Homér Iliása/Második ének
S a több égi lakók és hadviselő lovaghősek
Nyugtak egész éjjel; csak Zevstől fut vala az alvás,
Mert neki gondjai közt hánykódik szíve, Achilevst mint
Tisztelje, és hozzon görögökre halált a hajóknál.
S nékie lelkében e szándék tetsze leginkább:
Hős Agamemnonnak gonosz álmot küldjön elébe,
S azt megszólítván szárnyalló szókat imígy ejt:
Menj, gonosz álom, eredj gályáihoz a görögöknek,
És Atríd Agamemnonnak teremébe leszállván,
Mindeneket nagy hüven lebeszélj, mint tartja parancsom:
Üstökös argosiak hogy fegyverkezzenek, intsd őt,
S gyorsan, mert népes várát meg fogja ma venni
Trójának, mert nem vetekednek többet Olümpon
Istenek egymás közt, mivel őket végre meghajtá
Héra könyörgéssel; s Trójára veszélyek erednek.
Így szólt. Méne pediglen az Álom, hogy érti parancsát,
S hirtelen eljuta gyors gályáihoz a görögöknek,
S ment Agamemnonra, őt pedig elszunnyadva találá
Termén, s ambroziás álom vala ömölve körűlte.
S álla fejéhez majd, Nélevs szültjéhez hasonló,
Nestorhoz, más vének előtt kire néz Agamemnon,
Őtet hasonlítván, így szól vala az isteni álom:
Szunnyadsz, harczviselő lovag, Atrevs gyermeke: nem kell
Bölcs embernek egész éjet szunnyadni keresztűl,
A kire bízattak népek s vagyon annyira gondja.
Most pedig ím halljad: Zevsnek jövök angyala hozzád,
A ki reád, távol lévén, gondot visel és szán.
Üstökös argosiak hogy fegyverkezzenek, intett,
S gyorsan, mert népes várát megvenni fogod ma
Trójának, mert nem vetekednek többet Olümpon
Istenek egymás közt, mivel őket végre meghajtá
Héra könyörgéssel; s Trójára veszélyek erednek
Zevstől, ámde te tartsd elmédben, s el se feledjed
E szavakat, mikoron felereszt a kellemes Álom.
Így mondvája elment, és ottan hagyta vala őtet,
Gondolatot, mely végre nem ér, forralva keblében,
Mert hiszi, hogy Priamos várát megvészi azon nap,
Értetlen! s nem tudta, a mit Zevs tennie készült.
Mert vala szerzendő fájdalmakat is, zokogást is
Trójaiaknak s a danaoknak az ütközetekben.
S fölkele az álomból, s elömölt a mennyei szózat,
Ült azután egyenest, föl is öltéje a puha dolmányt,
A gyönyörűt, újat, azután rá vészi palástját,
Fényes lábai alá majdan ékes sarukat fűz,
S válla körül felfüggesztő kardját, az ezüstöst,
S fölveszi pálczáját, az ösit, mindenha megállót:
Azzal pánczélos görögök gályáihoz indúlt.
S már a hajnal ugyan fölszállott a nagy Olümpra,
Hirdetvén reggelt Zevsnek, s több égi lakóknak.
Ő pedig a hangos szavu héroldokra parancsol,
Üstökös argosiak seregét gyűlésre hogy hívják;
És hívták, s nagy gyorsan azok fölgyűlnek azonnal.
S a bölcs vénekkel legelőször is űle tanácsot
Nestori gályáján Pűlos-nemzette királynak,
S őket felgyűjtvén okosan intézi tanácsát:
Kedvesim, halljátok, jött álmomba isteni látás
Ambroziás éjjel, s Nestorral volt vala egészlen
Arczra és nagyságra és termetre egyforma leginkább.
S álla fejemhez majd, s hozzám így szól vala mondván:
Szunnyadsz, harczviselő lovag, Atrevs gyermeke? nem kell
Bölcs embernek egész éjet szunnyadni keresztűl,
A kire bízattak népek, s vagyon annyira gondja.
Most pedig ím halljad: Zevsnek jövök angyala hozzád,
A ki reád, távol lévén, gondot visel és szán.
Üstökös argosiak hogy fegyverkezzenek, intett,
S gyorsan, mert népes várát megvenni fogod ma
Trójának, mert nem vetekednek többet Olümpon
Istenek egymás közt, mivel őket végre meghajtá
Héra könyörgéssel, s Trójára veszélyek erednek
Zevstől, ámde te tartsd elmédben. És hogy imígy szólt,
Elmene szárnyalván, s engem fölereszt vala az Álom.
Rajta tehát, ha görög fiakat fegyverbe tehetnők,
S én próbálom elébb szóval, meddigre szabad lesz,
S görbe hajóikkal gyorsan haza futniok intem,
Tartóztassátok ti meg erre s amarra szavakkal.
Ő ugyan így szólván lebocsátkozik; erre fölállott
Nestor, ki fövenyes Pűlosnak volt fejedelme,
Nékiek a ki okosan elkezde beszélnie mondván:
Kedvesim, argosiak vezetőik s gondviselőik!
E látást görögök közzűl más hogyha beszélné,
Azt neki nem hinnők s fognók ítélni hazugnak,
S most az látta, ki elől seregekben lenni dücsekszik:
Rajta tehát, ha görög fiakat fegyverbe tehetnők.
Ő ugyan így mondvája, tanácsból kezde kimenni,
S fölkeltek s fogadák, miket a nép őre beszélett.
Kardviselő fejedelmek s a nép erre kizúdult,
És valamintha rakásra tolult méh rajjai jőnek,
Szüntelen új számban érkezvén öblös üregből,
S a kikelet violái körűl röppenve gerézdként,
Erre röpűlnek ezek vígan és mások amarra:
Így jöttek most a gályáktól és teremekből,
A mély partok előtt imezeknek rajjai sorban,
Sergenként gyűlésre, s közöttök gerjedez a hír,
Menni tüzelgetvén őket, s ezek öszvetolúltak,
És zajog a gyűlés, rengett a föld is alattok,
Ülvén a népek, s lőn lárma, s kilencz héroldok
Ordítván őket csendítgetik, hogyha zajoktól
Megszünnének Zevs-táplálta királyokat hallván.
Bajjal elült a nép, s székeikben csendbe maradtak,
Szűnve kiáltástól, föl is álla király Agamemnon,
Tartva botot,.melyet Héphaistos szerze csinálván,
És Héphaistos ugyan ada Zevs Kronion fejedelmnek,
S majdan Zevs Kronión azt Argos-ölőnek ajánlá,
S Herméjas fejedelm lovagló Pélopsnak adotta,
És Pélops ismét adá Atrevsnek, népek urának,
S Atrevs hagyta, midőn megholt, sok nyáju Thüestre,
S végre Thüest Agamemnonnak hordozni hagyája,
Sok szigeteknek egész Argossal hogy adna parancsot,
S erre nehézkedvén szárnyalló szókat imígy ejt:
Kedvesim, hős danaok, bátor szolgái Aresnek!
Engem Zevs Kronides terhes kínokba merített,
A kegyetlen, ki elébb biztatvája inte javaliást,
Ilion erős várát földúlva, hogy érek honomba.
S íme gonosz fortélyt gondolt, s Argosba parancsol
Dücstelenűl térnem, mikoron sok népem elhullott
Így fog ez hát kegyetlen Zevsnek már lennie kedves,
Számos váraknak koronáját porba ki dönté,
És döntendi ezután, mert néki hatalma temérdek.
Mert leszen ezt még a maradéknak is hallani szégyen.
Ekként ennyi s ilyen népét görögöknek hijába
Végre nem ért harczot harczolnia s küzdeni hadban
Kissebb számu sereggel, s nem látszik sehol is vég.
S bátor akarnánk is görögök mink s trójok is együtt
Hűven kötve szövetséget mind számba vevődni,
S Trója megolvasná valahány polgárai vagynak,
Mink görögök pediglen tizedekre fölosztva megállnánk,
S trójaiak közzűl kitkit bortölteni vennénk,
Sok tizedekre bizony nem fogna maradni pohárnok,
Annyira többeknek bizonyítom Achája szülöttit
Trójaiaknál, kik várban laknak, de segítők,
Kopjatörő hősek, jöttek vala számos helyekről,
S ellenem állnak ezek nagy hatalmmal, s bátor akarjam
Iliont, a népes várat megvívni, nem hagynak.
S nagy Zevsnek már íme kilencz esztendei töltek,
S rothad már a gályafenék, s köteléki bomolnak,
És kedves nejeink együtt csecsemő fiainkkal
Ülnek várva reánk otthon, a munka pediglen
El nem végeztetve vagyon, melyért ide jöttünk.
Most nosza, mint mondom, mindnyájan szómra hajoljunk,
S fussunk gályákkal szeretett földére honunknak,
Mert tágas Tróját nem fogják vívni meg immár.
Szól vala, s fölbuzdúlt szívök kebelökben azoknak,
Mind az egész nép közt, kik előtt fortélya titok volt.
S mozgott a sokaság, mint nagy hullámi mozognak
Íkari tengernek, mikor Evrossal Notos együtt
Zevs atya fellegiből kirohanván öszvezavarja;
S mint a sűrü vetést Zephüros mozgatja, ha jővén
Rádől hirtelenűl, s végig zúg lenge kalászin:
Így mozgott mind e sokaság, és lárma-zajogva
Zúdúlnak gályáikhoz, s láboknak alóla
Kél a por fölverve, s az egy a másikat inté
Fogni hajót, és a széles tengerre lehúzni,
Árkaikat megtisztíták, s lármájok eget vert
Sietvén, s kivonák a polczot alóla hajóknak.
S ekkor achájoknak véletlen lesz vala tértök,
Héra ha Palláshoz nem szólott volna beszéddel:
Ó jaj, pajzsrázó Zevsnek magzatja, komoly szűz,
Így fognak haza hát szeretett földére honoknak
Futniok argosiak tengernek szélveszes hátán?
És Priamosnak imitt hagyják, s a trójai népnek
Argosi szép Helenát, ki miatt sok achájok elhulltak
Trójánál, szeretett földétől messze honoknak?
Ámde te pánczélzott görögök seregéhez eredj most,
S minden férfiakat tartóztass enyhe szavaiddal,
És tengerre ne hagyd evezős gályáikat húzni.
Szólt, s nem mond ellent istenné, kékszemü Athéna,
S bérczeiröl jön Olümposnak lerohanva miként nyil,
S hirtelen eljuta gyors gályáihoz a görögöknek,
Megleli majd Odüsevst, ki tanácsban Zevssel egyenlő,
Állvát, s ő hozzá nem nyúlt a barna hajóhoz,
Mert neki szívét és lelkét elfogta keserve,
S állva közel mellé, megszólalt kékszemü Athéna:
Nagynemü Láertes fia, sok-fortélyos Odüssevs,
Így fogtok szeretett honotok földére tehát már
Futnotok a jól bépadozott gályákba rohanván,
És Priamosnak imígy hagyjátok s trójai népnek
Argosi szép Helenát, ki miatt sok achájok elhulltak
Trójánál, szeretett földétől messze honoknak?
Ámde te most görögök seregéhez eredve ne késsél,
S minden férfiakat tartóztass enyhe szavaiddal,
És tengerre ne hagyd evezős gályáikat húzni.
Szólt, s ez az istenné zengő szózatjait érti,
S indúlt futni, s lehányta leplét, és azt fölemelte
Hérold Evrübates, őtet ki követte nyomában.
S ő maga járulván Atríd Agamemnon elébe,
Elveszi pálczáját, az ősit, mindenha megállót,
S azzal pánczélos görögök gályáihoz indúlt.
És ha királyra talált valahol, s főrendü személyre,
Hozzá fordulván tartóztatja enyhe szavakkal:
Jámbor, gyáva gyanánt illetlen félni tenéked,
Sőt ülj el, több népeket is csendíts le viszontag.
Mert jól nem tudod azt, mi van Atrídesnek eszében,
Most kísérti, de majd megbünteti Achája szülöttit,
Mert nem mindnyájan figyelők, mit szóla tanácsban,
S bosszongvája talán gonoszat tesz Achája szülöttin,
És bosszúja nehéz a Zevs-táplálta királynak,
S tisztét isten adá, s kedvelli őt gondviselő Zevs.
Hogyha pedig látott s lármázva talála közembert,
Azt pálczájával megüté, s dorgálta beszéddel:
Jámbor, csendesen űlj, s más mondására figyelmezz,
A ki külömb nálad, te pediglen, gyáva s erőtlen,
Sem soha gyűlésben nem jöttél számba, sem harczon,
És nem is űlünk itt kormányon minden achájok:
Nem szűl jót a sokfejűség, egy légyen az első,
Egy fejedelm, fondor Krónos magzatja kinek nyújt
Pálczát és törvényt, hogy mások uralva tekintsék.
Így igazítja vezérkedvén a népet; az újra
Gyűléstenni rohan gályáktól és teremekből,
Zúgván, mint zajogó tenger hullámai zúgnak
Mély part elleniben, s Oceánnak térvize harsong.
S mások elültek ugyan, s székeikben csendbe maradtak,
Még egyedűl Thersít szernélkül csenge szavával,
Csintalan és számos szavakat kitanúla, királyok
Ellen hogy oktalanúl s illetlen vívjon azokkal,
Csak hogy az árgosi nép rajtok nevetésre fakadjon,
S Ílion alá szállott hősek seregébe legundokb,
Kancsal volt, s egy lábra hibás, és vállai néki
Púposak, és mellére vonók, kaponyája felülről
Éles volt, s hajszálaival ritkán vala hintve.
S leggyűlőletesebb Achilevsnek volt s Odüsevsnek,
A kiket ingerlett; s Agamemnont illeti most már,
Élesen ordítván, mocskokkal, achájok azért rá
Szörnyen bosszongtak, s haragos tűz forra keblökben.
Ő hát fennhangon Agamemnont szidja beszéddel:
Atríd, újra miért panaszolsz, s minek érzed hiányát?
Ércz tömi sátoridat, s választott számtalan hölgyek
Vagynak sátoraid beljén, neked a kiket adtunk
Mink görögök legelől, valamely várost ha kivívánk.
Avvagy arany kell még, mit Trója lovagjai közzül
Ílionból valamelyk, fia váltságára, kihozzon,
A kit is én vezetek lánczon, vagy más görög hozzád?
Vagy fiatalka leány, hogy véle szereimbe vegyűlhess,
S a kit tenmagad eltartóztass? Ámde nem illik,
Fő lévéd, bal sorsra utasítnod Achája szülöttit
Ó gyávák, szátyár achájai nők, nem achívok!
Térjünk gályákkal haza most, és hagyjuk emezt itt
Számos ajándékit megemészteni Trója határin,
S tudja meg, hogyha segéd tőlünk jön-e néki, vagy is nem?
És im Achillevst is mostan, a nála vitézb hőst,
Megsérté, maga mert elvévén bírja jutalmát!
Ámde nem ül méreg Pélíd kebelébe, de lassú:
Másként Atríd most legutolszor tészsz vala szégyent.
Így szólt, mocskolvája a nép őrjét Agamemnont
Thersít, és gyorsan jelenáll vala az isteni Odüssevs,
S rá komoran nézvén hozzá dorgálva beszélett:
Thersít! gondatlan fecsegő, noha nagy szavu szónok,
Szűnjél meg, s ne pörölj egyedűl fejedelmeid ellen.
Mert hiszem én, nálad nincs rosszabb ember azok közt,
Ilion alá valakik Atríddal jöttenek együtt.
A fejedelmeket hát, ne beszélj, hordozva szavadban,
Szitkokat is ne boríts rájok, haza térni se készűlj.
Mert nem is értjük még jól, mint fog ezen dolog esni,
Jól-é vagy gonoszúl térünk meg, Achája szülötti?
Mégis im ülsz Atríd Agamemnon, népek urára
Szitkot szórva, miért őnéki nagyon sokat adtak
Hős danaok, te pedig lármázsz ingerlve mocsokkal,
Ámde ime megmondom, s leszen az telyesítve bizonynyal,
Hogyha megént lellek dühödésben, mint ime most is,
Bár soha vállai közt ne legyen feje többet Odüssnek,
Bár soha Telemakhos atyjának senki ne hívjon,
Téged ha megfogván nem húzogatom le ruháid,
Lepled, s a dolmányt, s melyek födezik be szemérmed,
S tenmagadat sírvád a gyors gályákhoz eresztlek,
Szörnyü csapásokkal vervén ki a nép seregéből.
Így mond, s pálczával hátát megüté vala s vállait,
S görbedezett Thersít, s zápor könny omla szeméből,
És vérző kelevény támadt föl nékie hátán
A nagy aranybottól, s félre ül vala s megfélemlett,
S éktelenűl nézvén nyögdelve törölgeti könnyét,
S többiek édesden, szomorúk bár, rajta nevettek,
És valaki így szólott másik közelére tekintvén:
Ó, sok ezer dolgot jelesen vitt véghez Odüssevs,
Kezdve derék fortélyt s rendelvéje a hadi népet,
S argosiak közt most legjobbat téve bizonynyal,
Megzabolázta hogy e káromlót durva szaváért.
Újra megént őtet nem készti szilaj heve többé
Mocskot-hozó szókkal fölszállni királyok elébe.
Igy szólt a sokaság, s Odüsevs, a várakat ontó
Fölkele tartva botot, s mellette a kék szemü Pallás
Héroldnak látszva, a népet csendűlni parancslá;
Együtt hogy görögök legelőlsők és legutolsók
Hallgatnák szavait s vetnék is fontra tanácsát.
Nékiek a ki okosan el kezde beszélnie mondván:
Atrídes, téged, fejedelm, im akarna görög nép
Minden halandóknál undokbbá tennie mostan,
S nem telyesítik igéretöket, neked a mit ígértek,
Lónevelő Árgosból kísérvén téged ez helyre,
Ílion erős várát földúlva, hogy érnek honokba.
Mert, mint gyönge pulyák, s mint özvegy némberi, búsan
Jajganak egymás közt óhajtván térni honokba.
Ámde nehéz az is, elkeseredten térni honába.
S bár valaki egy hónap legyen is távozva nejétől,
Bánkódva űl a barna hajón, ha azt messze határban
Téli vihar, s zavaros tenger hullámai tartják,
S nékünk íme kilencz év forgott már el azólta,
Itten míg lakozunk: nem haragszom azért, hogy achájok
Bánatot érzenek a gályáknál, ámde gyalázat
Itten várni soká s üresen fordúlni lazánkba.
Tűrjünk, kedveseim, s várjunk kis időre, hogy értsük,
Kalchás ha minekünk igazat jóslott-e, vagy is nem?
Mert jól tudjuk azont elménkben, mind ti tanúim
Vagytok, halált, a sors kiket el nem nyom vala, hozván
Tegnap s tegnapelőtt, mikoron Avlisba hajóink
Fölgyűltek, Trójára veszélyt s Priamosra vivéjek,
S mink körül a víznél, szent oltárunknak előtte
Megtöttük telyes áldozatunk az olümpi lakóknak
Szép platan árnyában, honnan folya tiszta patakzat.
S nagy jel tűne föl ott: Egy sárkány verhenyeg háttal
Rettenetes, s melyet Zevs önmaga külde világra,
Csúsza ki az oltárból, s platanushoz méne rohanván,
S voltának ott csirkéi verébnek, gyönge szülöttek,
Legmagasabb ágon lombjoknak alatta remegve,
Nyolczan, s kilenczed az anya, a mely szülte szülöttit,
És amaz ottan e sipogókat evé vala szörnyen,
S anyjok körbe röpűlt szomorogva szerette szülöttin,
S ezt is, az őrjöngőt, szárnyán megfogta ragadván,
És hogy imígy felfalta veréb fiait, s velek őtet,
Ekkor az istenség, ki elküldé, tette csudának,
Mert fondor Krónos fia változtatta sziklává,
Mink pedig állottunk bámulva, minő dolog esnék.
Így jöve hát nékünk csuda látvány áldozatinkba.
S Kalchás egyszeriben azután mond zengve jövendőt:
Üstökös árgosiak! mérett némultatok így el?
Nékünk küldi emezen nagy látványt gondviselő Zevs,
E későt s későre telőt, s dücse nem vesz el ennek.
A mint ez fölfalta veréb fiait s velek őtet,
Nyolczat s kilenczed az anya, a mely szülte szülöttit:
Így mi kilencz évig viselünk majd harczokat ottan,
És tizeden rontunk az erős épűletü várba.
S ő ugyan így szólott, s ezek ím telyesednek is immár.
Ám nosza, jólsaruzott görögök, mindöszve maradjunk
Itten, míg Priamos nagy várát megveszi népünk.
Monda, s sikolta nagyon a nép, s zúgtak vala környül
Rettenetest a hajók zajgó görögöknek alattok,
Isteni Odüssevsnek készen dícsérve beszédét.
Nestor ezekre megint, a tiszteletes lovag, így szólt:
Haj szégyen, mert gyönge fiúk módjára beszéltek,
Kik hadi munkákat még nem forgatnak eszökben!
Szerződésink már s eskeink hova tünnek előlünk?
Gondjai hőseknek s szándékai semmibe hulltak,
S bornál tett fogadás s kezadásink, mikbe remélénk,
Mert ím hasztalanúl versengünk, s semmifele utat
Nincsen erőnk, itten sok időt múlatva, találni.
Te pedig, Atríd, most meg nem rendűlve szüvedben,
Mint ezelőtt, görögök seregét harczokra vezéreld,
S hagyd azon egy s kettőt sorvadnia, kik görögöktől
Félre tanácskoznak (de nem érnek czélra bizonynyal),
Térnénk mink hogy elébb haza, mint sem tudni lehetne,
Csalfa-e pajzsrázó Zevsnek megígérte, vagy is nem?
Mert mondom, Kronion minekünk hunyoríta javallást
Még az nap, mikoron gyors gályáikra fölhágtak
Árgosiak, balsorssal halált Trójára vivéjek,
Jobbfele dördülvén, kívánt jelt nyújtva minékünk.
Senki tehát addig ne siessen térni honába,
Mígnem mindenegy hál a trójai nőknek ölökben,
És Helena elszöktét s könnyeit megtorlani fogta.
S hogyha ki szörnyűkép akarand megtérni honába,
Nyúljon bár a gyors evezőjű barna hajóhoz,
Minden mások előtt, hogy halál s vég nyúgalom érje.
Ámde, király, magad is gondoskodj, másra is hallgass,
Nem leszen a mondás sükeretlen, melyet ereszt szám:
Válaszd hőseidet nemzetre s szakaszra, Agamemnon,
Hogy nemzet nemnek, szakasz álljon védre szakasznak;
S így ha teszesz mostan, s engednek néked achájok,
Tudni fogod, ki legyen fővek közt gyáva, ki nép közt,
És ki vitéz, mert így fognak harczolni magokban;
S tudni, ha sors ellenkezik-é földúlnod ezen várt,
Vagy puha férfiaknak járatlanságok a harczban.
Néki felelvén így szólonga király Agamemnon:
Ó, te tanácsban, öreg, fölmúlod Achája szülöttit,
És bár Zevs atya, meg Pallás, meg Phoibos Apollon!
Nékem achájok közt ilyen tíz lenne tanácslóm,
Így csakhamar Priamos fejedelmnek vára lerogynék
Minn kezeink által kivivatva és földre borúlva.
Ámde nekem Zevs, a pajzsrázó szerze keservet,
Hasztalanúl engem ki viszályra s pörökre vezérel.
Most is im én s Achilevs vetekedtünk, lyánynak okáért,
Ellen igékkel, s én jővék legelőszer haragra:
És ha kedég együtt végzünk, nem lészen azontúl
Trójának maradása gonosztól, semmi bizonynyal.
Menjetek enni tehát mostan, hogy harczra kiszálljunk,
Mindenegy a dárdát köszörűlje és végye le pajzsát,
S mindenegy adjon elég eledelt gyors lábu lovaknak,
S minden, nézve körűl szekerét, gondoljon a harczra.
Így hogy egész nap alatt bús ütközetekbe forogjunk,
Mert pihenés majdan nem lészen semmi bizonnyal,
Mígnem az éj jővén elválasztandja tüzünket,
S izzadnak minden mell környűl szíjai majdan
Hősfedező pajzsnak, s a kopján lankadoz a kar:
S izzad mindennek lova szép simaságu szekérben.
És ha kit én külön a harcztól veszek észre, maradni
Görbe hajók mellett akarót, nem lészen azontúl
Néki lehetséges madaraktól futni s ebektől.
Monda, s sikolta nagyon az árgosi nép: valamint hab
Fölnyúlt partok alatt, mikoron mozgatja sebes szél
Ellenszikla felé, melyet nem hágy el a hullám,
Bármely szél zuhog is, mikor innen támad s amonnan.
S fölkelvén kirohant, széllyel szóratva hajók közt
S füstöltek teremeik mellett és öttek ebédet.
S más másnak nyújtja áldozatát menny isteni közzül,
Esdekvén a halált kikerülni, s veszélyit Aresnek.
Tulkot ajánla kedég hősek fejedelme Agamemnon,
Hízottat s ötödévűt fenhéjzó Kronionnak.
És elhivá tisztes véneit az achái seregnek,
Nestort elsőben és Ídomenevs fejedelmet,
Majd azután a két Ájas s Tűdevs fia voltak,
És Odüsevs hatodik, ki tanácsban Zevssel egyenlő.
Önkényt jőve kedég harczokra serény Meneláos,
Mert jól tudta, felét mely bánat epeszti szüvében.
S tulkot körbe fogák, a liszteket is fölemelték,
S erre könyörgvén így szólonga király Agamemnon:
Zevs, te dücső, te magas, villángzó, menny-beboritó!
Nap le ne menjen előbb, se ne szálljon földre sötétség,
Míg nem döntendem palotáját földre Priámnak,
A tűzben lobogót, s kapuit vad lángba borítom,
És kebelén széllyel tépendem a hektori pánczélt
Fegyverem élével; s környűl sok társai porba
Arczczal omolván, a földet fogaikkal harapják.
Így szólt, s még mostan meg nem hallgatta Kroníon.
Áldozatát ugyan elfogadá, de növelte baját is,
S hogy már esdektek s a liszteket is levetették,
Hátravonák legelébb, megmetszék, és letarolták,
És czombjait kiszelék s környűl hájjal beboríták
Kétszeresen gyűrvén s rájok nyers húsokat hordtak.
És ezeket leveletlen hasábfáknál sütögették,
Majd a béleket átszúrván a lángra tevék fel.
És hogy elégtenek a czombok, s a béleket ízlék,
Akkor elaprózták a többit s nyársra vonáják,
S megsütték jelesen és mindegymásra lehúzták.
És hogy szűntenek a művtől, s szerzettek ebédet,
Öttek, s szívök hijányt nem láta egyforma ebédben,
És hogy az éhség és szomjúság végre lecsendűlt,
Szólani Nestor ezekre, a tiszteletes lovag, így kezd:
Átrídes, te dücső, hősek fejedelme, Agamemnon!
Itt az időt ne veszítsük el így, s ne sokára halaszszuk
A dolgot, melyet most isten adott kezeinkbe.
Ám nosza héroldink rézzelpánczélos achájok
Táborokat gyűjtvén hívják a barna hajókhoz,
Mük pediglen járjunk a széles achái hadak közt
Torlottan, hamarább hogy imígy kezdhessük a harczot.
Szólt, s nem mond ellent hősek fejedelme Agamemnon,
S hirtelen az hangosszavu héroldokra parancsol,
Üstökös árgosiak seregét ütközni hogy hívják.
És hívták, s nagy gyorsan azok fölgyűltek azonnal.
S Atréjon környűl a Zevs-táplálta királyok
Siettek rendet szabván, s a kék szemü Athéna,
Tartva paizst, becseset, agghatlant s el nem enyészőt,
Melyről tiszta arany rojtok függnek vala százan,
Mind gyönyörűn szőttek, s száz tulkot mindenik ére;
Vélek az árgosi nép seregén járdalla keresztűl,
Menni tüzelgetvén, s szüvöket felbújtja keblökben
Egyenként, szünetlen hogy harczra s hadakra hevűljön,
S nékik a harcz tüstént édesb lőn, mint haza térni
Öblös hajóikkal szeretett földére honoknak.
S mint az emésztő tűz beborítja a végtelen erdőt
Hegynek bércze felett, s a fény messzére kilátszik:
Így ezek érkezvén, a fény-elömölte rezekrői
Súgárzó ragyogás szállott levegőn föl az égre.
S mint mikoron röpeső madarak sok rajjai jővén
Lúdak vagy darvak, vagy is hajlékonynyaku hattyúk
Ázsia pázsitjára Kaüstrios habjai mellett,
Erre s amarra röpülgetnek, s csattogva zsibongván
Szárnyaikkal, szállongnak alá, s a pázsit is harsog:
Igy most e sokaság gályáktól és teremekből
Omla Skamandernek mezejére ki, zúga pediglen
Rettenetest a föld magok és lovaiknak alattok.
S összetolúltanak a fű-lepte skamandri virányon
Számtalanok, mint mennyi virág s lomb nő kikeletkor.
És valamint torlott bogarak sok rajjai, melyek
Pásztori kolnának környében szerte bolyongnak
A kikelet napján, mikoron téj habzik edényben:
Üstökös árgosiak annyin szálltak ki mezőben
Ellene Trójának, földiglen rontani készek.
S mint nyájpásztorok el tudják választani könnyen
Kecskék nyájaikat, legelőn mikor összevegyűltek:
Így szedték mostan hadi rendekbe erre s amarra
Hadnagyok ím ezeket, s köztök fejedelm Agamemnon
Fenndörögő Zevshez homlokra és szemre hasonló,
Övre meg Áreshez, s mellére Poseidaonhoz.
Mint tulok a csordán legszebb mindennek előtte,
A bika, s több tulkoknak is ő seregökbe kitetszik:
Zevs is ezenképen sokakon Atrídot ama nap
Tette kitetszővé, s jelesebbnek minden höseknél.
Szóljatok ó Múzsák, kik birtok olümpi lakokkal,
Istennék vagytok, s jelenálltok s tudva tünéktek
Minden, s mük csupa hírt hallunk, s nincs semmi tudásunk:
Argosi népnek mely vezetői s vezéri valának?
S a sokaságot nem számlálnám, meg se nevezném,
Nem, bátor tíz száj tíz nyelvvel szólna belőlem,
S hangom alélhatlan, s ércz szívem lenne keblemben,
Lyányai pajzsrázó Zevsnek, az olümposi Múzsák
Hogyha nem említnék, kik jöttenek Ílion ellen.
Már az hajónagyokat számítom minden hajókkal.