megyek a moziba! - tomboltam, - nem kellett volna engedni, hogy gyerekei legyenek anyának, ki volt az a hülye orvos, aki hagyta? Majd megölöm! - rúgtam bele a dívány sarkába és az utcára rohantam.

S akkor elkezdődött valami, amiről csak verset lehet írni... akkor kezdődött volna az ifjúság? S micsoda évek! Te maradtál meg? vagy a másik? Megölted őket, - beszélt a hang, megölted őket, megöl ted ő ket, megöl ted ő...

É j f é l  u t á n. Apa meghalt, meghalt  a n y a  is. És anya távol él, távol él Ági is. És meghaltak sorra mind a többiek s most halt meg az Amerikát járt, kötözködő, drága Eduárd. Jean is elutazott tegnapelőtt. Mozgósítási hírek keltek újra szárnyra, fölment a követségre. Szabad a szolgálati lapját, - nyujtotta két ujját a tisztviselő. Jean előkotorta. A férfi megnézte, visszaadta. - Azonnal utazik, de nem Párisba, hanem az állomáshelyére. Jó utat, - nyujtotta a kezét. Vártam az utcán a követség előtt. Jean sápadtan jött le s elmesélte. Megállítottam egy autót, a szállodába mentünk s onnan a pályaudvarra. Nem beszélgettünk. S mikor fel kellett szállnia, hirtelen megcsókoltuk egymást. Ma már a Maginot-ban ül. S ki tudja, élek-e? él-e?

Mikor múlik el a gyerekkor? S mikor az ifjúság? S az élet? Észre se venni.

Kétszer leshettem csak meg a pillanatot, mikor a szirom elhagyja helyét s a földre perdül. S tulipán volt mind a két virág és mind a kettő fehér.

S halott-e már a perdülő szirom,

ha hullni kezd?

vagy akkor hal meg, hogyha földet ér?