Hopp Ferencz útazása a Föld körűl, Szibírián át/III.

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
← II.Hopp Ferencz útazása a Föld körűl, Szibírián át
szerző: Hopp Ferenc
III.
../ →
1904

In-kout, Niu-csuang kikötő városát a Liau-ho-folyó partján már az oroszok kormányozzák. Az utczákon egész nap orosz katonaőrjáratok czirkálnak és még szállodánk előtt is, nagy fa árnyékában orosz katona állt őrségen. Épen a butykosát vette elő és nagyot húzott belőle; úgy látszik, hogy nagy barátja a vutkinak. Hogy a továbbutazás módja és rendje felől teljes tájékozást nyerjek, egy napig itt maradtam. A levegő igen tiszta volt, miért is sokat fotografálhattam. Elmentem a távirdahivatalba is, ahol hosszú ideig várakoztam, míg egy orosz jött, aki keveset angolul is beszélt és szíves volt számomra és útitársam számára Moszkváig a szükséges jegyeket Dalniban megrendelni.

Öt órakor reggel az orosz in-koui pályaudvarra mentünk, ahol csendes volt minden, a vonat még nem volt látható, sőt még a pénztárt sem nyitották ki. Ekkor véletlenül egy fiatal hölgyet vettem észre, aki a perronon fel és alá sétált és a pénztárt egy kis kézi táskában magával hordta. 94 rubelért egy első-osztályú jegyet váltottam nála Mandzsúriáig, Szibíria határáig, mivel továbbra szóló jegyei nem voltak. Vonatra szállva, árvizes területeken végig, még elég korán érkeztünk Ta-csi-csauba, ahol a Dalniból jövő vonatot bevártuk. Végre megérkezett ez is, amellyel most már megszakítás nélkül közvetlenül Moszkváig mehetek. Örömömre még külön fülkét is kaptam, amire nem is számítottam, és boldognak éreztem magamat, hogy 14 napig gond nélkül, kellemes időben és minden kényelemmel körülvéve, kipihenhetem az út fáradalmait. A főkalauz tudott németül, ami nagyon kedvemre volt, szomszédom pedig Zabel Jenő úr, a berlini „National-Zeitung" szerkesztője, szintén folyékonyan beszélt németül, azonkívül még oroszul és más nyelveken is, és szeretetreméltó, fáradhatlan tolmács volt. Zabel úr tanulmányútat tett a távol keleten, már másodszor utazott ezen a vasúton, és első ízben szerzett tapasztalásaival nem fukarkodott.

A vonat jól művelt földek mellett siet el, keleten nagy kiterjedésű hegyek emelkednek. Madarakon kivül az egész vonalon más élő lényt nem látunk, mignem vonatunk Mukden állomására berobog, ahol sok ember várakozott. Az orosz csendőrök mellett még feltűnően tarka egyenruhás khinai rendőrség is teljesít szolgálatot. Amint észre vettem, nagymérvű építkezés folyik itt. Építenek gépházakat, lakóházakat a tisztviselők számára, továbbá lőrésekkel ellátott víztoronyt, amely szükség esetén erőd gyanánt is szolgálhat. A vasútat nem őrzi katonaság, mint a khinai vonalokon, úgy látszik tehát, hogy itt már nem félnek annyira a bokszerektől. Most a csatlakozó állomásra, Karbinba érkezünk, hová épen a Vladivosztok felől jövő vonat is befut és sok útast hoz. A pályaudvaron nagy a forgalom, de néhány khinaitól eltekintve már csak európai ember látható.

Midőn Miklós Alexandrovics Ő Felsége, Oroszország császárja és egyeduralkodója, akkor még mint trónörökös, 1891. május 19.-én Vladivosztokban a nagy szibíriai vasút alapkövét letette, a Csendes-oczeán partján fekvő Vladivosztokot szemelték ki, mint e vasút végállomását és tengeri kikötőjét, milliókat költöttek a szükséges építkezésekre. Mikor azonban a khinai-japán háború után Khina Liau-tung félszigetét Port-Arthurral Oroszországnak átengedte és Oroszország engedélyt kapott, hogy a nagy szibíriai vasút fővonalából elágazólag Mukdenen át szárnyvonalat építhessen Port-Arthurig, az ennek közelében fekvő Ta-lien-ván falu helyén, amely kitűnő és egész éven át használható kikötővel rendelkezik, Dalni városának vetette meg alapját és 700 millió koronát költött a kikötő berendezésére, középületek, templomok, tisztviselő lakok, szállodák stb. építésére. Ennek az összegnek egy részét a Ganz és Társa világhírű magyar czég kapta, amely a villamos berendezéseket szállította. Most Dalni Oroszország legjelentékenyebb kikötője a távol keleten, és bár még csak néhány hónapja, hogy a vonatok közvetlenül Moszkvával kötik össze, már is oly nagy arányokat öltött a forgalom, hogy a szállodák szűkeknek bizonyultak.

A tulajdonképeni nagy szibíriai vasút Cseljabinszktől Dalni-ig 6500 kilométer hosszaságban 2500 millió koronába kerűlt és a legmerészebb vasúti vállalkozás. Ez a leghosszabb vasúti vonal, amelyet egységes vezetés alatt, több szakaszban ugyan, de egy időben építettek és amely egyúttal összekötő kapocs nyugatra, az Atlanti-oczeánhoz vezető vasútakhoz. A legrövidebb út Havretól, az Atlanti-oczeán partjától Vladivosztokig, a Csendes-oczeán partjáig 11950 kilométer hosszú, vagyis a leghosszabb vaspálya a világon, amely a két tengert összeköti és amelyet ebben a tekintetben egyhamar aligha lehet felülmúlni, habár van földünkön olyan terület, amelyen még hosszabb vonalat lehetne építeni. Amerikának híres Pacific-vasútja New-Yorktól San-Franciskóig, amely annak idején bámulatba ejtette az egész világot, csak 5400 kilométer hosszú; de ez volt a példa és az első vasút, amely kontinensen végig két oczeánt köt össze.

Ezen a vasúton, amelynek keletre és nyugatra siető vonatai már most is zsúfolásig megtelnek, a forgalom hihetetlen mértékben fog fellendülni és már 1895-től 1899-ig, tehát aránylag rövid időn belül 3.352,000 személyt továbbítottak. A posta Moszkvától a Csendes-oczeán partjáig 13 nap alatt juthat el. Az útazó-közönség pedig – nem csak a gyorsaság, hanem a költségkülönbözet miatt is – előnyben fogja részesíteni a vasútat, mert míg a hajójegy Jokohamáig még kb. 2000 koronába kerűl, addig Moszkvától Dalni-ig az első osztályon az összes költség, az étkezést is beleszámítva, az orosz gyorsvonaton 900–1000 korona, luxusvonaton pedig 1000–1200 korona.

Az orosz gyorsvonatok egy első, két második osztályú és egy étkező-kocsiból állnak, amelyen a konyha és éléskamra is van, végül pedig egy podgyászkocsi is csatlakozik a többihez. Az első osztályú kocsik kilencz, egyenkint két személynek való félfülkére, a második osztályúak hat, egyenkint 4 személy számára berendezett, egész fülkére vannak beosztva. A kocsik amerikai mintára, a kocsi két végén elhelyezett egy-egy tengelypáron nyugosznak, folyosóik szélesek és berendezésük kényelmes. Az útazó-közönség rendelkezésére álló könyvtárban Jókai regényeit is megtaláltam. Az étlap meglehetősen rövid, de az étel kitűnő és jól van elkészítve, az ital kifogástalan, a császári pinczékből való bor, jó és olcsó. A szolgák udvariasak és figyelmesek, csak oroszúl tudnak ugyan, de minden módon iparkodnak, hogy az idegen nyelvű vendég kivánságait kitalálják. Akárhogyan iparkodnak azonban, természetesen elég gyakori a félreértés, mert akárhányszor víz helyett vutkit, ugorka helyett dinnyét hoznak. Az orosz útitársak azonban rendesen beszélnek vagy németül, vagy francziául és minden alkalommal szeretetreméltó készséggel vállalják el a tolmács szerepét, úgy, hogy fölösleges ugyan az út kedvéért az orosz nyelvet megtanulni, de nagyon jó, ha az ember legalább olvasni tud, hogy a szótárt használhassa.

Karbint elhagyva, egyideig jól művelt földek mellett robogott el vonatunk, nemsokára azonban egészen sík, rövid fű borította pusztára jutottunk, amelyen keresztül 14 órát mentünk. Az idő kellemes volt, a hőmérő ugyan 37° C-ot mutatott, de ez a hőség nem volt érezhető, mert friss szellő csillapította. Reggelre a vidék képe megváltozott, utunk kissé emelkedett s fenyőkkel és nyírfákkal borított hegyes-dombos terűleteken vitt végig. Csabantanban már 150 méternyire emelkedtünk a tenger színe fölé. Innen azután két mozdony húzta vonatunkat, amint az emelkedés mind meredekebb lőn. Olyan ez a vidék, mintha a Kárpátokban járnánk. Kinganban elértük a legmagasabb pontot, 1000 métert a tenger színe fölött.

Itt nagyon sokan várták vonatunkat; többnyire munkások, akiknek részben az alagút építésénél volt foglalatosságuk. A sok khinai munkás és orosz paraszt között egy hindut is láttam. Az emelkedés miatt a hőmérő 5° C-ra szállt alá és azért rögtön befűtöttek és mivel minden kocsiban gőzzel hevített kályha van, csakhamar kellemes melegség terjedt el a fülkékben. Közben nagy kanyarulatokon hegyvidéken végig folyton lefelé haladtunk, mig este egy csinos állomásra, Iszektére értünk. Éjjel hagytuk el a fontos Kaitar állomást, 10 órakor pedig Mandzsúriában, Szibíria határán állt meg a vonat. Itt átvizsgálták podgyászunkat, amely alkalommal a legnagyobb előzékenységet tapasztaltam, amennyiben a fiatal vámhivatalnok az első szóra elhitte, hogy nincs elvámolni valóm és bőröndeimet nem

kutatta át, sőt az útlevelemet sem kérték. Mandzsúriában nagy pályaudvart építenek és egyáltalában minden állomáson azt a benyomást nyeri az ember, hogy az oroszok itt örökidőkre rendezkednek be. Az állomás-épület Mandzsúriában most csak kezdetleges fabódé, amelyben Moszkváig szóló, I. oszt. jegyemet 161 rubel és 70 kopekért megváltottam. Az állomáson sok tengerész és bevándorló várakozott egy helyi vonatra. Most nagy síkságra értünk, amelynek zöld takaróját tömérdek mezei virág tarkította. Különösen feltűnő volt valami sárga virág. Két óra múlva Dauria állomás felé jártunk, amelynek szép állomás-épülete van, előtte csinos kerttel. Mint nekem beszélték, a Mandzsúriában folyó építkezéseknél kb. 200,000 khinai dolgozik, 20,000 pedig az alagút építésénél, 30 kopek vagyis 80 fillér napszámért. Az ellátásért naponkint 10 kopeket, 23 fillért fizetnek, természetesen nem kapnak egyebet, mint rizst és ismét rizst, bor és pecsenye nélkül. Találkoztunk katonai vonattal is, zsúfolva napbarnította hadfiakkal, kik orosz dalokat énekeltek és nagyon vígan voltak.

Éjjel 15.5° C. volt fülkémben és reggel a legpompásabb napkeltében gyönyörködhettem. Már a Bajkál-tó partján járunk, amelynek tükörsima vízét nyugatra hóval födött hegyek szegélyezik. Egy ideig a keleti part mentén haladtunk, amely majdnem egy magasságban van a síksággal, míg a déli és a nyugati parton a tó színe fölött 500 méter magasságig emelkedő hegyek láthatók. 10 órakor Miszovájába érkeztünk, ahol már várt bennünket a „Bajkál” gőzös. Az út kezdetén kis köd zavarta tekintetünket, később azonban, a mikor a Nap meleg sugarai e fátyolt fellebbentették, alig győztük csodálni ezt a szép képet, az erdős hegyoldalakat és a végtelen vizet. A Bajkál-tó Ázsiának legnagyobb édes vizű tava, 500 méternyire fekszik a tenger színe fölött. Kiterjedése 34,000 négyzet kilométer, tehát körülbelül 50-szer nagyobb a Balatonnál. A legkeskenyebb helyen 4 óra alatt szeltük át, ahol 75 kilométer, miközben a rendkívül kedves kapitány többek között elmondta, hogy a tavat télen 3 hónapig méter vastagságú jég borítja, amikor is szánok járnak ezen az úton. Hogy az útasokat túlságosan ne járja át a hideg, ez időtartamra a tó kellő közepén szállodaszerű épületet emelnek fából, ahol különben sportsmanek is szívesen időznek. Távcsövemmel jól láthattam a már részben kész pályát, amely a Bajkál-tó déli csúcsát fogja megkerülni, de teljesen csak 1905-ben fog elkészülni, mivel a szükséges 8 alagút közül több még befejezésre vár. Bajkálban már indulásra készen állt vonatunk és csakhamar az Angara-folyó partján szaladt végig, a legszebb tájképeket tárva elénk.

Irkutszk napfényben úszott, amikor közeledtünk feléje, és már távolról is szépnek tetszett. Ez Szibíriának legszebb és legrendezettebb városa. Kissé emelkedő területen, az Angara-folyó partján fekszik. Bár egy óra hosszat maradtunk az állomáson, magát a várost közelebbről sajnálatomra nem tekinthettem meg, mivel négy kilométernyire van az állomástól.

Itt rakják át a híres orosz teát, amely Khinából származik; nyersbőröket és szarvakat is halomszámra láttam.

Bámulatra méltó, hogy a szigorú Oroszországban mennyi szabadságot élvez az útas a vonaton és a pályaudvarokon. A sínekre lépni szabad bárkinek, sőt átmászhat a kocsik tetején, de alattuk is átbújhat, ha épen úgy tetszik, kiugorhat a vonatból bármely pillanatban, mert az ajtók rendesen tárva-nyitva vannak, és elgázoltathatja magát, anélkül, hogy megbüntetnék.

Irkutszkot elhagyva, előbb nyirfaerdőkbe jutottunk, majd termékeny síkságra, amelyen keresztül két napig tartott az utazás. A vidék sokszor emlékeztet a Vág völgyére. Útunknak ezen a részén igen kedvező időnk volt. Krasznojarszkban vonatunk a Jeniszei-folyón, a szibíriai vasút leghosszabb hídján robogott át.

Bogotol közelében a hegyvidéket ismét síkság váltotta fel, amelynek egyhangúságát azonban számos nyirfacsoport csökkentette. Ezen a vidéken, amely vajtermeléséről híres, igen sok csordát látni. Obi állomásról hetenkint több vonat viszi a vajat Moszkvába, ahonnan Koppenhágába továbbítják, mert Dániának van a legjelentékenyebb vajkereskedelme Európában, s nagy mennyiségeket küldenek Angliába és más államokba. Ezt különben nekünk kellene tennünk, mivel úgy a takarmány, mint az éghajlat tekintetében előnyben vagyunk ez országokkal szemben. Alig hogy túl voltunk az Obi-folyó rácsos vashídján, ismét nagy kiterjedésű lapály terűlt el előttünk. Tsulmban ismét két katona-vonattal találkoztunk, továbbá sok kivándorlóval, akik friss élelmi szerekkel látták el magukat. Kamszkba, amelyet minden oldalról nyirfaerdők határolnak, délután érkeztünk. Itt tojást, tejet, almát, dinnyét és süteményt kináltak megvételre. Én egy palaczk tejet vettem 10 kopekért, de a leány további 20 kopeket követelt a palaczkért, amit meg is fizettem, mivel nem akartam a tejet kalapomba önteni. Omszkot éjjel láttam és csak a hosszú, az Irtis-folyóban visszatükröző villamos lámpasorból következtethettem a város nagyságára. Másnap reggel Petropavloszkban Európa legfrisebb újságait találtuk, közöttük a „Neue-Freie-Presse”-t is, és bár egyhetes volt valamennyi, nekünk minden hír új és érdekes volt és kellemes szórakozásúl szolgált.

Kurgain város volt az utolsó állomás, amelyet Szibíriában még láthattunk, mivel a Nap már nyugvófélben volt. Pályaudvara tágas és modern. Ezen a vidéken, úgy látszik, szépen terem és jól fizet a búza, mivel a vasút mentén szép és nagy kiterjedésű búzaföldek vannak. Cseljabinszk az utolsó állomás Szibíriában, közel Ázsia határához. Mélyen aludtam, amikor vonatunk itt tartott, és mikor felébredtem, már messze Európában jártunk. Az első európai állomás, ahol kiszálltam, Zlatauszt volt, amely aczél- és vasműveiről, valamint kőcsiszolásáról nevezetes. Emlékül több orosz kuriozitást és néhány az Ural-hegységből eredő drágakövet vettem.

Mivel ezzel utamat a nagy szibíriai vasúton befejeztem, tapasztalataim alapján ezt a vasútat a távol keletre való utazásra őszintén ajánlhatom. Az általánosan rossz hírű pusztákat a vasút mentén már nagyobbára művelik, míg a még szűzies terűletek sajátos pusztái, illatos növényzetükkel oly színpompát fejtenek ki, amelynek szépsége minden fogékony lelket elragad. De magának a pusztának egyformaságát is oly gyakran szakítja meg egy-egy erdő, dombok és hegyek, amelyek, ha csúcsaikat nem is borítja örök hó, hatalmas lánczolataikkal kedvesen lepik meg az útast, aki csak sivatagot vélt láthatni. Továbbá Ázsiának legnagyobb édesvízű tava, a nagy folyók, a számtalan állomás, a városok, az új telepek. Ázsia népei és az élénk forgalom annyi változatosságot szolgáltatnak ezen a hosszú úton, hogy az idő gyorsabban múlik, mint az ember szeretné. Ha valaki ezt a vidéket ünnepi köntösében akarja látni, az július második felében tegye meg az útat, mert ekkor díszlik a növényzet a legpompásabban. Augusztusban már más a toalettje, a legszebb virágok már eltűntek, de a kevésbbé meleg idő kellemesebbé teszi az útat. Akinek nem sietős a dolga, az várjon még két évig, mivel előreláthatólag addig, Cseljabinszkből Dalni-ig az egész vonalon, a

most még itt-ott mutatkozó hiányokat el fogják tűntetni. Most ugyanis még sok ezer ember dolgozik, hogy a nem elég erős síneket új aczélsínekkel cserélje ki, vagy a pályatestet áthelyezze, gátakat építsen, vashidakat tegyen a fahidak helyére, stb. Azonkívül a Bajkál-tó körűl vezető pálya is elkészül és a háborút is befejezik addig. Zlatauszttól Ufáig nagyon kellemes utunk volt, erdős hegységen végig. Ufában, amelyet már messziről a vonatról láthattunk, nem sokáig maradtunk. Itt láttam először mozgó templomot, amely a kivándorlókat keletre kíséri. Még néhány óráig hegyek között haladunk, azután végtelen síkságra kerülünk, és Kinelbe, majd pedig Szamarába jutunk. Ez az utóbbi élénk forgalmú város, a Volga partján. Másnap reggel az ezüst-, aczél- és zománczozott árúiról nevezetes Tulát hagyjuk mögöttünk, azután már rendbehozzuk podgyászunkat, mert Podolszktól egy órányira nagyszerű kép tárul szemünk elé: a fényárban úszó Moszkva, amely a 360 templom különböző színű kupolájával oly megigéző benyomást tett reám, hogy mindig emlékezetemben fog maradni. A menetrend szerint pontban 1 óra 20 perczkor érkeztünk, a legjobb hangulatban Moszkva pályaudvarára. Útazásom Pekingből ide 14 napig tartott.

Mint valamennyi turista, az első napon én is az oroszok búcsújáró helyét, a Kreml-t, Moszkva alapkövét látogattam meg. Az ibiriai kápolnánál, mely az íves kapu közelében van, sok ájtatos hívőt láttam, akik nem mulasztották el, hogy keresztet vessenek, mielőtt a Kreml-be léptek volna. A nagy téren csodálva néztem a sok régi ágyút, amelyek között van egy hatméteres is, amelynek súlya 40000 kg. Láttam az Iván Veliki tornya előtt a nagy, kicsorbult harangot, a toronyra fel is másztam, mivel innen élvezhetni legjobban Moszkva panorámáját, amely a szó szoros értelmében elbűvöli az embert, főleg a tömérdek templom és a sok különböző színű kupola láttára. A legimpozánsabb a Megváltó temploma, öt óriási, aranyozott kupolájával. A templomot fehér márványból építették, művészi kivitelű domborművekkel, amely 17 millió rubelbe kerűlt. Hatvan magas ablak világítja meg belsejét, amelyben ünnepnapokon 4000 gyertya ég. A császári palota termeiben különösen a trónust csodáltam meg, amelyet ezernyi gyémánt és egyéb drágakő ékesít. A termek különben mind fényesen vannak díszítve és már tágas voltukkal is imponálnak. Moszkva nagyobb épületei közül különösen említésre méltó az újonnan épült bazár 1000 üzlethelyiséggel, amelyekben Oroszország minden terményét és gyártmányát lehet találni. A hatszáz jótékonysági intézmény között első sorban a császári lelenczházról kell megemlékeznem, amelyet a játékkártyára kivetett adó jövedelméből tartanak fenn. Ez évenkint 4–5 millió rubelt tesz ki. Ebben az áldásos intézetben kérdés nélkül felveszik az odahozott csecsemőt, számot adnak róla, amelynek ellenében a gyermek bármikor ismét átvehető. Évenkint átlag 18000 csecsemőt hoznak ide, és állandóan 30000 gyermeket ápolnak.

Ámbár Moszkva a sok új és díszes épület, a 20000 bérkocsi és a közúti vasutak révén már modern mezben mutatkozik és már nem oly tősgyökeres orosz város, aminőnek 25 évvel ezelőtt megismertem, mégis egyike ama kevés, érdekes városnak, amelyek a rendes sablonvárosok közül a népviseletekben és az építkezésben minduntalan fellelhető nemzeti jelleggel és azzal tűnnek ki, hogy a nagy orosz birodalom számtalan néptörzse mindegyikének akad itt képviselője.

Varsóba este érkeztem meg. Itt az express vonatra ültem és másnap már Csorbatón voltam. A szolgaszemélyzet felismert és harsány éljenzéssel fogadott. Ezen a friss és egészséges levegővel megáldott helyen, kitűnően ellátva mindennel, tizennégy napig pihentem. Negyven esztendő óta látogatom ezt a gyönyörű hegységet, és bár sok felé fordúltam meg ezen a világon, mindig gyönyörűséget éreztem, ha újból felkereshettem ezt a vidéket hófödte ormaival, szép tavaival, nagyszerű tájképeivel, kitűnő forrásaival, természetalkotta gyönyörű útaival és zúgó vízesések meg csergedező patakok partján elterülő bájos fenyveseivel. Aki még nem látta a Kárpátokat, nem is sejti, hogy a természeti szépségeknek milyen kincses tárházát rejti édes hazánk.

A hegyi levegőtől felfrissülve, a Rákóczi-kiállítás megtekintésére Kassára útaztam, ahol Zichy Jenő gróf úrral volt szerencsém találkozni, akinek üdvözleteket hoztam Pekingből. A gróf volt valószínűleg az első magyar, aki a szibíriai vasútnak Irkutszkig történt megnyitása után azonnal felhasználta ezt az összeköttetést és Irkutszkból a Góbi sivatagon át Pekingbe lovagolt, ahol tanuja volt a követségek védelmére kirendelt csapatok bevonulásának. Ez az út a bravúros lovaglással együtt 6 hetet vett igénybe, míg Zichy József és Ágost grófok 1876-ban Pekingből Moszkváig kocsin 2 és fél hónapig éjjel-nappal utaztak, 3 óránkint váltva a lovakat. Manapság pedig az ember teljes kényelemben 14 nap alatt csinálhatja meg ugyanezt az útat.

Szeptember 19.-én ismét Budapesten voltam. Ezt a harmadik földkörűli útamat előttem részben még ismeretlen országokon végig 5 hónap alatt szerencsésen befejezvén, mondhatom, hogy láttam nagy városokat, amelyek szép fekvés tekintetében vetélkednek ugyan Budapesttel, de egyet sem az egész világon, amely szép fővárosunkat fölülmúlná.