Homér Iliása/Első ének
Istenné, Pélíd Achillevsnek zengjed haragját,
A vészest, mely kínt okozott danaoknak ezernyit,
S számtalan hősnek erős lelkét Aisra leküldé
Még jókor, s magokat zsákmányúl adta az ebeknek,
S mindenféle madárnak: s bétölt Zevs akaratja
A naptól, hogy elébb vetekedvén részre szakadtak
Atríd férfiakon fejedelm, és isteni Achillevs.
S őket mely isten tüzelé versenyre kiszállni?
Leto s Zevs fia, ki megbosszankodv'a királyra,
Onta gonosz nyavalyát seregén, s a népek elhulltak:
Mért, hogy az ő papját Chrűsest illette szitokkal
Atríd: az jőve gyors gályáihoz a danaoknak,
Végtelen árt hozvája, miért megváltsa leányát,
Tartva kezében Apoll fövegét, a messzelövőét,
Egyben aranybottal, s kért minden Acháit esengve,
Atrevsz gyermekeit legelől, nép két vezetőit:
Atrídák, és más saruzott acháiak, adják
Isteneink néktek, birvájok olympi lakokkal,
Földúlhatni Priam várát, s haza boldogul érni;
Gyermekemet pedig adjátok ki, s vegyétek el árát.
Zevsnek félve fiát a messzelövő Apollont.
Ekkor minden más danaok részére hajoltak,
Kellene is tisztelni a papot, s elvenni az ajánlást;
Ellenben Agamemnonnak nem kelle szüvében,
S szitkosan elküldé, s hozzá fenyegetve beszélett:
Téged, öreg, többé ne találjalak öblös hajóknál
Vagy mostan maradót, vagy később visszajövendőt,
Oltalmat netalán föveg és bot is adni ne tudjon.
S lyányodat én nem adom, míglen meg nem lepi az aggkor
Őseim házoknál, Argosban, messze hónától,
Járván vászna körűl, s ágyamnak részese lévén.
Fuss hát, s ingerlőm te ne légy, hogy békbe' mehess el.
Szólt, s az öreg megfélemlett, és engede szónak,
S némán járt zuhogó tengernek partjai mellett,
S félrevonúlva tovább a vén könyörög vala hosszan
Apollon fejedelmhez, kit szűlt széphaju Leto:
Hallj meg, ezüstíves, te, ki Chrűzét véden szoktad,
S Killát, a jeleset, s Tenedosban hatalmmal igazgatsz,
Sminthevs! hogy ha neked födeleztem templomot egykor,
Egykoron hogy ha kövér czombját égettem előtted
Kecskének meg ökörnek, ezen kérésemet add meg:
Könyeimet danaok bűnhődjék a te nyilaiddal.
Így szólt esdekvén, s rá hallgata Phoibos Apollon,
S bérczeiről jön Olymposnak szívében haraggal,
Íját béfödezett tegezével vállain hordván,
S vállain a nyilak elcsördűltenek a haragosnak
Mozdúlási között, s maga halkkal száll vala, mint éj.
Félre leült a gályáktól, elereszti nyilát, és
Rettenetes zúgás hangzott az ezüstös idegből.
Öszvérekre rohant legelőszer, s vizsga kutyákra,
Majdan epés nyilakat magok ellen sujta, lövellvén,
S szüntelen a holtak sűrü máglái lobogtak.
Napja kilencz vala már, hogy az isten vesszeje zúgott,
A tizeden gyűlést hirdet vala népnek Achillevs,
A mit eszébe hozott istenné szépölü Héra,
Mert gondot danaokra viselt, kiket hullani látott.
S már mikoron felgyűltenek ők, s gyülekezve levének,
Erre felállván így szólott gyorslábu AchilleVs:
Atríd, azt hiszem én, hogy mostan szerte bolyongván
Ismét visszamegyünk, a halált kikerűlni ha tudjuk,
Mert együtt dög emészti és harcz az achájai népet.
De nosza kérdezzünk egy jóslót, vagy papot, avvagy
Álomfejtőt is (mert Zevstől vagynak az álmok),
A ki kimondja, miért dúl ennyire Phoibos Apollon?
Tett fogadásinkért haragudt-e meg? áldozatért-e?
Hogy ha talán bárány s választottt kecske kövérét
Megnyervén akar ennyi veszélyt elvennie rólunk.
Ő ugyan így szólván lebocsátkozik, erre fölállott
Álomfejtők közt legügyesb, Thestor fia Kalchas,
A ki tudá mi vagyon, mi leszen, s mik múltak el eddig,
S Ilionig vezeté bízvást az achái hajókat
Jóslattal, melyet neki nyújt vala Phoibos Apollon,
A ki nekik bölcsen elkezde beszélnie, s szóla:
Achilevs akarod, Zevs kedvese, hogy bosszúját
Fejtsem Apollonnak a messzelövő fejedelmnek.
Én megfejtem azért, te meg alkudj, s tégy nekem esket,
Hogy készen szavad és kezeid fogod adni segédűl.
Mert hiszem a férjfit megbosszankodni, ki minden
Árgosiaknak urok, s kinek enged minden achái.
Mert sokat árthat az úr, mikoron alacsonybra haragszik,
És noha bosszúját azon egy nap zárja magába,
Tart azután is epét, eleget míg nem teszen annak
Ő maga mellében, de te szólj, megtartani fogsz e?
Néki felelvén így szólott gyorslábu Achillevs:
Mondjsza, ha tudsz, bennem bizakodvád, bár mi jövendőt,
Eskem Apollonra, Zevs kedveltére, kinek te
Esdve jövendőket danaoknak fejteni szoktál,
Senki is én élvén, s e földet látva szememmel,
Rád hogy erős kezeket nem tészen az öblös hajóknál
A danaok közzűl, nem még Agamemnon is, a ki
Most leghatalmasbnak seregünkben lenni dücsekszik.
Lelket vőn, és zenge megént a jámbor ezenkép:
Nem fogadásinkért haragudt ő, s áldozatért sem,
Papjáért haragudt, kit nem tisztelt Agamemnon,
S lyányát meg nem adá, s el sem fogadá vala sarczát.
Kínt ez okért ada Messzelövő, s még ád is ezentúl,
És nem fogja nehéz kezeit fölvennie rólunk,
Míg a kedves atya nem bírja kökényszemü lyányát
Ingyen, váltatlan, s Chrűzébe miatta nem indúl
Áldozat: akkor majd leszen engesztelve mi hozzánk.
Ő ugyan így szólván lebocsátkozik; erre fölálla
Atríd, a bajnok tágas birodalmu Agamemnon
Elbúsúlva, harag szívét a homályba borúltat
Megtölté, s neki két szeme fénylő lángot hasonlít;
Kalchashoz legelébb komoran ránézve beszéle:
Rossz jósló, te nekem kedvest soha mondani nem tudsz,
Szíved kedve, jövendölnöd gonoszat csak örökké,
Jó szót még soha nem szólal és nem telyesítél.
Hirdeted immost is danaok közt zengve jövendőt,
Kínt a Messzelövő hogy azért árasztana rájok,
Chrűzéis lyányért mert nem fogadám el akarva
A ragyogó sarczot; mivel őt inkább vala kedvem
Otthon bírni, Klütaimnestrának minthogy elébe,
Szűzenvett nőmnek, teszem őt, mert nála nem alsóbb
Testre és ábrázra és elmére, s akármi müvére.
Ám de ha jobb leszen az, még így is visszabocsátom,
Megtartatni inkább szeretem, mint vesznie népünk.
Ti pedig újra nekem díjt adjatok, argosiak közt
Díjtalan hogy magam én ne legyek, lennem nem is illik;
Mert látjátok, az én díjom más részre megy által.
Néki felelt azután lábbal gyors isteni Achilevs:
Atrídes te dücső, nyereséget szertelen űző,
Díjt teneked honnan nyújthatnak lelkes achívok?
Mert nincsen tudtunkra sehol közpréda letéve,
Várakból miket elrabolánk, föl vagynak oszolva,
S ismét a néppel gyűjtetni rakásra nem illő.
Ám engedjed ezent istennek; mí meg achívok
Három s négyszeresen fizetünk majd, Zevs ha megadja
Füldúlnunk Tróját az erős épűletü várost.
Néki felelve viszont így szóla király Agamemnon:
Így se csalárkodjál, ékes mint isten Achillevs,
Bárha vitéz; nem síklassz el, s készlelni te nem fogsz.
Tán akarod, hogy díjt egyedűl bírj, én pedig üljek
Megfosztatva? s parancsolod ezt im visszabocsátnom?
Ám legyen, hogy ha nekem díjt adnak lelkes achívok,
Kedvem elégítvén, ezzel mely légyen egyenlő;
És ha nem adnak, majd fogok én úgy venni magamnak,
S dijodat, elmenvén, s Ájásét avvagy Odüsszét
Fogva viszem; s meg fog szomorodni, kihez bemenendek.
Ám de tanácskozzunk még majd ezután is ezekről,
Most nosza barna hajót a mély tengerre lehúzzunk,
S gyűjtsünk öszve derék evezőket, s áldozatunkat
Feltegyük, és együtt Chrűzéist a kellemes arczút,
S kész legyen a fővek közzűl egy menni vezérűl,
Ajas, vagy pedig Idomenes, vagy az isteni Odüssevs,
Vagy te magad hősek legrettenetesbike Pélíd,
Áldozatot tévén, hogy meglágyítsad Apollont.
Rá komoran nézvéje felelt gyorslábu Achillevs:
Szemtelen hajh, s ravaszúl csúfos nyereséget ohajtó!
A danaok közzűl készen ki fogadja parancsod,
Útat tenni, vagy hősekkel megvívni vitézűl?
Én ide nem jöttem harczos trószoknak okáért
bajra kiszállnom, okot nékem nem is adtanak erre.
Ökreimet soha nem rabolák el, méneimet sem,
Sem veteményeimet Phthíé termékeny határin
El nem gázolták, mert hosszu sorba feküsznek
Árnyéklott hegyek, és tenger zúgó vize köztünk,
Csak, hogy örűlj, téged követénk ide, szemtelen, együtt,
Birságot Meneláosnak, s neked, ebszemü, vennünk
Trója hadán; de te nem gondolsz, s ügyet erre nem is vetsz,
Sőt az ajándékot fenyegetsz elvenni, miért én
Küzdöttem, s adták danaoknak gyermeki nékem.
Véled egyenlő díjt akkor sem nyerhetek, hogy ha
Trójaiak népes várát feldúlja görögség.
Ámde viszem nehezebb részét a szélveszes harcznak
Ennkezemen, s még is hahogy egykoron eljön az osztály,
Vészsz nagy ajándékot, magam én kedveske kicsinyke.
Részt nyervén jövök a gályákhoz az harczba kifáradt.
S most Phthíába megyek, mert sokkal jobb lesz hazámba
Görbe hajóimmal megtérnem, s vélem, hogy itten
Tiszteletlen lévén, nem fogsz te is gyűjteni kincset.
Néki felelt azután hősek fejedelme Agamemnon:
Fuss, ha vagyon kedved, s nem foglak kérni hogy értem
Késleld útadat; énmellettem mások is állnak
Kik fognak tisztelni, s kivált a gondviselő Zevs.
Zevs-táplálta királyok közt undok vagy előttem,
Kedved mert csak örök visszongás, ütközet és harcz;
Hogyha vitéz vagy is, azt istenség adta tenéked,
Tennen hajóiddal s társaiddal térve honodba
Mürmidonok közt légy fejedelm, én semmibe veszlek,
És haragod nevetem, s ime így fenyegetlek ezennel:
Chrűzéiszt tőlem mivel elveszi Phoibos Apollon,
Őt ugyan elküldöm társaimmal s ennen hajómmal,
S helyte, jutalmod Brízéist a kellemes arczút
Elmenvén teremedbe, hozom, tudtodra hogy adjam
Mily tehetős legyek én, s rettegjen más is ezentúl
Vélem mérni magát, s hasonosnak mondani hozzám.
Mondá, s Péléjonra leszállt a fájdalom; ekkor
Tűzre dühűlt kebelén két gonddal forr vala szíve:
Éles szablyáját ha kivonván czombjai mellől
Itt ezeket szétmozdítsa és Atrídot előlje e,
Vagy pedig elcsendítse dühét, s fékezze haragját?
Addig, míg ezeket forgatja szüvében, eszében,
S vonja hüvelyéből nagy kardját, ím jön Athéna
Égből, kit küldött istenné szépkeblü Héra,
Mindeniket szívből kedvelvén s gondosan óván,
Hátúl állt és szőke haján megfogta Peléjont,
Csak neki tűnvén fel, s más nem láthatta személyét.
Megrettent Achilevs, s megfordúlt s hirtelen ismert
Pallas Athénára és szeme látszott rettenetesnek,
S őt megszólítván szárnyalló szókat imígy ejt:
Hozzánk Pajzsrázó Zevsnek magzatja miért jősz?
Látni bitanglását Agamemnonnak van e kedved?
Ám de neked mondom, mely’t telyesedni reménylek,
Fennhéjzási miatt hamar éltét veszteni fogja.
Néki viszont szólott istenné kékszemü Athéna:
Égből én haragod jöttem csendíteni, hogyha
Engedsz, külde kedég istenné szépkeblü Héra,
Mindenitek' szívből kedvelvén, s gondosan óván.
Ám tégy félre viszályt, és kardot vonni se készűlj.
És csak szókat ereszsz, mint fog történni, szitokra;
Mert ime megmondom s bé fog telyesedni bizonynyal
Háromszorta lesz e kár pótoltatva tenéked
Fényes ajándékkal, de te szűnjél és nekem engedj.
Néki felelvén igy szólott gyorslábu Achillevs:
Istenné, szükség szavatok tisztelve követnem,
Ámbár telve haraggal szívem, minthogy ez így jobb.
Isten után ki hajol hamarabb hallgatja meg őtet.
Mond, s az ezüstös markolatot megnyomta kezével,
S hátra hüvelybe löké nagy kardját s hajla szavára
Pallas Athénának, melyre ez felszáll vala Olümpra
Pajzsrázó Zevsz házaiba, más égi lakókhoz.
S magzata Pélevsnek tüstént ily durva szavakkal
Atrídot megszólítá s nem múlta haragját.
Bortömlő, birvád kutyaszemmel s szarvasi szívvel,
Sem valaha a néppel felfegyverkezned az harczra,
Sem görögöknek jobbjaival soha lesre kimenned
Nem mertél, mert ez szemeidben látszik halálnak.
Jobb sokkal görögök széles sergébe kezéből
Annak ajándékát, ha ki ellent szóla kivenned,
Népnyúzó fejedelm, mert asszonyi népet igazgatsz.
És bizony Atríd most legutolszor tészsz vala szégyent.
És ime megmondom, s eskem magas esket előtted
E pálczán, levelet mely nem fog termeni s ágat
Többé, s minthogy elébb gyökerét a bérczeken hagyta
Nem zöldűl ki, mivel környűl letarolta vaseszköz
Héját és leveleit, s görögöknek magzati mostan
Bírálván kezöken tartják, kik szorgosan óvják
Zevsnek törvényit; s magas esk leszen ez neked: — egykor
Fogják magzati a görögnek ohajtani Achillevst
Mindnyájan, te pedig bár búsúlt, adni segédet
Nem tudsz, majd ha sokan gyilokló Hektornak alatta,
Hullanak haldokván, te pedig benn szíved emészted
Bosszongvád, görögök legerősbjét mert legyaláztad.
Mond Pélid, s ekkor pálczáját földre hajítá,
A kirakottat aranykapcsokkal, s ő maga félreült,
Atríd más félen bosszong vala; s fölkele Nestor
A nyájasszzavu, éles szószólója Pülosnak,
A kinek ajkairól édesb hang foly vala méznél.
És már két kor alatt folyvást értelmes halandók
Holtanak el, kik elébb véle együtt nőttenek, éltek
Nagynevü Pűlosban, s most harmadik ízig igazgat,
Nékiek a ki okosan el kezde beszélnie mimdván:
Istenek hajh! mily szörnyü keserv görögökre borúla,
Mint örvend Priamos, s Priamosnak gyermeki majdan,
S minden trójaiak s/ivbül mint fognak örűlni
Visszongásaitok megtudván, kik danaok közt
Vagytok elől harczban, kik vagytok előre tanácsban.
Higyjetek énnékem, kissebbek vagytok idővel
Nálam mindketten; jobbakkal is hajdani korban,
Mint ti, barátkoztam, s becsben tartottanak engem,
Oly hőseket mert nem láttam s nem látok ezentúl
Mint Drűás és Peirithoos, nép pásztori, voltak,
Kaineos is és Exadios, s a nagy Polüphémos,
S Théseos, Aigéios fia, az égi lakókhoz hasonló.
E föld emberi közt legerősbek voltak, erősek
Voltak, erős népen nyertek diadalmat az harczban,
Bérczi-lakos vadakon, kiket öldöstek vala szőrnyen.
És imezek voltak társaim eljőve Pülosból
Távol határokról, messzünnen mert magok hívtak.
Harczoltam magam is, de velök nem tudna bizonynyal
Földi halandók közt senki is megvívnia mostan.
Még is eszökbe vevék javalásim, s szómra hajoltak;
Készek hajolni tük is legyetek, mert jobb lesz hajolni.
Ettől, bár tehetős, te se akard elvenni leányát,
S hagyd meg nékie mit görögöknek gyermekitől nyert;
És te se fogj, fia Pélevsnek, vetekedni királynak
Ellene, mert soha még illy tisztet nem nyere sorstól
Kardviselő fejedelm, Zevstől kire szálla dücsőség.
Hogy ha vitézb vagy is, és istenné szült vala téged,
Ámde hatalmasb ez, mert többeket ér be parancsa.
Átríd szüntesd bús haragod, s én kérem Achillevst
Félre letenni epés bosszúját, a ki vitézűl
Bástya gyanánt szolgál minden görögöknek az harczban.
Néki felelvén, így szólonga király Agamemnon:
Mind ezeket mondottad, öreg, bölcs szókkal előttünk,
Ámde ezen ember akar mindennek lenni felette,
Mindeneken úr lenni akar, s hódítani mindent,
S minden közt főv lenni, de nem jut el arra, reménylem.
Hogyha vitézlővé tették örök istenek őtet,
Szitkot szórni reánk imezért engednek-e néki?
Félbeszakasztvája őt, így szólott isteni Achillevs:
Félénk lenne nevem méltán és semmire kellő,
Engednék ha neked mindenben, akarmire czélzasz.
Így másokra parancsolgass, rám nézve ne rendelj
Semmit, nem fogok én, hiszem azt, engedni tenéked,
S mást mondok neked ím, de te jól elmédbe szorítsad:
Kézzel ugyan soha nem fogok én harczolnom e hölgyért
Véled, sem mással, mert vészitek, a mit adátok.
Ámde egyebem, mim még vagyon a gyors barna hajónál,
Abból semmit nem viszesz el ragadozva, ha tiltom.
Bár nosza próbáld meg, ezek is hogy eszökbe vehessék:
Barnáló véred tüstént e láncsa körűl foly.
És ezek így egymás ellen küzködve szavakkal
Fölkeltek, s szétfoszla a nép a görbe hajóknál
És Pélíd tereméhez ugyan s egyforma hajókhoz
Megy vala Patroklossal s több bajtársival egyben:
Átrídes meg gyors gályát tengerre lehúza,
S húsz evezőt választa belé s feltészi Apollnak
Áldozatát, s hozván Chrüzeist, a kellemes arczút,
Helyhezi rája; vezérül ment a gondos Odüssevs,
S fölhágván ezek így úszák a szélveszes útat
Átrídes pedig a népet tisztúlni parancslá.
És tisztúltak azok s szennyeik tengerbe hajíták,
S vittek Apollonnak, telyes áldozatúl bemutatván,
Ökröket és kecskét tengernek partjai mellett,
És a szag füsttel szállott Uranosra körítve.
És ugyan a nép közt ezek így folytak: de Agamemnon
Nem tesz félre viszályt, Achilevst melylyel fenyegette,
Mert ő Talthübios és Evrübateshez imígy szólt,
Kik héroldi valának s hű szorgalmu cselédi:
Menjetek el Pélevs fia Achillevsnek teremébe
S fogva vezessétek Brizeist a kellemes arczút,
És ha nem adja, magam fogom én elvennem előle
Többekkel menvén, mely lészen néki keservesb.
Szólt vala s elküldé, rájok fenyegetve beszélett,
S búsan mentek ezek tengernek partjai mellett,
S mürmidonok sátorjaikhoz s gályáikig értek,
Őt pedig a sátor mellett s a barna hajónál
Ülve lelék, s látvája őket nem örűl vala Achillevs.
Félvén álltanak ők, s tisztelvén nézve királyra,
S szólani nem mertek hozzá, sem kérdeni tőle.
Ő pedig észbe vevé dolgaikat, s zenge feléjök:
Üdv, ó héroldok, Zevs angyali s emberekéi is!
Erre közelb nem vádolok én mást, csak Agamemnont,
A ki bocsát titeket Brízéis lyánynak okáért.
Ám nosza, nagynemü Patrokleis, hozzad ki leányom,
S adjad vinni nekik s ők fognak lenni bizonyság
És a hajthatlan fejedelmnek előtte: ha ezentúl
Rám szükség leszen a szörnyű veszedelmet elűzni
Másokról . . . . ; mert esztelenűl dühöd ez szívében,
És egyszerre nem is tud néznie hátra s előre,
Bátorságban hajók mellett mint vívna görög nép.
Mond vala, s Patroklos kedves társára figyelmez,
S sátorból kihozá Brizeist, a kellemes arczút,
S vinniek adá, s mennek görögök gályáihoz ismét.
S kénytelen együtt ment a némberi; s ekkor Achillevs
Sírván társaitól tüstént külön űle kiválva,
Osz tenger partján, nézvéje a barna habokba,
S nyújtva kezét kedvelt anyjához esenge sokáig.
Ó anya! hogyha engem rövid életkorra szülél ki,
Kelle dücsőséget legalább, hogy énnekem adjon
Zevs, a fenndörgő, s ime most sem engede semmit.
Mert bizony Atríd, a tágas birodalmu Agamemnon
Megbecsmelt, maga mert elvévén bírja jutalmam.
Mond vala könnyezvén, s őtet szent anyja meghallá,
Vénűlt atyja körűl tenger mélységiben ülvén,
S gyorsan följöve az ősz tengerből, mint valamely köd,
És ott elleniben ült nékie könnybe borúltnak,
Megsimogatta azután, s szót szól vala, s megszólítá:
Mit sírsz gyermekem? és szíved mely bánat epeszti?
Mondd ki s ne rejtsd el tőlem azont, hogy ketten is értsük.
Mélyen nyögve hozája így szólt gyors lábu Achillevs:
Van tudtodra, s mivel tudod azt, mért kell lebeszélnem?
Thébéhez jöttünk, szent várába Éetionnak,
És feldúltuk azont, és elhoztunk ide mindent;
És azokat görögöknek gyermeki jól fel is oszták,
S Átrídnak kivevék Chrűzeist, a kellemes arczút.
Chrűzes majdan Apollnak papja, a messzelövőnek,
Pánczélos görögök gyors gályáikhoz elére,
Hozván végtelen árt, melyen megváltsa leányát,
Tartva kezében Apoll lombját, a messzelövőét,
Egyben aranybottal, s minden görögöknek esenge
Két Atrídáknak, de leginkább népvezetőknek.
S ekkor minden más görögök részére hajoltak,
Kellene is tisztelni papot s elvenni az ajánlást,
Ellenben Agamemnonnak nem tetsze szüvében
S mocskosan elküldé, s hozzá fenyegetve beszéle.
Bosszangvája az öreg haza tér vala; s őtet Apollon
Esdeklései közt hallá, neki mert vala kedves,
S argosiakra gonosz nyílt külde, a népek azonnal
Hullanak egymást érve, s az isten vesszei zúgtak
A görögök széles seregén mindenfele, nékünk
Zengi jövendőjét, a jósló, messzelövőnek.
Én egyszerre Apollt leg-elő engesztelni javallom,
Atréionra azután bosszúság szálla, s fölállván
Szót fenyegetve bocsát, mely bételyesedve vagyon már,
Mert azt gyors gályán a barnáló szemü achájok
Küldik Chrűza felé, s megyen a fejedelmnek ajándék.
Termemből pedig elvezeték héroldok előlem
Brízéist, adtak kit achájok gyermeki nékem;
Ámde te, hogyha tehetd, kelj védelmére fiadnak,
S menvén égbe felé kérjed Zevst, egykoron hogyha
Vagy szavaiddal jót Zevsnek, vagy műddel okoztál.
Mert téged dicsekedni gyakran házában atyámnak
Hallálak, mikoron mondád, hogy fellegi Zevsről
Égiek közt egyedül szörnyű veszedelmet elűzél,
A mikoron megkötni akarák már istenek őtet,
Héra, megént Póseidaom, meg Pallas Athéna.
Te pedig istenné lánczaiból, jőve, kimentéd
Szólítván tüstént a százkezüt a magas égre,
Kit nevez égi sereg Briareosnak, s minden halandók
Aigáionnak, s ezt felmúlja erejével atyáját,
A ki tovább Kronion mellé ül vala dicsben örűlvén,
S megborzadtak az istenek is, s már meg se kötözték.
Menj, s neki most említsd ezeket, s térdeit megöleljed,
Hogyha akarand valahogy Trójának- vinni segédet,
S a szétvert görögöknek hadát a tengerig űzné,
És az hajókhoz, mind büntetve miatta vezérnek,
S tudja meg Atríd is, tágas birodalmu Agamemnon
Ő vétkét, görögök legerősbjét mert legyalázta.
Néki felelt azután Thétis sok könnyeket öntvén:
Jaj fiam; ó mert mért nevelélek búra kiszülvém?
S bár az hajók mellett könnyetlen s békesen ülnél,
Mert élted rövid és nem nyúl hosszúra tenéked!
S most hamar elmúló s nyomorúlt is vagy te felette
Mindennek, s ím házaimban balsorsra születtél.
S majd ez igét megyek én magam a hó-lepte Olümpra
Villámkedvellő Zevsnek lebeszélni, ha enged,
Te pedig itt ülvéd a gyors evezőjü hajóknál
Bosszankodj görögökre s egészlen szűnj meg az harcztól.
Mert Zevs a jámbor saracénokhoz mene tegnap
Vendégségre Oceánba, s az istenek egybe követték,
Tizenkettediken ismétlen feljön Olümpra,
S akkoron én azután Zevs érczházába menendek.
És lábaihoz esem, s hiszem őt engednie nékem.
Így mondvája elment, és ottan hagyta vala őtet
Szépövü hölgyéért haragot forralva szüvében,
A kit erővel tőle elvittek. Azonban Odüssevs
Vívén a szent áldozatot Chrüzába jutott el;
És ezek a mikoron a mély kikötőbe hátának,
Felszedik a lobogót, s betevék a barna hajóba,
Árboczokat meg hüvelybe vonák kötelekkel eresztvén
Egyszeriben, s az hajót állásra lapáttal hajíták,
És kiveték a vasmacskát, s tartókhoz akaszták,
És kijövének majd magok is partjára Oceánnak,
És kihozák szent áldozatát a Messzelövőnek
S kiszállt Chrűzeis is a tenger-járta hajóból,
Kit vívéje azután oltárhoz gondos Odüssevs.
Atyjának keziben letevé, s így szóla hozája:
Chrűzes! küld engem férfiak fejedelme Agamemnon
Lyányodat elhozom, s Phoibosnak nyújtanom itt szent
Áldozatot, danaokra hogy engesztelve tekintsen,
Árgosiakra ki most iszonyú fájdalmat ereszte.
Így szólvája kezébe tevé, s az fogja örűlvén
Lyányát a kedvest, s azok oltárjoknak elébe
Állíták az áldozatot sorjába serényen.
Mosdás lőn azután, a liszteket is fölemelték,
S erre nagyobb hanggal Chrűzes kéz-nyújtva könyörge:
Hallj meg, Ezüstíves, te, ki Chrűzét védeni szoktad,
S Killát, a jeleset, s Tenedosban hátaimmal igazgatsz;
Ennek előtte egykor, ha meghallál engem esdeklőt,
Engem ugyan megtiszteltél s görögökre hozál bút,
Mostan is ismétlen nekem e kérésemet add meg:
A danaokról már e szörnyű vészeket űzd el.
Igy szólt esdekvén, s ráhallgata Phoibos Apollon!
S hogy már esdektek, s a liszteket is levetették,
Hátra vonák legelébb, s megmetszék és letarolták,
És czombjait kiszelék, s környűl hájjal beboríták
Kétszeresen gyűrvén, s rájok nyers húsokat hordtak.
S vagdalt fába az öreg lángot gerjeszte, s piros bort
Önt ki, s az ifjúság tart mellette öthegyü nyársat.
És hogy elégtenek a czombok, s a béleket ízlék,
Akkor elaprózták a többit s nyársra vonájak,
S megsütték jelesen, és mind egymásra lehúzták.
És hogy szüntenek a művtől, s szerzettek ebédet,
Öttek, s szívök hiányt nem láta egyforma ebédben.
És hogy az éhség és szomjúság végre lecsendűlt,
Ekkor serlegeket borral koronáztak az ifjak,
S mindennek szétosztogaták kezdvén poharakkal.
Majdan egész nap alatt enyhíték dallal az istent,
Szép dicséreteket görögöknek gyermeki mondván,
Zengék Messzehatót, s hallá s szívében örűle,
És mikor elhúnyt volna a nap, lött volna sötétség,
A gályák kötelékeikhez szendergeni mentek;
És mikor újanszűlve kiszállt a rózsaszín Hajnal,
Vissza megint görögök széles seregéhez eveztek,
S nékik jó szellőt ada messzelövellő Apollon.
S felteszik árboczokat, s lobogóit rája feszítik,
S öblösödik széltől a közbülső lobogó, a zaj
Barnán zúg a deszka körűl, a gálya haladván,
Mely futa hullám közt útját hasogatva keresztűl.
És hogy már görögök széles seregéhez elértek,
Barna hajójokat ők ugyan a szárazra vonájak
Fent az homokra, s gerendákat nyújtának alája,
S elszórták magokat teremeikben és az hajók közt.
Ámde tüzelg, ülvén a gyors evezőjü hajóknál
Nagynemü magzata Pélevsnek, gyorslábu Achillevs.
Nem forog hősekkel fényes gyűlésben azóta,
Nem soha az ütközeten, de magában epesztgeti szívét
Ottan vesztegvén; és zajt és harczot ohajta.
Hogy pedig az naptól lőn a kétszerhatod hajnal,
Mentek az istenek is föl Olümpra, kik élnek örökké,
Együtt mind, és Zevs legelől; s magzatja parancsát
Thétis nem feledé, s föltűne az tengerhabokból,
És fölszálla korán a terjedt égre s Olümpra,
S másoktól külön-ülve lelé mély hangu Kronídest
Legmagasabb tetején a számos bérczü Olümpnak.
Néki elejébe leült ottan, s térdeit megölelte
Ballal, jobbjával pedig állát fogta szelíden,
S Zevs Kronionhoz imígy szólt, a fejedelmhez, esengvén:
Zevs atya, hogyha egykor jót tettem véled az égben
Szóval vagy művel, nekem a kérésemet add meg:
Tiszteld meg fiamat, ki rövidebb életü minden
Másnál, most pedig őt hősek fejedelme Agamemnon
Megsérté, maga mert elvévén bírja jutalmát:
Ámde dücsőítsd meg te őt mennyei, gondviselő Zevs,
S adj Trójának erőt mind addig, mígnem achájok
Tisztelik én fiamat, s nevelődik rajta dicsőség.
Mond, s Zevs, a felleggyüjtő nem szól vala semmit,
S csendesen űle soká, s Thétis mint térdihez ére,
Szüntelen úgy tartá, s könyörög másodszor is újra:
Ám igazán ígérjed meg, s ints helybenhagyólag,
Vagy tilts el, mert nincs félelm kebeledben, hogy értsem,
Mennyire tiszteletlen vagyok istennék seregökben.
S felleggyüjtő Zevs neki mélyen, szóla, sóhajtván:
Vajmi veszélyes eset, mikor ellenkezni kiszállítsz
Hérával, mert ingerel ő szitkaival olyankor,
Ő pedig oktalan és mindég évődik az égben
Vélem, Trója hadát mondván, hogy védem az harczban.
Ámde te most ismét térj vissza, hogy észre ne végyen
Héra, s ezekre nekem lesz gondom végre hogy hajtsam.
S íme bizonyságul néked fogok inteni főmmel,
Mert ez legfontosb jeladás éntőlem az égben,
S többé vissza sem is vehető, s nem csalfa az ígéret,
S félbe sem is maradó, ha mire én fogok inteni főmmel.
Mond, és barna szemöldeivel hunyoríta Kroníon,
S ambroziás haja föllebbent volt a fejedelmnek
Homloka szent bérczén, s megrendíté a nagy Olümpot.
S így tanakodván ők szétmentenek, és az ugyan majd
Fényes Olümposról a mély tengerbe leszálla:
Zevs pedig háza felé, s mind egyre felálltak az égiek
Székeikből atyjoknak elébe, és senki sem is mert
Várni megérkeztére, de mind fölkeltek előtte.
S ottan ő ugyan így székébe fölűle, de Héra
Tudta szüvét, látván, vele mint közlötte tanácsit
Thétis az hólábú, deli lyánya a tengeri vénnek,
S mindjárt Zevs Kroniont megszólította szitokkal:
Véled mely isten, te csalárd, közlötte tanácsit?
Van neked, éntőlem távozván, kedved örökké
Rejtegetett dolgot végezned, sem soha nékem
Készen nem mondasz egy igét is, mely van eszödben.
Néki felelt azután a földnek is, égnek is atyja:
Héra, te hogy nékem minden szándékimat értsed,
Azt ne reméld, mert lenne nehéz neked is, noha nőm vagy,
És, ha mit illendő lesz tudnod, senki bizonynyal,
Isten sem fogja azt hamarább megtudni, sem ember.
Ámde miket külön égiektől végezni akarandok,
Egyenként azokat te ne kérdezzed, s ne feszengesd.
Néki felelt azután fenséges, nagy szemü Héra:
Rettenetes Kronides, mely mondás jőve ki szádból?
S semmit elébb épen nem kérdék s nem feszegettem,
S nagy bátran tanakodj, ha miket fog szíved akarni,
Most pedig elmémben félek, hogy eláltata téged
Thétis az hólábú, deli lyánya a tengeri vénnek,
Mert, eljőve korán, melléd ült, s térded ölelte,
S nékie kérését, vélem, megadád, hogy Achillevst
Tisztelnéd, s hoznál görögökre halált az hajóknál.
S felleggyüjtő Zevs így szól vala néki felelvén:
Jámbor, szüntelenül gyanakodvád nézesz utánam,
Semmire azért mégis nem fogsz te mehetni, s szüvemtől
Inkább messze leszesz, s leszen az rád nézve keservesb.
És ha ez úgy vagyon is, én azt úgy lennie ohajtom.
Most pedig űlj hallgatva, s tanulj engedni szavamnak,
Oltalmat netalán egy isten is adni ne tudjon
Jöve közelb, ha reád karjaim hatalommal eresztem,
Mond, s megfélemedett fenséges, nagy szemü Héra,
És hallgatva megült mélyen keseredve szüvében.
Felnyögtek Zevs sátoriban az olümpi lakók is,
S erre Hephaistos, a művész így kezde beszélni,
Kedves anyája a min megörűljön, szép keblü Héra:
Vajmi veszélyes eset leszen az, s már tűrni sem illő
Hogy ti halandók kedvéért visszongtok ezenkép,
S lármát égiek közt indíttok, s semmi gyönyört már
Nem szerez a kívánt lakadalm, mert győze gonoszság,
És én intem anyámat ugyan, bár tudja magától:
Járjon kedvvel atyám Kronides környűl, nehogy ismét
Szitkot szórjon atyám, s lakozásunk öszvezavarja:
Mert ha akarand, mindent az olümposi mennydörögő Zevs,
Feldönt székeiből, mivel ő hatalomban elől áll;
Ámde te csendítsd őt, kérlelvén nyájas igékkel,
S engesztelve leszen tüstént a mennyei hozzánk.
Így mondá vala, s fölkelvén, a két fülü kelyhet
Kedves anyája kezébe tevé, s így szóla feléje:
Tűrjed anyám, s szenvedjed el ezt, noha búban epedve,
Hogy ne legyen szükség vereséged látni szemeimmel,
Bár kedveltnek, s nem vihetek, noha fájlalom, akkor
Oltalmat, mert állni nehéz az Olümpinak ellent.
Máskor is engem már, segedelmet vinnem igyekszőt,
Fogván lábaimat lehajít vala az égi küszöbről,
És az nap mindig vitetém, s mikor a nap elhúnya,
Lemnosban lebukám, s szellem csak alig vala bennem.
S lemnosi férfiak ott rám, a lebukottra vigyáztak.
Monda; mosolyga pedig istenné, szép keblü Héra.
És mosolyogva foga a kelyhet magzatja kezéből;
Ő pedig erre ügyesen minden más égi lakóknak
Tölt, édes nektárt mervén a serleg öbléből,
S végetlen nevetés támadt fel az égi seregben,
Látván Héphaistost, mint jár vala szolgálgatván.
És ezek így lakozának ugyan mígnem lehanyatlott
A nap, s szivök hijányt nem láta egyforma ebédben,
Sem gyönyörü lantban, melyet tartott vala Apollön,
S Múzsákban, kellő hanggal kik váltva daloltak.
Hogy pedig a napnak súgárzó fénye hanyatlék,
Ők ugyan egyenként haza nyúgodalomra menének,
Mely helyen egyenként palotákat nagy nevü, sánta
Hephaistos gyakorolt kézzel nekik alkota rendben;
Zevs pedig, a villámszóró, nyoszolyája felé ment,
Hol szunnyadni szokott, mikor édesen álom ered rá,
Ott feküdött fölhágva reá, s vele szép keblü Héra.