Attila koponyájáról
| ← Igazlátók | Attila koponyájáról (Nyílt levél a kultuszminiszter úrhoz.) szerző: Móra Ferenc | Kettőshatár, péntek reggel → |
A szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
Kegyelmes Uram,
sok mindent lehet énrám fogni, egyet-mást talán méltóztatott is már garázdálkodásaimról hallani, de azzal még senki se vádolt, hogy valami szenvedélyes levélíró volnék. Azt már inkább vetették a szememre, hogy természeti ellenkezés van köztem és a levélírás közt. De ezt se egészen vállalhatom. Való igaz, hogy erről az esztendőről is hatszázegynehány levél várja sorát az íróasztalom privátfiókjában. Felelek is én arra valamennyire, ha sorát keríthetem, kire szívből, kire emberségből, de illendőségből bizonyosan. S ha az idén nem, jövő esztendőre. Tudok én annyi tisztességet, hogy mindenkinek visszaköszönök, csak, könyörgöm, tessék türelemmel kivárni.
Van azonban az utolsó félesztendei postámban néhány levél, amelyikre muszájból kellene felelnem. Tévedésből az írónak szólnak ugyan, de nyilván a múzeumigazgatótól várják a választ. New Yorkból arra szólított fel valami jószándákú kolléga, hogy „legújabb kutatásaim alapján” írjak színes monográfiát Attiláról, ő majd megangolosítja nyelvben és lélekben a jenkik számára. Van rá kiadó és a közönség mohón kapna rajta. Tavaly is meggazdagodott néhány ügyes ember Mohammedből és Dzsingisz kánból, az Isten ostorával pedig le lehetne pipálni mind a kettőt. A másik levelet San Domingóból kaptam valami tudós senortól, aki még fantasztikusabbat gondolt ki. Azt, hogyha én szállítanék neki egykét láda népvándorlási kultúrát, bronzfityegőket, rozsdás kardbicskákat, miket, azt ő kétszerannyi inkakinccsel, azték régiséggel, indián encsembencsemmel viszonozná, amiben nekem bizonyosan nagy örömem telne. Hiszen köztük van még a Viclipucli csutkapipája is, amivel ez a néhai isten akkor delektálta magát, mikor a lovagias indián nemzet Kolumbus Kristóffal megkötötte a békeszerződést.
Nem tagadom, hogy szeretném kipróbálni a vörösbőrű isten pipáját, különösen, ha egy-két zacskó sandomingói dohány is járna vele s az inka-kincsekből is rámférne egy-két tarisznyával, ellenben a felhőkarcoló helyett, amit Attila telekkönyveltetne rám, egy sokkal szerényebb vigvammal is beérném itt a mi homokunkon. Mindazáltal célirányosabbnak tartom a mister és a senor helyett Nagyméltóságodnak felelni, aki ugyan semmit se kérdezett tőlem, de mégis csak jogom van hozzáfordulni, mint a magyar kultúra gazdájához a magyar kultúra öregbéresének. Szerencsére nincs magasabb rangom, a kultúra majorjában s így Nagyméltóságod természetesnek fogja találni, ha egy kicsit földízű lesz az idiómám. Mert méltánylom én nagyon a hivatali nyelv szépségeit is, sőt mulatni is tudok rajta, de élni nem tudok vele. És aztán – hallottam én már magyarán beszélni a miniszter urat.
Áttérek a tárgyra, Kegyelmes Uram és beszámolok legújabb kutatásaim eredményéről.
Kegyelmes Uram, én merőben tudománytalan dolognak tartom az Attila-keresést s hogy a hun királyt keresztény módon koporsóba zárták, azt csak akkor hiszem el, ha kiderül, hogy Nagy Leó pápát lóháton temették el és föléje halmot domboltak. Mindazáltal nem lehetetlen, hogy tegnapelőtt találkoztam a nagyúr koponyájával a deszki országúton. Egy kis hún utód húzta maga után madzagon a kocsiút porában, a két szemegödrén húzván keresztül a zsineget. Ilyen körülmények közt nem csoda, hogy a legnagyobb túrán igen mérgesen acsargatta a fogait, mert apróbb turánoknak se nagy örömük telne benne, ha a jövő nemzedéke kocsit csinálna a koponyájukból.
– Hol vetted azt a halálfejet, te? – fogtam karszügyön az ifjú nemzedéket.
– Edösapám tanálta a verömben. Mögvót az egész huszár, össze vót borulva a lovával.
– Hát kardja volt-e a huszárnak?
– Vót valami vasabrincs mellette, mög cifra tű is, kű is vót benne, vagy mi a nyavalya.
– Megvan-e még?
– Löhetségös, mert a múlt hétön még ott hányódott az ablakban.
Csakugyan, az öreg szittya is azt mondja, akit vallatóra veszek a fiú után. De már nincs a cifra tű az ablakban, alighanem a kanász vitte el.
– Hé, Jancsi, a nehézség essön beléd, nem vötted el innen az ablakból azt a cifraságot, akit a verem-ásáskor tanáltunk?
Hát csakugyan Jancsi vitte el a zománcos fibulát és belepróbálta az ingibe, mivelhogy kegyetlen szép játéka volt, ha a nap rásütött. Még az előbb is ott volt, azonban Jancsi értelmes férfiú és látván, hogy itt városi úr kereskedik, ami sose jelent jót, ijedtében belehajította az apróságot a folyókába s azt most már csak az kurkászhatná elő az iszapból, aki kacsává tudna változni.
De azért nem teszem le rá a hitet, Kegyelmes Uram, hogy itt Attila hagyatékát pocsékolták el a misterek és senorok elől. Lehet, hogy Puszta-Péterin verték szét a világbíró hún király koponyáját, lehet, hogy a rókabögyösi ispán úr veri bele a pipáját a világrettegető gondolatok elhagyott dómjába, de az is lehet, hogy galambitató vályúnak szolgál valamelyik domaszéki tanya padlásán. „Fejdelmi Cézár, ha föld röge lett, lyukat töm, hogy kizárja a szelet. Évezredes világhódítók csontjait a Duna–Tisza síkján is belegyúrják a vályogba, de a fejüket nem. A koponyát nagyon megbecsülik tanyai véreink, még egy kötés dohányt se sajnálnak érte. Azt mondják, csak abban a tanyában maradandó a galamb, amelyikben koponyából itatják.
Egyebet azonban elpusztítanak mindent. Bronz tőrt, avar függőt, honfoglaláskori kardot.
– Akkora edényt találtam, uram, hogy két karommal alig bírtam átérni – dicsekszik a kint való nemzetnek egy ak-sakálja. – Háromszor kellett ráugranom, meg össze bírtam törni.
De hát lehet ezért szemrehányást tenni ezeknek a derék, 30 embereknek? Tanította őket valaha valaki a régiségek megbecsülésére? És ma tanítja valaki őket?
Tudok olyan tanyai iskolát, ahol az iskolaszolga vagdosta a kapufélfához a népvándorláskori edényeket a tanító szemeláttára. Tudok olyan homokbányát, amelyikből tizenöt esztendőn keresztül kubikolták ki a hún és avar sírokat és ide az iskola udvarán keresztül jöttek-mentek a homokhordó kocsik. De hát okoljam a tanítókat? Tanították őket valaha arra, hogy a mi földünk lépten-nyomon az ősök hagyatékát rejti magában? És ma tanítja valaki őket?
Valahol a határunkban jazig sírokat találtak. Egy kubikos, aki már járt a múzeumban, jelentést tett a csendőrtiszthelyettesnek és megkérte, hogy adja tovább a jelentést. A csendőr helyszíni szemlét tartott, megnézte a koponyát, megpiszkálta mellette a rozsdás vaslándzsát és kihirdette a hivatalos határozatot:
– Nem most lett agyonverve. Semmi közöm hozzá, nem az én hatáskörömbe tartozik.
Szegeden, bent a városban, ahol Kegyelmes Uram az új klinikát építteti, hat méter mélységben csontvázat találtak Hadrianus-éremmel. Ez az ősszel történt és a kubikos, aki az őstemetőre rátalált, most pünkösdkor tett róla jelentést, mikor már ráépítették az ősökre a bőrgyógyászati pavillont.
– Fiam, hát mért nem előbb szólt?
– Rösteltem, kérem, az érem nélkül bejönni, azt meg elvették tőlem az urak és csak most bírtam visszakapni.
Megnevezte az urakat. Csupa diplomás ember. És mind megvakarta a Hadrianus császár képét a bicskaheggyel hogy arany-e. De egyiknek se jutott eszébe, hogy be kellene telefonálni a múzeumnak.
Kegyelmes Uram, ahol ezt a levelet írom, Kis-Zombor község vályogvetőjében, ahol évek óta pusztítják a bronzkori, latène-kori és népvándorláskori népek egymás fölé ásott temetőjét, vagy negyven ember tolong körülöttünk csodát látni. Ebben a pillanatban lettünk készen egy gazdag hún sír felszedésével.
– No, ez már üres – néz föl a famulusom jókedvűen a gödörből. – Most már kit temessek bele e közül a sok szájtátó közül? A sok szöszke, fitos, feketére égett kis libapásztor-lányt akarja egy kicsit elrezzenteni, akik elfogják előle a napot.
– Kár volna ezekért a kis libákért, János, – fogom pártjukat a gyerekeknek – valami öregebbet keressünk.
Felhördül erre Bódi, a falu öreg tapasztó-cigánya.
– Majd én megmondom magának, kit temessen be. Azs igazsgató urat kik abba a gödörbe elásni.
Az emberek felszisszennek, én a szivarommal dugom be a Bódi száját.
– Hát aztán mért haragszik maga énrám, Bódi!
– Azsért, mert sent hitünk ellen való, amit cseleksik azs igazsgató úr. Megzsavarja a holtak csendes nyugodalmát.
– Hát jobb, ha a te disznód zavarja meg, Bódi; Ma reggel is újságolták az embereim, hogy a disznód megint kitúrt egy koponyát.
Bódiban megáll az ütő és most már csak a fiát akarja belerúgni a gödörbe, aki megkísérli, hogy elörökölje tőle a szivart.
Kegyelmes Uram, a mi földünk nagyon gazdag leletekben. A mi népünk hajmeresztőén tudatlan. A mi intelligenciánk elképesztően indolens. Ez a három állító mondat összetartozik s az utolsó kettővel bizonyosan nem mondok újságot Nagyméltóságodnak, nem is illusztrálom tovább. Hanem az elsőt újra állítom. Meg is toldom azzal, hogy a tőlünk nyugatra eső Európában sehol annyi emléket nem rejteget a föld a népvándorlás idejéből, mint az alföldi medencében, a nemzeteknek ebben a nagy katlanában, ahol ezer éven-át taposta egyik nép a másik sarkát. Talán nincs a mai Európának nemzete, amelyik itt érdekelve ne volna, mert valamennyi hagyott itt sírokat s azokat a mi halmaink, dombjaink mind megőrizték. Ezt mi, a kultúra vidéki útkaparói jobban tudjuk, mint Kegyelmes Uram és Kegyelmes Uram tiszttartói és intézői, akik sokkal okosabb emberek minálunk, de a mi portánkon mégse ismerik úgy a járást, mint mink, mezítlábas cselédek. Merem azt állítani mindnyájunk nevében, hogy a magyar föld, még megcsonkítva is, annyi tudományos szenzációt rejteget a méhében és annyi régészeti problémának a kulcsát rejti magában, hogy európai érdeklődés központja lehetne. Csakhogy a magyar Alföld nádasokkal körülvett dombjaiban, magános halmaiban, régi folyóparti dünéiben évezredek óta megőrzött kincsek kilencvennyolc százaléka úgy megy veszendőbe, hogy a tudomány annak a hírét se hallja.
Olyan tékozlás folyik itt mindnyájunk szemeláttára, amire még ebben a tékozló országban sincs példa.
Kegyelmes uram, félszáz esztendő mulasztását pótolta, amikor törvényt hozatott a régiségek védelméről. Jó-e az a törvény, vagy nem jó, azt én nem tudom, hiszen színét se láttam máig se, minket, vidéki múzeumi embereket, akiket legközelebbről érint, nem kérdeztek meg, mit szólunk hozzá. Attól ugyan egészen jó is lehetne a törvény, de én a magyar élet ismeretében akkor se sok jót várok tőle. Megírtam már egyszer, mikor még szó se volt róla, hogy ha lesz, úgy járunk vele, mint mikor a borbélyokra ráparancsolták a dezinficiálást. Akkor láttam én egy falusi borbélyműhely falára akasztva egy mázas cserépfazekat, amelyre kovásszal papírt ragasztott a mester és arra odarúnázta, hogy Defincingáló.
– Aztán mi van ebben, mester?
– Nincs abban az égvilágon semmi se, ne tessék tőle félni.
– Hát akkor mi az; ördögnek ez?
– Rendeli a törvény, kérem, majd mit mondok annak, aki kitalálta.
Kegyelmes uram, nem törvény kell ide, amit csavargatni lehet, hanem tett, de nagyon határozott. Autóra kell ültetni nyolc-tíz régészt – lehet kimustrált típusú is, amilyenre úr már nem ül – egy év alatt el lehet készíttetni dűlőútról dűlőútra az alföldi halmok kataszterét, aztán nekilátni minden évben aratás után meg kis tél idején a munkának, sokba se kerül, van hozzá levente elég s tíz év alatt olyan népvándorláskori múzeumot lehet csinálni Magyarországon, amilyen nincs és nem is lehet sehol a világon s aminek csodájára járnának németek, franciák, angolok és bizonyságot tennének róla, hogy az a magyar kultúrfölény igenis van.
Csak sietni kellene, Kegyelmes uram, mert minden nap elvész egy halom és Attila fejét minden nap fenyegeti a veszedelem, hogy hun király, hun galambitató...
Kegyelmes uram, félreértés ne legyen belőle: nem én akarok a népvándorláskori múzeum igazgatója lenni. Jó gazdám nekem a városom és nem cserélném el a szolgálatát senkiével. Hogy mi van hát akkor e mögött az írás mögött?
Megmondom én azt is.
Egyszer, inaskoromban, az ötömösi pusztán ásattam három hétig egy Anjou-temetőt. Azalatt mindig szóval tartottam a magyarjaimat, hadd okosodjanak is a napszámon felül. Az utolsó nap aztán vizsgát tetettem velük. Kérdem a legértelmesebbet közülük, bizonyos nevezetű Szuszogó Kása Jakabot.
– Hát aztán most már mondja meg, Jakab bácsi, mit gondol maga énrólam? Miért csinálom én ezt? De lélekre ám!
Jakab megrökönyödve nézett rám. Megkaparta a torkát. Aztán azt mondta szégyenlősen:
– Nem gondolok én, kérőm, sömmit.
– Dehogy nem gondol kend. Csak ki vele, bátran.
– Mindögy az magának, nézze – szólta el magát kínjában. – Aztán mög mit is gondolhatnék?
– Hiszen azt szeretném tudni én is. Nézze, most szombat van, korára végzünk, maga is hazamén, kitisztálkodik, kiül a tanya elé, az unokák körülveszik, vallatják, miért csinálta ezt a munkát ez a városi úr– mit mond akkor nekik? Jakab lehajtotta a fejét és kényszeredetten pusmogott ki a gödörből:
– Hát akkor megmondom nekik, hogy ilyennek is csak lönni köll...
A mi fajtánk virágnyelvén így stilizálták azt meg, hogy bolond.
Hát, Kegyelmes uram, ezt a levelet is csak azért írtam meg, mert olyannak is csak lenni kell, aki egyszer ezt is megírja.