IX. ecloga
Lycidas:
Hát te hová mégy Moeris? a városi útra igyekszel?
Moeris:
Ó, Lycidas, mit is ér meg az ember, hogyha soká él;
hirtelen itt terem egy jövevény s azt mondja e földön:
„Mind az enyém, takarodjatok innen régi lakósok!“
Most letiportan, — mert felforgat a sors keze mindent, —
Néki viszek gödölyét, — átok keserítse a húsát!
Lycidas:
Én pedig úgy hallom, hogy a lágy lejtőre futó domb
lábától le egészen a vízig, amott meg az ősi
villámtól hasitott tölgyfák zúgó ligetéig
verseivel néktek megvédte Menalcas a földet.
Moeris:
Hallhattad, hire járt Lycidas, de tudod, hogy a versek
oly tehetetlenek ott, hol a Mars dárdái ropognak,
mint a sasűzte, bozótba futó kicsi chaoni gerlék.
Hisz ha a holló ép az imént a baloldali odvas
tölgy tetején nem szól s a viszályt le nem inti jelével,
nem látnád Moerist soha már s nem is élne Menalcas.
Lycidas:
Érhet-e íly nagy baj valakit? jaj, hát lehet az, hogy
elnémúltál volna örökre te drága Menalcas?
Nimfákról ki dalolna? ki hímezné teli rétünk
gyönge virágokkal s remegő zöld árnnyal a forrást?
Most egy vers jut eszembe, minap lestem ki a csöndben,
míg Amaryllishez mentél, aki oly gyönyörű szép:
„Tityrusom, míg megjövök, őrizd addig a nyájat,
s hogyha legelt, itatóra tereld, de figyelj s ha a vén bak
megtorpanna, — ugorj szaporán, ravasz az s ravaszul döf.“
Moeris:
Hát még Varusról az a vers, melynek fele kész csak:
„Hogyha miénk marad a szép Mantua, Varusom immár, —
Mantua, melyhez olyan közel ép a bajérte Cremona —
éneklő hattyúk röpitik fel az égre neved majd.“
Lycidas:
Corsica rossz tiszafája felé méhed sose szálljon,
és legelő tehened nagy tőgye legyen teli tejjel:
kezdd el, halljam az új dalt! engem is úgy noszogatnak
a Pierídák már, hiszen egy-két verset is írtam,
melyet a pásztori nép dalol, ámde az ősi hizelgő!
Variusunk költő, vagy Cinna! de én mi vagyok még?
Lúd, aki gágog, amíg hattyúk lebegő dala hallik.
Moeris:
Így van ez, értelek én Lycidas, töröm is fejemet, várj,
hogy felidézzem e dalt, de talán te is ismered, oly szép:
„Jöjj, Galatea te! hagyd a folyót, mire jó az a játék?
Itt van a bíborszínü tavasz, már önti az újult
föld a virágot; a nyárfa fehéren hajlik a barlang
árnya fölé s ím összefonódnak a zöld venyigék is:
jöjj ide hát, hadd verje a zengő partot a hullám.“
Lycidas:
És amit egyszer rég te daloltál egy derüs éjjel,
dallama már a fülembe motoz, szavait keresem még :
„Daphnis, az égi jelek keltét minek is figyeled most?
Új csillag ragyog ím, Caesar nagy csillaga jött fel,
zsendül tőle mezőnk, maggal teli hajlik a búza,
s messze piroslik a fürt a napos dombon mosolyogva.
Daphnisom olts körtét, unokád szedi majd a gyümölcsét.“
Moeris:
Száll az idő, megvénül az ember, gyengül az ész is,
míg fiu voltam, egész napokat zengtem teli dallal,
most feledékenység nyomorít, fut tőlem a szó is,
ó, te szegény Moeris! máris megijeszt az a farkas?
Nem baj, tudja Menalcas a dalt s énekli neked majd.
Lycidas:
Csak kibuvót keresel, kertelsz, pedig égek a vágytól.
A sima tenger is úgy figyel itt, hogy a fodra se rezzen,
s nézz körül, a fecsegő szellők hallgatva leülnek,
íme az út fele már; a Bianor sírja fehérlik
ott a kanyarnál; ülj ide Moerisem! itt, hol a dudvát
irtja a bokrok közt a paraszt, heverészve daloljunk;
tedd le a két gödölyét, még úgyis elérjük a várost.
Vagy ha te attól félsz, beborúl s hogy az éj zivatart hoz,
ám menjünk, de dalolva! dalod rövidítse utunkat,
s hogy jókedvre derülj, add át, viszem én a te terhed.
Moeris:
Nincs értelme fiam, másról van szó e napokban,
majd dalolunk akkor, ha a drága Menalcas is itt lesz.