A lap feldolgozottságának foka

Igazlátók

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
← Mit találtam a cirokföldön?Igazlátók
szerző: Móra Ferenc
Attila koponyájáról →
Megjelent az Utazás a földalatti Magyarországon című kötetben.
A szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.

Az Isten is megverne, ha valami rosszat mondanék a jazig temetőről, amit most már negyedik hete bontogatunk a rendezőpályaudvar mellett a nagypartban. Igaz, hogy mostanában minden rendes múzeum hunokat szed elő a földből, de hát tudnivaló, hogy a mi múzeumunk nem lehet rendes, ha már én igazgatom. Ahol én elkezdek turkálni, ott a dacos hún-avar ősök bizonyosan lejjebb húzódnak egy öllel a destruktív szagra. (A hunok és avarok ugyanis az összes kortársak bizonysága szerint rendkívül konstruktív emberek voltak.) A jazigok azonban, mint afféle karaktertelen szarmaták, belenyugszanak abba is, hogy én találjam meg őket és én is belenyugszom abba, hogy csak jazig agykoponyák kerülnek a zsákunkba. Utóvégre egy ezüst függőkbe, gyöngykalárisba, bronz fityegőkbe öltöztetett jazig sírtulajdonos ér annyit, mint egy kilyukasztott koponyájú hún szegénylegény, akinek egyebe sincs, mint a lyukas koponyája, (Notabene, a koponyáját egy másik hún lékelte meg. Hiszen éppen erről ismerni rá, hogy atyánkfia volt az illető.)

Elég az hozzá, hogy az eredménnyel nagyon meg vagyok elégedve, csak az érdeklődést sokallom egy kicsit.

Az első héten három-négy ember nézte a munkánkat. A második héten kitett a napi átlag ötven-hatvan embert. Most már úgy hét-nyolcszáz felé járunk. Én nem tudom, számtani, vagy mértani haladvány-e ez, de az a gyanúm, hogy ez nem is haladvány, hanem állvány. Aki reggel odaáll a száját tátani, az estig nem akar onnan elhaladni. Ha statisztikus volnék, ezzel kapcsolatban rendkívül érdekes számvetéseket tudnék csinálni. Például, hogy hány sírt lehetne abból felásni, ha minden vendéggel fizettetnénk tízezer korona vigalmi adót. Vagy hogyha mind megfogná az ásót, meg a lapátot és áldozna egy órácskát az ősök felderítésére. Ezek nem egészen fantasztikus ötletek, mert Sebestyén Károly kollégám, aki a jövő héten egészen átveszi odakint az ősök felett való impériumot, igen komolyan foglalkozik ezeknek az ötleteknek a realizálásával. Talán sikerülni is fog neki, mert őt rendkívül respektálják a kint való nemzetek.

Például az embereim lent hámozzák a halottat a gödör fenekén. Én magam valamivel feljebb gubbasztok egy agyagpadkán és csinálom a leltárt az ősök hagyatékáról. Fent a sír szélén körben vagy negyven ember, ember, asszony, öreg, fiatal, kapával, kaszával, kosárral, tarisznyával s az mind nyüzsgölődik és mind túrja befelé a morzsás földet, a nyakunkba és a fejünkre.

– Ugyan az Isten szentölje mög magukat, – szól ki János a gödörből – ne fogják el elülem a napot, hiszön olyan árnyékot vetnek, hogy nem láthatok idelent sömmit.

Erre még nagyobb lesz az összebújás. Biztos, hogy megvan a kriptály, ha már látni akarnak odalent.

Egy kasza hegye súrolódik a kalapomhoz. Egy öreg szüle kosarából tejfölöcske csurog a vállamra. Koncz bácsi, noha barátságos és választékos modorú férfiú, ezúttal kissé felháborodottan kel védelmemre és kifelé döfköd a lapáttal a sírból:

– Húzódjanak hátrább, kérem, hát nem látják, hogy mind lecsurgatják már az igazgató urat is!

– Az ám, lelkem, – nézek fel én is – látja, csupa tejföl vagyok már.

– Nem töszön sömmit, lelköm, hiszön csupa savanyú téföl az mán – mosolyog rám a szüle, de olyan barátságosan, hogy itt csakugyan lehetetlen haragudni.

Ennélfogva most már még összébb szorul a gyűrű, a lapockámban érzek egy-egy kemény lábfejet, mikor a furfangos János egy kicsit kidugja a fejét és az ásóval a vasúti töltés felé mutat:

– Jön a tanár úr! Az emberek szétrebbennek, mint a meghajított verebek. Az már igen, a tanár úr szigorú ember, az nem engedi oda a vállát kispatkának.

Fellélegzünk, de sietni kell vele, mert öt perc múlva kiderül, hogy nem a tanár úr jött s megint a nyakunkon van az egész szájtátó nemzet. Néha, mikor feldühítenek, elképzelem, hogy közéjük vágok egy koponyát, de persze nem teszem meg. A koponyáért is kár volna, meg jussom sincs hozzá. Utóvégre én is csak szájtátó vagyok itt, mint a többi, mert az ősökkel csak a János dolgozik, meg a Koncz bácsi.

Aztán meg, ami igaz, igaz, tanul is az ember a nemzettől sokat. Egy suttyó legényke néz a gödörbe már vagy három óra óta, de egy kukkot se szól. Pedig nagyon érdekes disputa folyik körülötte. Némelyek azt mondják, hogy a gugahalál idején temetkeztek ide az emberek, mások meg azt mondják, hogy kutyafejű tatárok voltak, az volt dudásuk, akit most bontogat a Kotormány úr – ez az én derék Jánosom – mert annak még most is félre áll a szája, mint a dudásoknak.

Egyszer aztán megszólal a fiatal. Egyenesen hozzám intézi a szót:

– Hallja-e?

– Hallom.

– Franciák vótak.

– Franciák?

– Csakis.

– Miből gondolja, öcsém?

– Csak tudom.

Ez a meglepő leleplezés délelőtt történt s hamar híre ment a mezőkön, szintén jön egy öreg menyecske a kukoricaföldről, lenéz a sírba, ahol éppen a karpereceket szedegetjük le valami jazig dámáról. Gyönyörű patinája van a bronznak, a nedves földben smaragdból faragottnak látszik a hitvány.

– No szegény Franciska, – szánakozik le rá a menyecske – te is erre jutottál!

Kiderül ezután, hogy ez az a Franciska, aki az ő kislány korában kártyavető és rostapörgető asszony volt a Cserepes-soron.

– A félszömű Franciska – mondja magyarázva a többinek. – Látja kentök, hogy ennek is félszöme van.

Való igaz, mert a koponya oldalt van fordulva és így most még csak félszemmel rendelkezik. Ellenben a Franciska mindig ördögbőrnadrágot hordott a szoknya alatt, annak pedig itt nyoma sincs. Vagy azért, mert elette a föld a szoknyával együtt, vagy azért, mert nem is adták rá, hanem elörökölte tőle a lánya.

– Az möglöhet, – mondja egy élemedett korú ángyika – mert az asszonyok is csak úgy vótak a följebbvaló esztendőkbe, mint az embörök. Néha öt embör is házasodott egy nadrágba.

– Hát az hogy lehetett, szülém?

–Úgy, galambom, hogy akinek vót szép esküvőnadrágja, az nem hajtotta lébe, hanem kikímélte, úgy, hogy még a fiai is, mög az unokái is abban esküdhessen.

Koncz bácsi kiteszi a gödör szélére a másfélezer éves asszonykoponyát. Apró gyöngyfogai csillognak a déli verőfényben.

– Megvan mind a harminckettő – álmélkodnak a népek. – Harminckét Miatyánkot kék ezért mondani annak, aki nem akar vele álmodni – ijeszti Koncz bácsi a fehérnépet.

Többen gondolkodóba esnek ezen. Egy szigorú nézésű öregasszony mondja ki a szentenciát:

– Hogyis ne! Magunkért se győzünk öleget imádkozni, nemhogy más lelkiért imádkoznánk.

Alighanem csirkekofa volt a szigorú öreg nő.

– Tessék csak lejönni, igazgató úr – invitált János a háromméteres sírfenékre. – Mifélék ezök a kék dinnyemagok itt a nyakában?

Azok bizony kék üveggyöngyök. Vigyázva kell őket felszedni a bicska hegyével, mert a lehellettől is szétporlanak.

A népek egy darabig csöndben hasalnak odafönt, de aztán erőt vesz rajtuk a türelmetlenség. Szeretnék, ha már a gyűrűjét keresnénk a halottnak. (Gyűrűnek különben nyoma sincs.) Egy incselkedő asszonyhang lekiált hozzánk:

– Látszik, hogy maguk is szeretik az asszonyt, mert nagyon sokáig tapogatik.

János felemeli a fejét és fölkacsint félszemmel, felelvén mind a kettőnk nevében:

– Mink már nem szeretjük az asszonyt, hanem az asszonyok szeretnek minket.

Ami otyan okos mondás, hogy ebben meg is maradhatunk.