Horváth Ádámhoz (Kazinczy Ferenc)
szerző: Kazinczy Ferenc
Óh te, kinek harsány hadi kürtje Tihanynak enyelgő
Szűzeit eddig nem hallott hangokra tanítá,
Hogy valamerre kevély hullámait hányja zajogva
A' Balaton, Hunyadit, Hunyadit riadoznak az erdők.
Horváthom, jer! akár Platoval az elme nem ismert
Léte felől ébrent álmokba merűlve bolyongasz ─
Én oda nem késérlek; ─ akár Csapodidnak igazlott
Karján a' rejtett szépség ösvényinek indulsz;
Jer, kérlek, 's Eratóm mit adott ajakimra, figyelmezz.
Kedvell ő téged, noha gyenge virágit hajadból
Calliope, laurust nyújtván érette, kifejté.
Halld azt most tőlem, s majd tőled hallja barátnéd.
Melly inségbe merült e' hon, mivel istene' sírját
És a' helyt, hol az élt, meghalt, 's mennyekbe repült fel,
Elnyerni óhajtá egy fösvény 's gyenge királyunk,
'S új koronát víván, koczkára vetette sajátját,
Hirdeti még most is sok pusztult környe hazánknak.
Megsiketült az eszesb fél' ellenzésinek, és ment,
'S népe között a' leggyávább, egyszerre vitéz lőn,
'S csábított 's csábúlt seregét harczokba vezérlé:
Hősei mind követék; ment Tornai Farkas is, ámbár
Margitja' orczáin bánatnak könnyei folytak,
S házassági szerelmöknek szent záloga, 's első
Záloga, csak mostan kezdte éreztetni, hogy éled.
Nője felé, szép nője felé repdestenek égő
Gondolati, azt látta, azt hallotta, azt óhajtotta;
Azt és semmit mást, s egyebet nem semmit! Utána
Jajgatták Margitja' nevét a kármeli bérczek,
'S Tábor' 's Mamre' tetői, miként nem sokkal előbb még
A' könyörűletlenét a barkai' szikla kiáltá.
Mostan a' zuhogó Jordán' fövenyére ledőlve,
A' kedvest keseregte megint, 's bőv könnyeket öntvén,
A' siket erdők közt ekként hallatta siralmait:
"Fekete szemü szép hölgyecske
Röpülhetnék csak mint a' fecske,
Még ma szállanék szemed' láttára
Ablakod' rostélyozatjára.
S addig dudolnám énekemet,
Míg megszánván esdeklésemet,
Kis kamarádba befogadnál,
'S öledbe nyugvó helyet adnál.
Nem kellene nékem kalitka,
Hogy engemet benne tarts fogva,
Mert ha elűznél is mellőled,
Még sem röpülnék el én tőled.
Délben asztalodra röppennék,
Étkes 's vidám vendéged lennék,
Megcsipegetném falatodat,
S kis kannádból innám borodat.
Fonni ha ülnél karszékedbe,
Felszállnék rokkád' vesszejére,
'S olly búsan nyögném énekemet,
Hogy könnyet hullatna szép szemed.
Estve ugyan, ha álom nyomna,
Elbúnék sűrű kárpitodba;
De még hajnal előtt jó reggel
Felköltnélek víg csergésemmel.
Ugrándozva járnék akkoron
Fel 's alá puha paplanodon,
Félre rántogatnám kendődet,
Hogy láthassam bokor emlődet.
Oh ki volna boldogabb mint én,
Szép völgyecskéjében fürödvén!
'S bimbócskáit csókolhatnám,
Béla is irígyen nézne rám.
Jaj! de mint az árva gerlicze
Úgy bujdosom én mostan nyögve;
Mert nekem szárnyaim nincsenek,
Hogy szép Margitomhoz vigyenek.
András alatt, vérző buzogánnyal,
Vívok minden nap a' pogánnyal,
Annak drágalátos véreért,
A' ki érettem is onta vért.
'S a' mikor karom a' csalmákat
Úgy aprítja mint a' torzsákat,
Így kiáltok szent Jézusomhoz.
Vígy, uram, egykor Margitomhoz.
'S ím tisztulni látom az eget,
'S rám a' nap víg súgárt ereget.
Azt jelentvén, hogy nemsokára
Visszavisz az isten Tornára."
Így végzette dalát Eratóm, 's eltűne. Szemérmes
Szép nyaka még ragyogott a' ködben, 's szélnek eresztett
Fürtjeiből olly kellemetes szag szálla le hozzám,
Mint a' millyet ereszt kivirított bokra Fürednek,
Vagy Szántód' gyönyörűn zöldellő gyepje, midőn azt
Balzsamomos violák lepik el még gyenge tavasszal.
Homlokomat myrtuskoszorú 's szép rózsa keríté,
'S csattogatott szárnyon két hószín híve repült el
Cyprisnek, szent védje' bizonyságára, felettem. ─
Élni fogunk, kedves Horváthom! tégedet ádáz
Bellonád hadi kürtre kiállt, s már szárnyra repített
Hangjaid a' kiterült egeken úgy dörgenek, a' mint
A' dagadó Balaton, 's Hunyadidnak mennyköve dörgött:
Engemet hív Eratóm' kivirított erdeje' békes
Árnyékába vezet, 1s ottan a holdnak ezüstszín
Fényénél olly búslakodó hangokra tanítgat,
Mint a' nyúgoti szél' lágy nyögdécslése, midőn az
Illatozó rózsák közt Czenczimet alva találja.
Örvendj! élni fogunk! 's igazabb unokáim örömmel
Emlegetik, Horváthjáért mint ége Kazinczy!