Hopp Ferencz útazása a Föld körűl, Szibírián át/II.
| ← I. | Hopp Ferencz útazása a Föld körűl, Szibírián át szerző: Hopp Ferenc II. | III. → |
Július 25.-én a Santo Maru gőzösre szálltam és a Japán beltengeren folytattam utamat. Este felé a szigetvilágig jutottunk, ahol horgonyt is vetettünk, mivel éjjel a sok száz sziget között nem lehet előre haladni. Korán reggel a legpompásabb időben tovább indultunk végig ezen a szépséges szigetországon, és szívem örült, hogy oly szerencsés lehettem, Japán e gyönyörű részét még egyszer meglátni. Szívesen meglátogattam volna a kis szigetek mindegyikét és a képek ugyan gyors egymásutánban vonultak el szemem előtt, de elfelejteni nem fogom azokat soha. Simonoszekiben, a beltenger kijárásánál csak rövid ideig maradtunk, de azért kimentem a szárazföldre és néhány apró, régi faragványt vettem. Másnap reggel már Nagaszaki bájos ölében voltunk, amely Japánországnak bizonyára legszebb kikötője. Nagaszaki – 100,000 lakossal – már három századdal ezelőtt kereskedelmi összeköttetéseket tartott fenn Portugáliával és Hollandiával, egészen addig, amíg 1637-ben Japán teljesen elzárkózott. Nagaszaki híres teknősbékacsontból való készítményeiről, de van itt mindenféle más japáni iparczikk is. Nehéz szívvel hagytam el itt Japánország földjét, ahol két hetet a legkellemesebben töltöttem. Bár ha még egyszer meglátogathatnám ezt a szép országot és kedves, jólelkű és vidám népét, és még egyszer gyönyörködhetném csodaszép flórájában!
Este nyugati irányban a sík tengerre szálltunk, és a következő reggelen 10 órakor viszontagság nélkül Koreába, Fuszan tágas és jó kikötőjébe érkeztünk, ahol csak fél napig maradtunk. Azonnal partra szálltunk arra a földre, amelynek birtokáért most két nagy hatalom verseng. Az idő azonban, sajnos, esőre fordult, és így a felázott utczákon tett sétánk nem tartozott a különösebb élvezetek közé. Koreai különlegességet kerestem mindenütt, de csak japánit találtam.
Az út innen a koreai szigettengeren át meglehetősen veszélyes, annál is inkább, mivel a világító tornyokkal való útjelzés még igen hiányos. Kapitányunk a köd miatt több ízben horgonyt vetett, hogy a hajó valami sziklához ne ütközzék. Másnap már szép időnk volt; láttunk szigeteket a legbujább növényzettel, ismét másokat, amelyek kopáron emelkednek ki a tengerből, míg végre szerencsésen Csemulpóba érkeztünk, ahol kis gőzösön a szárazföldre siettem, hogy vasúton azonnal tovább utazzam Szöulba. A vonat azonban ép az orrunk előtt indult el, mielőtt még a partra értünk. Órákig kellett aztán itt vesztegelnünk.
Csemulpó a tengerről nézve nagyon jó benyomást tesz és európai mintára épült házai lépcsőzetesen emelkednek. Csemulpó Szöul új kikötője és talán Koreának legjobban épült városa, amelyben sok japáni, amerikai, európai és khinai tartózkodik. A koreaiak külön városrészben laknak, de ennek épületei szegényesek, utczái pedig szennyesek. Szöulba menet dombos területeken, szépen művelt szántóföldeket láttam, északra pedig magas hegyeket, majd ismét kedves falvakat. Az egész vidék igen termékenynek látszott.
Az első, amit Szöulban láttam, a várost kerítő fal és a déli kapu volt, amely egészen khinai stílusban épült és még elég jó karban van. A nyugati kapu közelében kis kocsira akartam szállani, hogy a villamos vonathoz jussak, de sehogy se boldogultam a jámbor kocsissal, mert csak koreai nyelven beszélt. Szerencsére találtam egy úri embert, Csin-Szóo tanító urat, aki németül tudott és szíves volt engem és még néhány más turistát a városban kalauzolni. Először is a villamos vasútra ültünk, amelyről nemsokára ismét le kellett szállnunk, mert jegyünk csak bizonyos távolságra szólt.
Miután a pénztárnál újból jegyet váltottunk, ismét folytathattuk utunkat. No ezt a berendezést nem találom mintaszerűnek. A főutak szélesek és porosak, árnyék sehol. A lakóházak, azaz inkább kunyhók kőből és agyagból épültek; téglával, vagy nagyobbrészt szalmával vannak fedve, ablakuk és kéményük nincsen ; szóval a legkezdetlegesebb építmények. A házak előtt kis fülkékben árusítják azt a néhány szükségleti czikket, amit a koreai nép fogyaszt. A koreaiak fehér, vékony és hosszú, hálóköntös formájú ruhában járnak, khinai sarúval, fejükre pedig lószőrből font kalap van kötve, amely azonban inkább fejdísz mint kalap, mert sokkal szűkebb, semhogy belemenne az ember fejébe. A nők szintén fehér ruhát viselnek, amelyet fejük fölé húznak és így eltakarják arczukat. Az öregebbek csak egy keskeny résen kandikálnak ki ruhájuk alul, de a fiatalabbak már nem rejtik el annyira arczukat.
Szöul, Korea fővárosa tulajdonképen nagy falú, 200 ezer lakossal, ahol nem találni sem kertet, sem parkot, sem vendéglőt, sem szinházat, sem orfeumot, sőt templomot is csak keveset. Ipara egyáltalában nincsen. Lovas-kocsit nem láttam, csak néhány taligát, amelyet ökrök húztak. A legszebb látnivaló ebben a különös fővárosban a város nyolcz kapuja, valamint a császári palota kapuja. Most különben már építenek egy szállót, és ha majd kormányváltozás áll be, ez a nagy falú mindenesetre várossá fog fejlődni.
A kis Koreát, (218,650 négyzetkilométer területtel és 5 millió 800 ezer lakossal) amelyért most két hatalom hadakozik, nem teszi kivánatossá sem nagysága, sem termékenysége, sem aranya, sem más még felfedezhető kincse sem. Csakis földrajzi fekvése az, ami értékes mindkét államra nézve. A nagy orosz birodalom szeretne kedvező éghajlattal megáldott és kikötőkben gazdag partvidékre szert tenni, amely egyúttal szibíriai vasútjának végpontja is lehetne, hogy így zavartalanúl résztvehessen a világkereskedelemben. Ezt azonban a japánok nem engedhetik meg, mert ezzel elvesztik hegemóniájukat a kelet-ázsiai vizeken, sőt területük épségét is veszély fenyegeti.
Csemulpóból, a koreai-öblön keresztül, nyugoti irányban Csifu-nak tartottunk, ahova 24 óra múlva megérkeztünk. A kikötő bejáratánál 12 amerikai hadihajó és néhány khinai dsunka haladt el mellettünk. Partra szálltam, hogy angol bankjegyet váltsak, de vasárnap lévén, valamennyi bank zárva volt. Csi-fu-ból a hajó a Pe-csi-li-öblön át a Pei-ho torkolata felé tartott s a folyóba Ta-ku erőd romjai előtt hatolt be.
A Pei-Hón csak igen lassan és nagy óvatossággal nyomultunk előre, mivel a folyót számtalan kisebb-nagyobb jármű borítja, ami 37 ½ o C. melegben bizony elég kellemetlen volt, annál is inkább, mert ráadásul még a kazán hőségét is el kellett tűrnünk. És e mellett a szem nem lát semmi örvendeteset, csak sárga agyagból összetapasztott kunyhókat és ezeknek szegényes lakóit; a part sárga és szakadozott, a folyó vize szintén sárgás és piszkos, úgy, hogy valóságos kín ebben a hőségben ezeket a képeket nézni, amelyekhez képest még Korea is paradicsom. Tangku-ban a vasúthoz vezető poros úton sem találtunk árnyékot, amely a Nap kínzó sugarai ellen megvédett volna, szellő sem hűsítette a levegőt, frissítő ital pedig nem volt kapható; valóban rosszabb volt itt, mint a Kongónál. A gyorsvonatra szálltam, ahol két, Mukdenből jövő franczia hittérítővel ismerkedtem meg, akiktől megtudtam, hogy Pekingből vasúton közvetlenül Inkou-ig mehetek, ahol már kapok jegyet a szibíriai vasútra is, Tá-csi-san-ban pedig csatlakozásom van a fővonallal. Ők voltak az elsők, akiktől közelebbi adatokat nyertem a szibíriai vasútat illetőleg. Vonatunk a Peiho-folyó mentén síkságon siet tova,, amelyen sok ezer sírdombot vettem észre, amelyek alatt az utolsó háborúban elesett harczosok pihennek. Amidőn egy fél óra múlva Tien-czinbe érkeztem, örültem, hogy a forró kupéból végre szabadulhatok.
Tien-czin-ben 800,000 khinai és néhány ezer európai lakik; a forgalom élénk és egy egész városrésznek már európai külseje van, amelyben jó és kényelmes szállodákat, bankokat, üzleteket, parkokat, klubbukat, kaszárnyákat és kórházakat lehet találni. Az utak szélesek és rendesek. Az ember itt nagyon sok idegen katonát lát, meg több állambeli rendőrséget. Néhány napi pihenés után ismét a vasútra ültem és Pekingbe utaztam, amihez ma már csak 4 óra szükséges, míg 20 év előtt egy pekingi taliga két napig igyekezett lelkemet kirázni a rossz úton. Több erődítményt láttam útközben, amelyeket franczia és japáni katonaság tart megszállva. Nagy temetők is emlékeztetnek ezen az úton is az elmúlt háborúra. Az állomásokat khinai katonaság és rendőrség őrzi, hogy az útasokat a bokszerek esetleges támadásai ellen megvédje, amit nagyon okos intézkedésnek találtam, mivel nekem nem lett volna időm arra, hogy engemet – mint foglyot – ide-oda hurczoljanak az országban.
Minél inkább közeledünk Pekinghez, annál szebb és termékenyebb lesz a vidék. Végre megpillantottam az erőd tornyait és rövid idővel ezután vonatunk a város falánál, a vízkapu közelében megállott. A kapun át gyalog kellett mennünk, aztán zsinriksá-ra ültem, amely a Hotel du-Nord-ba vitt. Ez azonban jóhangzású nevének egyáltalában nem válik díszére. Útazáson nem vagyok kényes és követelő, de itt ugyancsak megjártam. Az épület ezelőtt zálogház volt, de mivel a szegény khinaiaknak már nincs mit becsapni, átalakították szállodává oly kevés kényelemmel, amelynél kevesebbet kívánni sem lehet. Az ajtókat nem lehetett becsukni, mivel lakat nem volt rajtuk, az ablakokat már igen, de ezekben megint nem volt üveg, ha fürödni kivánt a vendég, ócska fürdőkádat hoztak elő valahonnan, villamos csengő helyett pedig a folyosón egy kis harang csüngött, amelyhez minden szobából zsinór vezetett; most már azután abból, hogy a harang szólásakor melyik zsinór mozog, kitalálta a szolga, hogy kinek van valami kívánsága. Ez Peking egyik legnagyobb szállodája.
Peking lakosainak száma a legújabb becslések szerint 600,000, de ma már korántsem oly érdekes, mint 20 évvel ezelőtt, amikor még tisztán khinai város volt. Akkor európai ember ritkán volt látható az utczákon, – a követségek khinai palotákban voltak elhelyezve és khinai szolgaszemélyzet őrizte őket, míg most már a különböző államok követségei egész utczát foglalnak el, a paloták modern stílusban épültek és nagy kertekkel vannak körülvéve; a kapuk előtt pedig az illető nemzet katonái állnak őrségen. Nekünk is van itt 33 ezer négyzetméter területünk új nagy palotával, amelyen kívül még két nagy régibb és 5 kisebb épület van ezen a parkszerű területen. Katonai őrség tekintetében nagyon szerények a viszonyok, mert mindössze 20 tengerész-katona végzi ezt a szolgálatot. Egyet közülük mindjárt a kapu előtt a padon találtam fegyvere mellett, ő azután minden közelebbi felvilágosítással szolgált. Hazánk fia volt és magyarul beszéltem vele. Honfitársunknál, Ludwig konzulnál is tettem tiszteletemet, aki sok érdekeset mesélt a háborús időkből.
Amerika, Francziaország, Japán, Nagybrittánia, Németország, Olaszország és Oroszország követségeit saját katonaságuk őrzi és különösen sok német meg orosz katona jár-kel az utczákon; úgy látszik, ez utóbbi két hatalomnak van itt a legtöbb katonasága. Valamennyi követség a Rue des Légationsban van, és mindegyiket nagy kert veszi körül. A német követség kertjében néhány ágyut is láttam, a kertet körülfogó fal pedig lőrésekkel van ellátva, amelyeket azonban most eltakartak. A német kormány továbbá a palotával szemközt Peking falán egy kis erődöt építtetett, amelyhez titkos lépcső vezet. A kert mellett pedig néhány kaszárnyát építettek, „Waldersee-Kasernen" felírással. Úgy látszik tehát, hogy még sem érzik magukat teljes biztonságban a legyőzött khinaiak között. A Rue des Légations és néhány kisebb mellékutcza kivételével Peking utczái a hihetetlenségig elhanyagoltak és különösen eső után majdnem életveszélyesek és alig alkalmasak a közlekedésre, mert helyenként gödrök vannak, amelyeket az esővíz megtölt, s ilyenkor nem lehet észrevenni, ámbár oly nagyok, hogy gyakran gyermekek is fuladnak bele. Az utczák egyéb sík és használható terűletét pedig mindenfajta fabódé, pad, stb. foglalja el. Találni itt kifőzőket, akiknek félig meztelen vendégei köveken, ládákon vagy hordókon ülve, nagy étvágygyal fogyasztanak mindenféle gyanús ételt. Mellette egy borbély működik, aki természetesen fogat is húz. Az ellentétek, a melyekre itt az ember akad, szinte hihetetlenek. Láttam például egy gyógyszertárt, amely kívül ragyogott az arany-díszítéstől, bent pedig félig meztelen úrak készítették a pirulákat. Közvetlen szomszédságában egy barakkban fa- és szénkereskedés volt, a mellette levő boltban pedig koporsót árultak, azután vendéglő, majd pénzváltó következett, aki előtt halom számra feküdt a pénz. A főbb utak közepén a kocsik és a teher-hordók számára olyan gátfélét építettek, míg a mellékútak az ősi állapotban maradtak. Egy reggelen szemem láttára történt, hogy egy pekingi taliga kocsistól lovastól erről a gátról belefordult a kátyuba, ahonnan kivülem még nyolcz ember is alig birta kihúzni. Csak a Ketteler-kapu közelében rendezett annyira az út, aminőnek az egész városban kellene lennie.
Egy éjjeli eső után a hőmérő 27° C.-ra szállt alá, és azért felhasználtam a kedvező alkalmat arra, hogy a Lama-templomot meglátogassam, ahol 200 pap egyházi dalokat énekelt, miközben a szolgák forró teával kínálták őket. Másnap még a mennyország templomát néztem meg, ahol a császár minden évben hála-imát mond a bőséges termésért, amely alkalommal külön e czélra készült ekével egy darabka földet felszánt. Ezt a templomot, amely a bokszereknek védő-bástyáúl szolgált, annak idején majdnem teljesen lerombolták, – most ugyan már ismét felépítették, de belső díszítése még hiányos.
Innen haza felé tartva, gyászmenettel találkoztam. A temetések itt nagy pompával és sok személy részvételével mennek végbe. Már a Szent-Mihály-lova is nagyon különös, amennyiben csupa vastag, hengeres póznákból van összeállítva és helyenként bronzpántokkal díszítve. A koporsó durva, kivájt fatörzs, és ugyancsak ilyen a fedele is, de nagyon szép a gazdag arany-hímzésű bársony lepel, amellyel a koporsót leborítják. 60 ember viszi a koporsót, 30 pedig zászlókkal és czímer-pajzsokkal kíséri a halottat a muzsikusokon és templomszolgákon kívül.
Egy tiszta, derűlt napon femásztam az úgynevezett „nagy-dob" tornyára, ahonnan nézve Peking a templomok körűl elterülő ültetvényekkel és kertekkel elég szépen fest. Messze távolban van a császári palota, amelynek most még a közelébe sem férhet a közönség. A város faláról azonban igen jól láthattam a palota nagy bejáró kapuját és egész környékét.
Amíg a legtöbb állam fővárosát rend és tisztaság, valamint szép utak, emlékszobrok, parkok és sétányok jellemzik, addig a Mennyei birodalom fővárosáról ép ennek az ellenkezője áll, mert Peking, Khina összes nagyobb városai között, amelyekben megfordúltam, a legelhanyagoltabb és a legpiszkosabb, és azt hiszem, senki sem bánkódott még azon, ha innen el kellett mennie. Én azt ajánlanám azért a khinai kormánynak, hogy a helyett, hogy hadihajókat vásárol, inkább hozassa rendbe Peking utczáit.
Hogy bebizonyítsam, miszerint jelenleg Pekingből Budapestre közvetlenül vasúton lehet már eljutni, jegyet váltottam San-hai-kuanon át In-kouig, ahol csatlakozás van a Tá-csi-csauba menő orosz összekötő vasúthoz.
Néhány napot még ismét Tien-czinben töltöttem, hogy fényképeimet és podgyászomat rendbe hozzam. Itt néhány honfitársunkkal volt szerencsém találkozni, nevezetesen Steinacker Arthur úrral Fiuméből és Mauthner és Szukk urakkal Budapestről, akik a Magyar Általános Hitelbank megbízásából jöttek ide, hogy tien-czini telepünket megtekintsék és tanúlmány tárgyává tegyék, mit kellene a kereskedelem és forgalom emelése czéljából tenni. Telepünket, amelyen 36,000 valódi khinai lakik, meg is látogattam. Körülsétálva a telepen, megelégedéssel láttam, hogy az utczák meglehetősen tiszták és nagy forgalom van mindenfelé. A templom udvarán gyűltünk ismét össze és szép, nagy fák árnyékában poharat emeltünk telepünk fejlődésére és felvirágzására.
A Peiho partján végighaladva, a legélénkebb forgalmat tapasztaltam. Jártam a régi városban is, ahol sok a csinos és nagy választékkal rendelkező üzlet, és számos jelből általános jólétre lehet következtetni. Az utak is elég jó karban vannak. Fiatal khinai kereskedők, akik a hajók ki- és berakása körül vannak elfoglalva, hogy a Nap sugarai ellen némileg védekezzenek, nagy női szalmakalapot viselnek, amely divat itt nagyon elterjedt. Ez különben a legelső európai ruha-darab, amelynek a khinaiak is hasznát veszik. Gyakran látni az utczán elegáns megjelenésű khinait, aki kalitkában madarat visz, hogy az is élvezze a friss levegőt. A madarakat az emberek itt úgy viszik magukkal, mint nálunk a kutyákat.
Az európaiak szép parkjában majdnem minden este katonazene van. Estéimet én is itt töltöttem.
Mielőtt még Khinát elhagynám, azt kívánom még megjegyezni, hogy a lakosság, növényvilág és a tájak szépsége tekintetében Japán és Khina tőlem látott vidékei között körűlbelül olyan a különbség, mint Itália és Marokkó között.
Elútazásom alkalmával Steinacker úr, valamint néhány angol és német úriember kisért ki a vasúti állomásra, amely tarka képet mutatott. Volt itt franczia, német, angol és japáni katona-tiszt, sőt néhány indiai is, mint az angol helyőrség tagjai, továbbá több előkelő khinai, akik barátaiktól búcsúzni jöttek. Nyolcz órakor elindúltunk délkeleti irányban és nemsokára Tang-kuba értünk, ahol több útas elhagyta a vonatot, hogy a Sang-haiba induló nagy gőzösre átszállva, Indián át folytassa útját Európa felé. Bennünket pedig vonatunk most már északkeleti irányban tovább vitt termékeny vidékeken végig a nagy khinai falhoz. Igen érdekesek voltak a khinai katonák, akik az állomásokon az őrszolgálatot teljesítették, és pedig mindegyiken 10–15 ember, fölötte különös egyenruhában. Nagyon mulatságos látványul szolgált, amidőn az egyik állomáson hirtelen megeredt az eső és valamennyi őrszem az állomás épületébe rohant, hogy meg ne ázzék. Hat órakor San-hai-kuanba érkeztünk, ahol meglepődtem a szép szálloda láttára, amelyben az éjjelt töltenem kellett, mivel a vonatok itt csak nappal közlekednek. A város közel fekszik a tengerhez és azért az európaiak szívesen laknak itt, s főleg ez okból építették ezt a szép szállodát, amelyet számos játszó-hellyel berendezett, szépen gondozott kert vesz körűl. Most is sok, mindenféle nemzetiségű katonatiszt lakott benne. Verandámról épen a nagy khinai falat láthattam, meg a távoli hegyeket, amelyeknek a letűnő Nap különös bájt kölcsönzött. Útitársam még felhasználta az esti szürkületet, hogy a. híres falnak egy tégláját magának emlékül megszerezze, amit én már 20 év előtt megcselekedtem, még pedig a Peking közelében levő Nan-kou szorosnál.
Másnap reggel friss erővel folytattuk utunkat. Az északra mindinkább hatalmasabban emelkedő hegyekkel határolt és jól művelt földeken leginkább rizst, kölest és dinnyét termesztenek. Kincsou-fu, nagyobb város állomásán 20 katona állott őrségen sárga viaszos vászonból készült öltözetben és sárga puha kalappal, minek folytán körülbelül úgy festettek, mint matrózok a viharos tengeren. A perronon sok előkelő khinai és európai várakozott, majd zene szólalt meg és tüzijáték gyuladt ki. Ez a fényes fogadtatás egy fiatal tisztnek szólt, aki szép feleségével a nászútról hazatérve, számtalan rakéta durranása és barátainak hurrá-kiáltása közben tartotta bevonulását. Tovább utazva, egy franczia tiszt figyelmeztetett, hogy hozzam rendbe podgyászomat, mivel a következő állomáson ki kell szállnunk. A bokszerek ugyanis a Ta-ling-ho folyón átvivő vasúti hidat felrobbantották s ideiglenes hidon kell a másik partra átmennünk. A hír igen meglepett, mivel sejtelmem sem volt erről a megszakításról. De csakhamar meggyőződtem, hogy a tisztnek igaza volt, mert felszólítottak, hogy szálljunk ki. Bőröndeimet átadtam néhány teherhordónak, akik százával tolongtak a vonat körűl és a mi biztonságunk érdekében szigorú rendőri felügyelet alatt állottak. A 700 méter hosszú híd elég kezdetlegesen volt összetákolva, a mennyiben oszlopfákon nyugvó 30–35 cm. széles deszkákból állott. Karfának nyoma sem volt, a biztonság kedvéért csak egy kötelet húztak végig, amely 5–5 méternyire pózna köré volt csavarva, de nem egy pózna hiányzott már. A legnagyobb óvatossággal lépdeltem e szellős úton, amely, ha a kellő elővigyázatot elmulasztom, frissítő fürdővel kecsegtetett, összes erőmre szükségem volt, hogy testemet feszesen tartsam. Az út végnélkülinek, a 700 méter rengeteg távolságnak tűnt, és mikor végre szerencsésen átértem, hálát adtam az egek urának. Innen sík, alluviális területen haladtunk végig, amelyet még alig művelnek és laknak, egészen a Tung-sa-ho folyóig, ahol már ismét szépen művelt földek vannak, amelyek egészen In-kouig, a khinai vasút végállomásáig húzódnak. Itt jókora, rossz utat gyalog kellett megtennünk, míg a Liau-ho folyóhoz érve kis gőzösre szállhattunk, amely a balpartra vitt, ahol már orosz területre léptünk és a Mandzsúria szállodában szállást találtunk.