Homerus batrachomiomachája vagy a béka és egér-harc
szerző: Csokonai Vitéz Mihály
-*114*- BATRACHOMYOMACHIA VAGY BÉKAEGÉRHARC
BLUMAUER MÓDJA SZERINT
HOMERUS BATRACHOMIOMACHIÁJA
VAGY A BÉKA ÉS EGÉR-HARC
travesztálta, vagy a mostani időkhöz alkalmaztatva görögből magyarra
fordította s hét sorú versekbe foglalta Cs. Vitéz Mihály
Pipázás közbe
Előbeszéd
Ebbe azt kérded: Mi jó?
Nincsen írva serio;
Mely hibámat vékonyítja,
S ami benne jó, nagyítja.
Az Homér játékait
Játssza újabb tréfa itt.
Felfohászkodás
Míg elkezdeném énekem,
Instálom a Múzsámat,
Pindusi dohánnyal nekem
Tőltse meg a pipámat;
Hogy kezdhessek énekembe,
Melyet minap hevertembe
Firkáltam a térdemen.
Első pipa dohány
Az egerek örökös hercegének a békakirállyal való barátsága és lucskos halála
Ama rettentő lármának
Kezdek leírásába,
Fegyverek mint ropogának
Mars szörnyű csatájába;
Mikor, mint a főldtől nemzett
Hatalmas óriás-nemzet
Granatéros serege:
Úgy rohant az egereknek
Hatalmas ármádája
A békákra, bár ezeknak
Sűrűn tüzelt puskája.
Amint láttam a nóvákban,
Írva a hadi aktákban,
Így volt első kezdete.
Egyszer az egér, nem jutott
Hogy a macska körmére,
Szomjan egy nagy tóhoz futott
S annak külső szélére
Szakálát leeresztette,
Édes vizét hörpölgette
Egész gyönyörűséggel.
Meglátván ezt egy körmös hal,*
Így szólítá meg: „Bon jour!*
Kérem egész barátsággal,
Hol lakik és ki az úr?
Gróf, burger, paraszt vagy nemes?
Mert ha hozzám lesz érdemes,
Ajánlom barátságom.
Én princ Fizignátus vagyok,
E nagy tónak királyja,
A vitéz békahadnagyok
Hatalmas generálja,
Enyim, mint örökös úré,
Haereditario juré*
Vízvári uradalom.
Hogy a koronát második
Peleus fejére teszi,
Két hétre megházasodik
S feleségűl elveszi
Madame Vizellősi Sárát,
Aki bírta Mocsárvárát,
Ettől nemzett engemet.
Én az urat nagymarsallnak
Gondolom termetéből,
S ha szemeim meg nem csalnak,
Tám királyok véréből?
De, kérem alázatosan,
Beszélje el világosan
Genealogiáját!”
Orrát, fejét megvakará
Pszikharpax bosszúsággal,
S nagyot köpvén, így szól rá
Királyi méltósággal:
„Felségedet megkövetem,
Nemzetségem s eredetem
Vajon miért kérdezi?
Esmerik ezt az emberek,
Esmerik az istenek,
Tudják a linci suszterek,
Engem kik nemzettenek;
Van-e Im-Hoffja, vagy jár-é*
Felségednek tituláré-
Kalandozója Bécsből?*
Én vagyok király Pszikharpax,
Ezen néven hetedik,
Születésem Nagy-Troxartax
Vérével dicsekedik,
Anyám, kit a gözü nemzett,
Hatalmas királyi nemzet
Volt Donna Lisztnyalóczi.
Szűlt engem pompás lyukában,
Mint rang hozta magával,
S pólálván selyem rongyában,
Tartott almacsutkával;
Amivel csak bír egy donna,*
Piskóta, avagy szalonna,
Dió s füge elég volt.
Barátságot felségével
De miként köthetek én?
Holott egész gardéjével
Lakik a víz fenekén:
Én pedig az embereket
Nem hagyhatom, mert ezeket
Kell énnékem dézmálnom.
Tudom én, hol kell kutatni
A kenyért a fiókban?
Hol kell jól felporcogtatni
A mákos kalácsokban?
Hol tartják a sódarokat
És a tőltött galambokat
S a jó kúnsági sajtot?
Hát a fáin posztpászokat?
A fánkot és csőregét,
A hercegi szakácsokat
Dícsérő sok csemegét;
Melyet borssal, foghagymával
Pánizálnak parádával*
Az úrias vendégek.
Az ütközetről kudarccal
Soha vissza nem tértem,
Az ágyúknak álltam arccal,
Soha pardont nem kértem;
Az anyámtól nyertem eztet
A kettős arany-keresztet,
Jeruzsálemi hadban.
Vitéz ellenségek bátor
Életemre törjenek,
Szívem mégis mindig bátor,
Könnyen meg nem rettenek:
Egy embertől még nem félek,
Hogy megöljön, amíg élek,
Bár hústorony légyen is.
De mégis van két ellenség,
Ez nekem sok kárt teve,
Az egyik hatalmas felség:
Monsieur Ölyv a neve:*
A másik még nagyobbacska,
A neve madame de Macska,*
E kettőtől rettegek.
Még egy ellenségem vagyon,
Ez már siket és néma,
Ez egy kis fa-Festung, nagyon*
Fortélyos stratagéma;*
Háj van fűzve a kapura,
S ha bémegyek, a vár ura
A padlást rám szakasztja.
Nem kell nékem tök s káposzta,
Sás és békák lencséje,
Elmaradhat az eb-hozta
Sok hitvány csemegéje;
Nem kell nékem gyékény, káka,
Melyet terem Bajom, Zsáka,
Ez felségtek étele.”
E szókra víg nevetéssel
Nyitván szép ajakait
Fizignát, egy kis késéssel
Így kezdette szavait:
„Uram! sokakkal kérkedel,
Igen nagyon dicsekedel
Erőd s hasadra nézve.
Nékünk a nationalis
Industria azt tette,*
Hogy mint az anglusoknál is,
Birodalmunk vetette;
Élünk vizen és szárazon,
Mind ezen, mind pedig azon
Egyaránt kereskedünk.
Mindenünnen gyűl a sok kincs,
Gazdagodik országunk,
Egy henyélő hazafi sincs,
Mutatja a nadrágunk;
Már mi is a világéból,
Mint görög a magyaréból,
Farkasbundát vehetünk.
Járnak fahajszín dolmányban
Minden előkelőink,
Talpig drága zőld bársonyban
Gazdag kereskedőink;
Sehol sincs a bandérium,*
Mely pro salute civium –
Agyontáncolta magát.
Ha úgy tetszik felségednek,
Hogy ezeket meglássa;
Leszek Anchisességednek
Mindjárást Aeneássa;*
De tartódzzon a nyakamon,
Én béviszem a hátamon,
Hogy segge meg ne ázzon.”
Ezt mondván, legugyorodik
A tó alsó partjára,
Felsége felkucorodik
Kollegája hátára;
Feltűrvén bodros tászliját,
Markába fogja cafliját
Felséges trágerjének.*
Nagyot kurjant: „Jubilate!”*
Bőréből majd kiszalad,
Látván, hogy ily delicate*
Úszik, s a part csak halad;
Kiáltozza: Vivát! Vivát!
Kivévén egy perspektivát,
Látja, hogy már jól benn van.
De, hogy kezde a vizekbe
Lejebb, lejebb súlyedni,
Két szeme lábbad könnyekbe,
El kezde keseredni,
Már úszását nagyon bánja
S Fizignátnak nem kívánja
További szolgálatját.
Búsúltában elhajítja
Púderes parókáját,
Lábával jobban szorítja
Társa oldalbordáját!
Nem fért volna ijedtébe'
Már egy zabszem a seggébe,
Kiverte a szarszeplő.
Reszket néki keze-lába,
Mint a fagyos kocsonnya,
Nyögve néz a tó partjára,
Eszébe jutván honja:
Farkát hosszan lebocsátja,
Hogy mint evező lapátja,
Segítsen a vizeken.
De hasztalan, a habokat
Mind jobban kezdi nyelni,
Mord! Rettung! kiáltja sokat,*
Senkit sem hall felelni;
Hiába kap mindenfelé,
Rúgja magát hátra s elé,
S végre így fakada ki:
„Nem így vitte ám a bika
Európát Krétába,
Mint engem ez a gaz béka
Residentiájába;
Ördög vigye palotádat,
Vízbe zárt Venetiádat,
Már ez nem politia.”
Hát egy kígyó kicsuszamla,
Tüzelt szeme pillája,
A vízen felűl csillámla
Nemzeti kokárdája:
Ezt meglátván a kákába,
Mind a kettő a gatyába
Rezele ijedtében.
Fizignát a tó fenekét
Érvén, magát elrejté;
Hogy ő egy király gyermekét
Ölné meg, elfelejté;
Búván a tónak mélyére,
Megszabadúlt szerencsére
Ebek harmincadjától.*
Ő pedig maga maradván,
Amint úszhatik, úszik,
Újjait összeszorítván,
A vízen hanyatt csúszik;
S látván, hogy el kell patkolni,*
Bús hangon kezdé danolni
A Rákóczi nótáját.
Noha magát felrugdalá
A vizek tetejére,
De ismét sűlyede alá
A tónak fenekére;
Bár akármint próbálgatá,
De el nem távoztathatá
Mégis a lucskos halált.
Egy anglus rock volt nyakába,*
Bő, mint a japponika,
Dugva vala kaputjába
Poesis, Rhetorica;
E volt legnagyobb terhére,
S lehúzván a víz mélyére,
Végre így kiálta fel:
„Fizignát, így kell csinálni,
Ez-é a jus gentium?*
Huncfutnak fog deklarálni
Ezért a concilium;
Ezt a szent atyák jól látják,
Ezért fejedre bocsátják
Tüzes anathémájok.
Nálam erősebb nem valál
A szárazon, hitetlen!
Azért, hogy most így megcsalál,
Nem maradsz bűntetetlen;
Ne félj, még bosszút fog állni,
Siklóson fog captiválni*
Az egerek serege.”
Második pipa dohány
Mind a két részről való országgyűlés, s hadi készűletek
Ezt mondva meghaláloza,
S már véres tajtékot túr;
Éppen ott karazéroza
Oberster Pörcznyali úr:
Elmereszti szemét, száját,
Seggbe rúgja szép dámáját,
S az aulánál hírt teszen.
Kik beszédén ott valának,
Méreggel eltelének;
S mindjárt a nádorispánnak
Ily jelentést tevének:
Hirdesse ki a diétát
S mindenfelé gyors stafétát
Kűldjön a státusokhoz.
Nékik ily jelentést tégyen,
Hogy helye a diétának
Troxartaxnak háza légyen,
A Pszikharpax atyjának;
Ki már, szerencsétlen, éppen
Lebegett a vízközépen
Elnyúlva s megmeredve.
Hogy pedig ad sextam maji
A rendek begyűlének,
Az ország tarka bandái
Vélek felérkezének;
Mindjárt az ország nagyjait,
A had környűlállásait
Elhagyván, más gond főzte.
Öt hétig dévánkozván
A vallás dolga felett,
De a sok mendemondának
Egy szálnyi haszna se lett;
Troxartax végre felálla,
Királyosan perorála
Utóljára ekképen:
„Hatalmas rendek! jóllehet
A kár engem illete,
S ellenségem nékem lehet
Csak a békák nemzete:
De egy kronprinc megölése*
A közjónak megsértése,
Publikumra tartozik.
Három fiam volt nékem már,
Mind a hármat megölék,
Az egyiket ama fa-vár
Által széjjeldörzsölék;
Másként veszett a másikja,
A kannibálok kacikja,*
Macska úr evé meg azt.
A harmadik, ki anyjának
S nékem is kedves vala,
Mostan, egész hazájának
Bánatjára meghala;
Mert Fizignát úr megcsalá,
És az átkozott tó alá
Fojtotta hitetlenűl.
Azért kérem a rendeket,
Fegyverbe őltözzenek,
Készítsék regementjeket,
Menjünk haddal ellenek;
Nem lesz senkinek panassza,
Teli a bellica cassa
S az armamentárium.”*
Így buzdítja a sessiót
És nagy hanggal pengeti,
Hogy ő ígér négy milliót,
A köznép megfizeti;
A fő hadi miniszternek
Concredálják a fegyvernek*
S holmi egyébnek gondját.
Felfegyverkezik fejenként
Az egész militia,
Kontrahálja seregenként*
Magát az ármádia;
Velek a sok társzekerek,
Sokféle rendű fegyverek,
Puskák, ágyúk, mozsárok.
Osztán a Nyírbe kűldének
Egynehány legényeket,
Kik a seregnek szednének
Posztót és egyebeket;
Ezek sok dámának s úrnak
Selymét elvágván, mundúrnak
És zászlónak elvivék.
Tollsíp vala trombitájok,
Dobjok bőrből készűle;
Egy hegyes tő a szablyájok,
Ez dámáktól kerűle;
Kalapjok szép makktokokból,
Tarka pillangó-szárnyakból
Volt kötve bokrétájok.
A félénk dragonyosoknak
Dióhaj volt mellyeken,
A vidám bakkancsosoknak
Meggy-mag volt lábfejeken;
Szép volt cavallériájok,
S mindnyájoknak paripájok
Vala egy szuka egér.
Bajuszokat kipedrették
Holmivel huszárosan,
Nadrágokat felkötötték
S kardjokat magyarosan;
Ezzel a trombitát s flótát
Fúván, a mohácsi nótát
Hangoztatják bús szóval.
Hallván avandzséroztatni
Annyi sok regementet,
Fizignát kezdi hívatni
A nemzeti conventet;
Bé is gyűl a sok clubbista,
Ki, mint hajdan novellista,
Tudja a politikát.
Hányják-vetik az eszeket,
Vagynak mind in anxió,*
A hadi minisztereket
Kérdik: kell hány millió?
Egyszersmind az ellenséges
Nemzet ellen nevetséges
Beszéddel protestálnak.
Azonba gróf Nagy-Kákai
Belép a palotába,
Ez lakott az ágyaljai
Troxartax aulájába;
A békesség idejében,
A békanemzet képében
Ambassadeur vala ott.*
Ezt, mint ellenség követét,
Elkűldék királyához,
Hogy tudósítsa nemzetét
S készűljön a csatához;
Ki felállván nagy pompával,
Troxartax király szavával
Így szólott a conventben:
„Hatalmas békanemzetek!
A hazának képei,
Véres haddal fenyegetnek
Az egerek rendei;
Engemet haza kűldének,
Hogy amit ők végezének,
Jelentsem meg tinéktek.
Fizignát mivel Princeket
A tóba sűlyesztette,
Azért ők haddal titeket
Támadnak meg érette.
Hanem bátran harcoljatok,
Kik a hazába voltatok
S vagytok jó patrióták!”
Hallván ellenséges célját
A Troxartax népének,
Felberzeszté rá taréjját
A clubb kevély lelkének;*
Felháborodva zúgának,
Mint a József halálának
Hírére a magyarok.
Hogy a vád mind Fizignátra
Jobban-jobban tüzele,
Látván, hogy nincs egyéb hátra,
A conventben felkele;
Generalissimus ranggal
Bírván, méltóságos hanggal
Így kezde kuruttyolni:
„Barátim! hát már az oka
Annak Fizignát vala,
Hogy az ő királyfiok a
Tónak vizébe hala?
Nem tudván úszni valóba;
Ő a constitutióba,
Nem csuda. ha elmerűlt.
Most már az ő emberei,
Látom, engem okolnak;
Azért a nemzet képei
Árúlással vádolnak:
Hát amit e mély tó csinál,
Annak már egy hazafinál
Kell-é okát keresni?
De tudom én, csak várjanak,
Mit kell csinálnunk velek,
Hogy mind megbolondúljanak
Amaz Achitophelek;
Énvelem egyetérthetnek,
Ha úgy tetszik, a nemzetnek
Bőlcs s hatalmas képei.
Gyűjtsük öszve a sereget,
Fegyverbe őltözzenek,
Mindenütt a tópart megett
Vonjunk kordont ellenek;
Erősítsük a gránicot,
A mozsarat s haubicot
Kettőztessük várain.
Mihelyt népünkre rontanak
És határunkhoz érnek,
Verjük meg, rajta! húlljanak
Özönébe a vérnek;
Verjük meg győzedelmesen,
Hogy haza egy se mehessen
Épen fegyverünk elől.
Akiket hadi foglyokká
Teszünk ezen csatában;
Légyenek új polgárokká
Ők a respublicában:
Ha négy-öt krajcárt találunk
Zsebjekben, jó lesz az nálunk
A nemzet fundusának.
Így osztán a respublicát
Köztünk felépíthetjük
S nálunk az új politikát
Javunkra bevihetjük;
Mindjárt a csata mezején
Állítsuk fel jóidején
A szabadság szent fáját.”
Felkiált a clubb viváttal,
Éljen a nemzet! éljen!
Éljen a had, Fizignáttal!
Kettőzteti kevélyen.
Azután a sok Barrére
A convent itéletére
Más holmiket említe.
Végre egy, a többieknél
Okosabbik, felálla;
„Eddig, úgymond, mindeneknél
A halnyelv vigeála,*
Kárára egész hazánknak,
S nemzeti polituránknak
Nagy hátráltatására.
Hanem anyai nyelvünket
Vegyük bé a hazánkba;
E' segíti nemzetünket
Kipallérozásába.”
Erre sokan ráállának,
Látván hasznát tanácsának
Ezen okos embernek.
Sokan, a tudatlanok is,
Ellenére szóltanak,
Bár a halnyelven magok is
Ímígy-amúgy tudtanak;
De csakugyan rámenének,
Hogy már végbúcsút vennének
Ez idegen halnyelvtől.
A belső rendeléseket
Hogy a gyűlés megtette,
A hadi fővezéreket
Készűletre kísztette;
Azért a convent szavára
Mind felkészűl a csatára
Az egész békagárda.
Truppba áll az egész sereg
Zőld és veres ruhában,
A nemzeti nóta pereg
Kuruttyoló szájában;
Talpig jól készűlt fegyverbe
Béállának az ezerbe
A buzgó hazafiak.
Fizignát a trombitára
Seregét békerengi,
Zörög, dobog dob módjára
A rezgő Alkekengi;
Buzdúl itt a békagárda,
Lobog fején a kokárda,
Félrenyomja kalapját.
A határon táborjokat
Körűlsáncolták mélyen,
Belől csörgetik kardjokat
S puskájokat kevélyen:
Bár belől szívekbe' fáznak,
De vitéz tűzzel szikráznak
Kívűl a jó sampántól.*
A lármára megrendűle
Jupiter palotája,
A serbedlije feldűle,*
Lehulla az órája;
Nem nyughatik már ezektűl,
A feleségén keresztűl
Leugrik az ágyáról.
Lenéz, látja fegyveresen
A Fizignát seregét,
Főldhöz csapja nagy mérgesen
Singes hálósüvegét,
Melyre szörnyű szélvész omla.
Csaknem ég-főld öszveromla,
Jó, hogy elmosolyoda.
Egyet csendít; a szobába
Mercurius bémegyen;
„Menj, mondjad, tíz óra tájba
Minden isten itt legyen.”
Elmegy Mercur s az istenek
Mind egy lábig felgyűltenek
Reggeli templom után.
Ekkor nékik megmutatja
A szörnyű sokaságot,
Velek rendre csudáltatja
E nagy hatalmasságot;
Milyen az óriásoknak,
Avagy a centaurusoknak
Rettentő nagy táborok.
Kérdi nyájas mosolygással,
Melyre a főld megéle,
A kopószar is rakással
Cúkorrá leve véle:
Melyik akarna lemenni
És segítségére lenni
Valamelyik tábornak?
A többek közt Minervához
Így szóla, megölelvén
S gyenge száját szakállához
Nyájassággal dörzsölvén:
„Hát te leányom leszállasz,
Segítségére kiállasz
Az egér-ármádának?
Mert a te templomodba is
A magyar nemeseknél,
Alig lehet kapni ma is
Egyebet egereknél,
Még a szent múzsáknak rakott
Egy két templomba se lakott
S lakik egyéb egérnél.”
„Atyám!” így felele Pallás
Jupiter tanácsára,
„Nem tetszik ez a javallás,
Nem állhatok szavára;
Nékem igen nagy kárt tettek,
Olajt s mindent öszveettek
Templomomba ők nekem.
Öszverágták szép sleppemet,*
Melyet varrtam selyemből;
Kipusztítottak engemet
Már minden kőltségemből,
Ha meg nem adom a selyem
Árát, rólam a pendelyem
Rövid időn lehúzzák.
De ezzel semmit sem mondok
A békáknak hasznára,
Mert ők csak olyan bolondok
Először s utóljára;
Hogy a hadban elfáradtam,
Miattok el nem alhattam,
Ki-világos-virradtig.
De segítségre hozzájok
Ne indúljunk, istenek,
Hogy éles kardjok s szablyájok
Meg ne sebesítsenek;
Mert vakmerők a státión,
Bár egy egész batalion
Isten menjen ellenek.
Innen legszebb lesz nézni a
Magas égből reájok,
Bátran, mint most a francia
Hadra némely királyok.”
Nagy komplimentet vágának
Az istenek, s felmászának
Az ég kéménye mellé.
Harmadik pipa dohány
A csata, a nevezetesebb történetekkel
Hát egyszer a trombitákat
Elkezdik harsogatni,
A dobokat és flótákat
Nagy lármával kongatni;
Jupiter is a csatára,
Ráütvén a pap tyúkjára,
Jelt ád a kémény mellől.
Elsőben is kimozdúla
Báró de Grand Brekeke;*
Mindjárt ellen nyomúl a
Nyalnádtői serege;
Sem az, sem ez meg nem retten,
Bátran vívnak mind a ketten,
A vezérek kiállnak.
Öszvecsapnak, s Grand Brekekét
Nyalnádtői levágja,
Grand Brekeke megharagszik,
A tromfot visszavágja;
Ötször vették egymás nyakát,
Ötször mondtak jó éjtszakát
Mindketten az életnek.
Végre de Grand Brekekének
Hatalmas csapására
Nyalnádtői életének
Jutott végórájára;
Mikor a feje leesett,
Gondolkozván egy keveset,
Csak úgy nézett utána.
Erre megbúsúlt szívében
Üregjári hevesen,
Kiáll s oberster Krötébe*
Üti kardját mérgesen;
Kröte nemes lelkű vala,
Szégyenletébe meghala,
Hogy rajta ily stikk esett.
Kröte szomorú halála
Döbretét orron üté,
Egy pár pisztoly vala nála,
Azt megtőltvén elsüté;
S azzal főhadnagy Csuprait,
Ki bíztatta pajtásait,
Agyonlövé vitézűl.
Amíg az avantgardének
Imígy folytak csatái,
Mind együvé érkezének
A nagy sereg osztályi;
Bezzeg akkor volt ami volt,
Ijedtében az is megholt,
Akin semmi sem esett.
Ekkor a kenyérmezei
Bán vitéz seregével
Bevág a békák rendjei
Közé nagy vitézséggel;
Marsak Kriőr két regement
Vasasokkal ellene ment,
Igen kemény tűz alatt.
Ez a Kriőr egy oktalan,
De nagyszájú úr vala,
A hazának egy hasztalan
Hasnál mást nem hizlala;
Nálunk is vagynak olyanok,
Kik nagyszájúk s tudatlanok,
Csak hasokat hizlalják.
Kriőr kezdi nagy lármával
Csúfolni ellenségét,
De a bán is szablyájával
Megnyomá kevélységét;
Ment rávágván köldökére,
Kiomlott a főld színére
Bélével együtt hája.
Bürbő, Kriőr adjutántja,
Látván estét urának,
Megáll, sárkányát felrántja
Mérgesen pisztolyának;
Üregjárira rásüti,
Szép bokrétáját leüti
A halálos golyóbis.
Így hala meg Üregjári,
Csillaga hazájának,
Kinél a főldnek határi
Bőlcsebbet nem tartának;
Ez nem bálban nevekedett,
Mint sok elnémetesedett
Magyar nemes úrfiak.
Üregjárinak halála
Bürbőnek káros leve,
Mert meglátá, mit csinála
Nyalnádtői eleve;
Bürbő fejét elragadá,
És sok kérésére adá
Vissza szegény Bürbőnek.
Major de Szű megpillantván
A bürbő harmincadját:
A tó felé elillantván,
Oda hagyá századját:
De míg ő a tóba fered,
Neki is utána ered
Nyalnádtői lóháton.
Ott a tóban általvervén,
Megölé dárdájával,
Most már a parton hevervén,
Elnyúlt kövér hasával;
Melyet sok jobbágyok zsírja
Hízlalt, mint Klimius írja
Sok magyar főldesúrról.
Markasző főkapitánynak
Ekkor látták csatáját,
Elvette gróf Turódványnak
Pikszisét és óráját;
Hogy madame de Grenovillnak,*
Ha vídámabb idők nyílnak,
Megnyerhesse egy csókját.
Más oldalt az ellenséget
Mézvájó rettentette;
Hogy a szörnyű veszteséget
De rőso észre vette;
Haza fut a szállására,
Rá bizván d' O. majorjára
Az egész kompániát.
Ez Khalchfresszert, egy nagyszájú
Német marsalt levága,
Bátor nagy famíliájú
Princ vala ő nagysága;
Sok magyar közemberekből,
Mint az ily gyáva princekből,
Jobb katona lenne ám.
Elég, hogy princ Khalchfresszernek
Ily véletlen halála
A pór német egereknek
Réműlésekre vála,
Tele lett a bugyogójok,
Elhajigálták zászlójok
S szaladtak szerteszéjjel.
Látván ezt gróf Deszkarági,
Egy nagy vitéz generál,
Hogy már a magyarországi
Nép is mindjárt retirál:
Elállja széledőket,
Jól öszveadtázván őket,
Visszaűzi mérgesen.
Tót Blatowszki ott cserkésze,
Hogy neki gátot tégyen;
Deszkarági rá se néze,
Seggbe rúgja s elmegyen:
Blatowszki lószarrá leve,
Mint amilyen volt eleve
Szent Péter előtt neme.
Oberster monsieur de Túró
Sergét beljebb vezeti,
Lábon kapja Pecsenyésit
S a tóba beléveti;
Ekkép szegény Pecsenyésit,
Megvetvén sok könyörgésit,
Beléfojtja a tóba.
Az óberster púpos vala,
Rekedt torkú és siket,
Hét lyukra folyt az oldala,
Franc ette mindeniket;
A nevét maga kezével
Le nem tudta írni, mivel
Kondás volt az apja is.
Mégis obersterré leve,
Mert száz aranyat lopott,
Ezen vitézséget veve
Egy ilyen ütött-kopott:
Megvan az is hazánkba már,
Hogy pénzért az ökör s szamár
Azzá leve, ami nem.
Báró Morzsakapó álla
Bosszút a megholtakért,
Ötven nyakat lekaszála
S vága le egy-két nyakért;
Limönőt a többek között,
Bár eleget esedezött,
Vitézűl megfricskázta.
De ezt meglátván messziről
A Limönő testvére,
Ragad a tónak széliről
Egy csomó sárt kezére;
Morzsakapóhoz megy azzal,
S hozzá csapván egy halmazzal,
Csaknem megvakította.
Amaz méreggel megtelvén,
Szinte a főldre bukott,
De a partról felemelvén
Egy vaskos Nepomukot,
Limönőhöz hozzá sujtá,
Az magát hanyatt elnyújtá
A porba öszvezúzva.
Hanem Crüssőr bosszút álla
Morzsakapón érette,
Mert vele szembe kiszálla
S fejét elcsippentette;
Ki hogy fő nélkül maradott,
Fejét megcsóválván, adott
Egy keserves adieut.*
Magrág únván a harc szagát,
Félre méne peselni,
Ellövék gatyamadzagát,
Kurázs azt elszenvedni;
De végtére eljajdúla,
Mindkét lábra megsántúla
S búvik egy nagy mély lyukba.
Vigyázz, bárha hátúl kesely
Légy is, vigyázz magadra;
Minden bolond helyt ne peselj,
Mert gatyamadzagodra
Rá találnak peccenteni,
Pedig jó ám azt félteni
Emberséges embernek.
Negyedik pipa dohány
A csata nagyja s kimenetele
Maga Troxartax álla ki
Utóljára a gátra,
Egy tőltött pisztolyt húza ki,
Rálöve Fizignátra:
Ő is elsüti puskáját,
De elhullatván kováját,
Csütörtököt kiálta.
Próbálgatja százszeresen,
De mégis el nem csattan;
Troxartax pedig mérgesen
Szeme elibe pattan,
Kirántja éles szablyáját,
S a Fizignát tomporáját
Véle jól meghasítja.
Bezzeg Fizignát sem véli
Már a dolgot tréfára,
A tó fenekét szemléli,
Fut sántán a partjára;
Nyomúl Traxartax utána,
Mert egész zsákmányt kivánna
Tenni gonosz lelkéből.
De d'Onnyó oda nyargala,
Hogy a dolgot megsejté;
Fizignát, bár sánta vala,
Elfut s magát elrejté;
És míg d'Onnyó sok csapással
Vívik maga Troxartaxszal,
Ő addig odébb állott.
Míg Mars a véres csatának
Dühös fegyverével öl,
Sok ezeren elhullának
Addig mind a kétfelől;
A tó vérrel veresellett,
Az egész mező eltellett
A sok száz holt testekkel.
Az egerek nóvájokban
Róla ekkép írának,
Hogy a békák táborokban
Nyolcezeren valának,
Kiknek a harcban lett végek,
Pedig az ő veszteségek
Másfél százra se megyen.
A békáknak újságai
Ellenben úgy írának,
Hogy az egerek holtjai
Tízezeren valának:
Ők pedig, bár meggyőzettek,
Mégis többet nem vesztettek
Mindöszve is ezernél.
Az alatt gróf Bőrrágódi,
Az egész Alfőld bánja,
A magyarországi hadi
Sergek főkapitányja,
Vitézeivel eljöve
S méd messziről reálöve
A küszködő békákra.
Ennél vitézebb vezére
Nem volt az egereknek;
Most tehát segítségére
Elérkezvén ezeknek:
Beléjek új erőt ada,
S a békaság megszalada
Nyakra-főre előttök.
Akkor a Mars unokája
Állván a tó partjára,
Esküdve assecurálja,
Mennyre, főldre s magára,
Hogy elállván minden útját,
Egész cudar pereputtyát
Eltörli a békáknak.
De véghez is vitte volna,
Vitéz lévén, szándékát,
Ha Jupiter hagyta volna
A már széjjelvert békát;
De megszánván szegényeket,
A bámúló isteneket
Végre így szólítá meg:
„Kollég’ uramék! mennykő nagy
Dolog ám ez, úgy-é hát?
Isten ugyse! ez a fickó
Mind megeszi a békát;
Ebugatta kis scythája,
Magamnak is, hogy reája
Néztem, lógott a szügyem.
No csak hát, Mars fiam-uram,
Menjen le kend hozzájok,
Hadd bodorodjon a békák
Lekonyúlt bokrétájok:
Pallas cicám! Őkemével
Lelódúlhatsz s egy-erővel
Virgázzátok fel őket!”
Erre az egész palota
Felzendűlt, s az istenek
Néki, mivel nagy despota,
Nein, Nixszel felelének:*
De Mars szóla végre belé,
S Jupiternek ezt felelé
Nagy kategóriával:
„Óh, Jupiter! sem Pallásnak
Sem Marsnak vitézsége
Nem használhat, s e romlásnak
Még azzal nem lesz vége;
Ha csak mi mind le nem szállunk,
Bőrrágódinak nem állunk
Tűzzel-vassal ellene.
Vagy ha tüzes mennyköveid
Nem hullatod ellenek,
Melyekkel ellenségeid
Hajdan leverettenek;
Amelyekkel Enceladot
És a több reád támadott
Titánokat meggyőzted.”
Így szóla Mars, s leszállani
Az istenek nem mernek;
Hanem mennykövet hajtani
Tanácslák Jupiternek,
Ki is ezek tanácsából
A nadrág hasítékából
Kihúza egy nagy mennykőt.
Hát mihelyest ezt kivette
Nadrághasítékából,
Az ülepe oly felette
Nagyot durranta hátúl,
Hogy az elszédűlt istenek
Egészen elréműltenek,
S béfogták az orrokat.
Kivált az istenasszonykák
Elsikolták magokat,
Hogy majestását meglátták,
Eldugták szemhéjokat:
De a dugást úgy intézték,
Hogy újjaik közzűl nézték,
Mint leányaink szokták.
A békáknak s egereknek
Seregei megrettentek,
Soká volt, míg feleszméltek
S álmokból felserkentek:
De nem szűnt meg Bőrrágódi
Sorra nyakazni a hadi
Tűzre termett békákat.
És el is vesztette volna
Örökre a békákat,
Hogyha meg nem szánta volna
Jupiter a párákat;
Ki a tómellékről végre
Elkűldötte segítségre
A Karcinos-nemzetet.
Ezek oldalaslag mennek,
Csontból vagynak egészen,
Amelyekből tekintgetnek,
Nyakok egy srófot tészen;
Csillagzik a csont hátokon,
A két nagyobbik lábokon
Egy-egy gvillotin vagyon.
A békákkal egyházúak,
Velek szoktak múlatni,
Két fejűek s nyolc lábúak,
Kézzel meg nem foghatni;
Ezeket pedig rákoknak
Nevezik a magyaroknak
Minden lexikonjai.
Ezek hát az egereknek
Elvagdalták farkokat,
Elmetélék szegényeknek
Kezeket és lábokat;
Melyre ők megfélemlének,
Hanyatt-homlok sietének
A csatahelyről haza.
Már csaknem elnyugovának
A nap tüzes lovai,
Fényes postilionjának
Elhúnyván súgárai;
Hogy az egek borúlának;
S ezen egynapi csatának
Ekképpen leve vége.
Nékem is fogytig kiégett
A dohányom azonban:
Pedig igen kevés termett
A magyar Helikonban;
Mert elnézhetik uraink,
Tőlök pindusi halmaink
Nem igen míveltetnek.