A lap feldolgozottságának foka

I. Himnusz

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
I. Himnusz
szerző: Reviczky Gyula

Hadd bántsanak! hadd jőjjenek nyakamra
Az ördögök és farizéusok.
Panaszomat a világ így se hallja;
Jajgatni, elcsüggedni nem tudok.
Boldogsággá varázslom a keservet,
Kedvencze én a boldog isteneknek!

Mikor születtem, ők bölcsőmhöz álltak,
Testvérükül fogadtak engemet,
S az örök ifjusággal megkináltak,
Hogy véghetetlenűl boldog legyek.
Rajongó lelket adtak és szerelmet...
Kedvencze vagyok én az isteneknek!

Mondták, elvisznek majd az égi honba...
De jött az ördög is megrontani,
És véle jöttek mindenütt nyomomba
Irigykedő, goromba társai;
És mindenuntalan próbára tettek,
Kedvencze vagyok-é az isteneknek?

Elsőnek állott Árvaság utamba
S azt mondta: »Nincs apád és nincs anyád!
Ez hát a boldog istenek jutalma,
Hogy szeretet sehol se vár reád!...
Hajlékot adni, látom, elfeledtek;
Panaszold fel a boldog isteneknek!«

Mezitlábú Szegénység jött utána,
És szólt, vállamra dobva rongyait:
»A föld a pénz, az élvezet hazája,
S te mégis éhes és rongyos vagy itt?...
Kenyeret adni, látom, elfeledtek;
Panaszold fel a boldog isteneknek!«

A görnyedt Megalázás ért nyomába
S kérdezte, tudok-é hajlongani?
Nem tudtam; kilökött az út sarába:
»Igy jár minden bitang, sehonnai!
Függetlenséget adni elfeledtek,
Panaszold fel a boldog isteneknek!«

Vak Szenvedély se váratott magára;
Lihegve, lázban égve jött felém:
»Koldus, bitang vagy, elhagyott vagy, árva!«
Mámort adok szivednek; légy enyém!
Nyugalmat adni, látom, elfeledtek;
Panaszold fel a boldog isteneknek!

Mentünk s Dicsvágy is társamul szegődött;
Nagy bánat árán nagy jövőt igért.
Szólt: »Igy jártak Homér is s más nagy ősök!«
S én tűrtem és lemondtam a hirért,
S hogy adni annyi mindent elfeledtek,
Nem panaszoltam fel az isteneknek.

Bősz fergeteg zudult rám szörnyü dühhel:
A vész vadúl dobálta szívemet;
Sodort az örvény és sehol se tünt fel
Mentő hajó vagy távol egy sziget.
Sirtam: »Mindenki elhagyott! ki ment meg?«
Kedvencze nincs a boldog isteneknek!

»Van! A költő s a bölcs!« felelt egy angyal,
Emmának hívják őt az emberek.
»A mennyországba viszlek el magammal,
A mennyországba' van a te helyed.
Légy boldog ott és keblemen pihenj meg,
Kedvencze te a boldog isteneknek!«

»A boldog istenek küldöttek érted.
Borulj nyakamba és repülj velem!«
S szálltunk oda, hol ördög el nem érhet;
Bübájos ország! Lakja Szerelem.
Az égiek Emmával eljegyeztek,
S kedvenczei lettünk az isteneknek.

S jött és megáldott valamennyi isten.
A legszebb volt közöttük Szerelem.
Egy szót se szólt, csak rám hajolt szelíden
S megölelt hosszan, forrón, édesen.
Kéjtől remegtem és fülembe csengett:
Kedvencze vagy a boldog isteneknek!

Vig Ifjuság szólt bájos, égi nyelven:
»Adtam rajongó, álmodó szivet,
S habár hajad megőszül életedben,
Mégsem leszel vén, mint a többiek.
A mig csak élnek, ifjak, lelkesednek
Kedvenczei a boldog isteneknek!«

Szabadságnak szemébe' szent tüz égett:
»Kincset ruháztam rád, dicsőt, nagyot!
Hiába bántja a világ, az élet,
Kit én segítek, én oltalmazok!
Kik engemet mint éltüket szeretnek,
Kedvenczei a boldog isteneknek!«

Dicsőség arcza mint a fény sugárzott;
Ajkamra égető csókot nyomott:
»E csókkal járd be büszkén a világot!
Fényt szórni útaidra én fogok.
Zengj dalt, a többi dalnál lelkesebbet,
Kedvencze te a boldog isteneknek!«

És Bölcseség is üdvözölt: »Szeretnek,
Jobban mint bárki mást, az istenek!«
Azért küldtek rád bánatot, keservet,
Hogy győzz a kín, az ördögök felett,
S az üdvöt fájdalmak között szeresd meg,
Kedvencze te a boldog isteneknek!

S én válaszoltam: »Áldom ezt a sorsot!«
Hisz' jobbat a legjobb sem érdemel,
Boldog vagyok, jó istenek, ha boldog
Ki nem akar cserélni senkivel;
S az is leszek, mig napjaim letelnek,
Kedvencze én a boldog isteneknek!

S ha meghalok... nem! sose halok én meg!
Nem kaptam én csak testi életet.
A jók, a nemesek szivében élek
Örökké, mint a boldog istenek.
S utódim is majd váltig emlegetnek:
Kedvencze volt a boldog isteneknek!