Hob Goblin
szerző: Szini Gyula
A Champs Elyséen sétálgattam. Május volt. A virágzó gesztenyeliget lombjai alatt a Garde Républicaine zenekara az "Arlésienne"-t Bizet csodálatos zenéjét játszotta. Tavaszi rügyek illatával volt tele a liget és a mézédes illat mindenkit szerelmessé tett.
Ekkor pillantottam meg a tömegben Fanchont.
Fanchon dada volt, vagy ahogy a párizsi népnyelv mondja: "nounou". Kis, sápadt arcú, hat-hétéves gyermeket vezetett kezénél fogva és szólítgatta:
- Toto! Toto!...
Toto igazi elkényeztetett fiúcska volt koravén arcával, amint életuntan cipelte játszókarikáját. Módos párizsi szülők gyermekének látszott csinos, remekszabású ruhácskájában. Afféle cukorbabának tűnt föl, akit ellátnak minden földi jóval. A párizsi szülők a gyermekszeretetét csak az értheti meg, aki látta már, hogy utolsó divat szerint öltözött urak mint tolják magunk előtt a sétautakon gyermekkocsit, amely olyan díszes és álomszerű csipkefüggönyeivel, mint tündérhintó, amit galambok vonnak.
Totónál sokkal érdekesebb volt Fanchon. A bretagnei parasztnők festői viseletébe volt öltözve. Különös alakú fehér főkötője remekvonalú, szőke Madonna-arcot keretezett. Hófehér volt az arca, de világítóbb és áttetszőbb, mint a hó. Orcájának gyöngéd rózsapírja, orrának finom szabása, ajkának csigavonala és csodálatos, csillagfényű kék szeme miatt az ember azt hihette volna, hogy hercegnő parasztruhában.
Fanchon rám nézett és ettől a pillantástól egészen melegem lett. A lány észrevette, hogy arcomra fagy merev bámulatom, amely szépségének szól és elmosolyodott. A mosolya már egészen giocondai volt és még szerelmesebbé tett engem. Mi sem természetesebb, hogy májusi indulatú szívemmel Fanchon nyomába szegődtem és többé nem tágítottam tőle.
Fanchon megelégelte a katonazenét és a kis fiút átvitte a paprikajancsi-színház elé. Ez az ősi, igazi "Grand Guignol" - a francia nép sok évszázados hagyománya - és sok tágra nyílt gyerekszem, félig nyitva felejtett száj bámulja a bábjátékot, amelyet a pöttömnyi színház kulisszái mögött rekedt torok kísér kakashangon. Fanchon elmerengve nézte a bábuk ugrándozását, csak olykor pillantott hátra rám lopva és Toto unt arcával kísérte a játékot, csak néha mosolyodott el vén mosolyával.
Fanchon karja puha, gömbölyű, fehér volt és nem tudtam ellentállni csábításának. Megsimogattam. Fanchon haragos szemöldökkel fordult vissza, meglátta szerelmesen ostoba arcomat és megint elmosolyodott. De csak egy pillanatra. Aztán elkapta Toto kezét és gyors lépésekkel elsietett a rue Rivoli irányába. Én a nyomában. Az autóbusz állomása előtt nagy tömeg várakozott és én egyszerre csak elvesztettem szemem elől Fanchont és Totót.
Még aznap este a boulevardon, mikor egy mulató előtt mentem el, autó állt meg a music-hall tündéri fényű bejárója előtt és az autóból szépséges szőke asszony libbent ki és besietett az előcsarnokba. Selyme, ékszerei fényénél szebben tündöklött madonnai kék szemének zafírja és szőke hajdiadémja. Káprázott a szemem. Fanchon volt.
És mialatt tovább bandukoltam, némi ijedtséggel állapítottam meg, hogy Fanchon, a bretagnei leány arca sokkal mélyebb hatást tett rám, mint hittem volna. Most már minden szőke és kékszemű nőben Fanchont gyanítom.
Másnap vagy harmadnap a véletlen a párizsi nagy vásárcsarnokba vitt és mikor fenn a galérián jártam, a földszinten vásárló tömegben megpillantottam egy csodásan szőke és felejthetetlenül kékszemű nőt. Polgári ruhába volt öltözve. Fanchon volt Totóval együtt. Mire az erkélyről lesiettem, Fanchon már nem volt sehol.
Miért üldöz engem egyre annak a bretagnai lánynak az arca? Gonosz idegeimnek játéka ez? Hogy hasonlíthat egy parasztdajka egy napvilági szép asszonyhoz és ugyanakkor egy bevásárló polgárasszonyhoz? Vagy a természet három példányban akarta megismételni Fanchon kápráztató szépségét? Vagy... vagy kezdek megbomolni, amitől mindig félek?...
Fanchon arca mint valami rögeszme üldözött. Láttam, hogy csak egy módon szabadulhatok tőle: ha a bretagnei dajkával még egyszer találkozhatom a Champs Elyséen. És ettől fogva mindennap abban az órában, amikor Fanchonnal először találkoztam, bárhol is voltam, elsiettem a Champs Elyséere. Két héten át ugyanazt az ostobaságot elkövetni, ez már maga is őrület jele.
De végre egy napon szerencsém volt: a gesztenyefák alatt feltűnt Fanchon és ezúttal is kézenfogva vezette Totót.
- Megvagy! - kiáltottam föl magamban és erősen eltökéltem, hogy Fanchont többé nem engedem ki. Titkának ez egyszer végére járok!
Fanchon észrevette, hogy követem és olyan pillantást vetett rám, hogy csaknem elájultam a gyönyörűségtől. Fanchon ismét a bábszínház felé cipelte Totót. De most nem állt meg, hanem a kis fiúval besietett a "nézőtér"-re. A bejáró előtt véletlen tolongás támadt, néhány pillanatig tartott csak, de épp elég arra, hogy a bretagnei lány eltűnjön szemem elől. Hiába mentem be a bábszínházba, hiába fürkészte szemem a közönséget, se Toto arcát nem láttam a gyermekeké közt, sem Fanchonét a gyermekek kísérői közt. Tétován vártam, lestem egy ideig, aztán csüggedten, bódultan távoztam.
Már-már lemondtam róla, hogy Fanchonnal találkozzam, amikor a bábszínház mögött egyszerre csak megpillantottam Fanchont. Ezúttal Toto nem volt vele. Ebből következtettem, hogy Fanchon a nézőtéren megtalálta Toto anyját vagy apját, átadta a gyermeket szüleinek, és ő maga egyedül hazasiet.
Hirtelen mellette termettem:
- Szép Fanchon, ne siessen! Vessen rám egy pillantást. Megengedi, hogy elkísérjem?
Fanchon rám se nézett, hanem még jobban szaporázta lépéseit. Mikor újabb kérdést intéztem hozzá, rám szólt:
- Ne kísérjen! Fölösleges!
- Lehet, hogy én fölösleges vagyok magának, de maga annál fontosabb nekem. Megőrülök, ha elutasít, nem, egyszerűen meghalok!
Fanchon megállt:
- Elég a szép szavakból, uram! Így beszélnek mind a párizsi fiatalurak.
- Én idegen vagyok - szóltam.
- Veszem észre a beszédéből. De nagyon sietős az utam, monsieur. Otthon ruhát kell mosnom. De különben is: mit akar tőlem? Én parasztleány vagyok, ön úriember. És a tisztességemet nem adom oda senkinek!
- nem akarok én semmit, Fanchon! Hallani akarom a hangját. Látni akarom a szép szemét. Őszintén megmondom, én meg fogok bolondulni, ha többé nem láthatom. Amióta először találkoztunk, nem tudom elfelejteni.
Fanchon aggódva nézett körül:
- Holnap ilyenkor legyen itt. Arra a padra üljön le és várjon. Most nincs időm. Eszébe ne jusson, hogy utánam jöjjön! Mert akkor soha többé nem lát!
Ezzel elsietett és otthagyott engem teljesen megzavart idegeimmel.
Másnap ott ültem a padon, amelyet Fanchon kijelölt és vártam a pillanatot, amelyben a bretagnei lány föl fog tűnni szemem előtt. Percről percre kishitűbb lettem, de ennek magam voltam az oka, mert a kitűzött időnél félórával hamarább érkeztem, hogy valahogy el ne mulasszam a találkozót. Fanchon pontos volt. De lázasan, idegesen szólt:
- Itt nem maradhatunk. Egy úr és egy bretagnei dajka együtt: nagyon feltűnő dolog. Menjünk el Párizsból...
- Fontainebleauba? - akaszkodtam be a szavába.
- Nem bánom! - felelte a leány. - Vegyen egy autótaxit, hajtasson a... utcába (a Rue Rivoli egyik mellékutcáját jelölte meg) és ott várjon. Arra fogok menni és ha kevesen lesznek, beszállok magához az autóba. Tartsa félig zárva az ajtót.
Ezzel elsietett.
Minden úgy történt, ahogy megbeszéltük. Fanchon beszállt az autómba és mindenféle zegzugos, néptelen utcákon át egyenesen Fontainebleauba siettünk.
Első dolgom volt, amikor Fanchon beszállt, hogy össze-vissza csókoltam. De a lány elhárította magától az ölelést:
- Ne, ne! Hiszen mindenki belát az ablakon. Maradjon veszteg, ha azt akarja, hogy ne szálljak ki.
Szomorú, merengő volt az arca, a magatartása visszavonuló.
- Ne bántson! Ne nyúljon hozzám! Nem szép, amit most csinálok. Szegény anyám, ha tudná!...
És előttem megjelent egy egyszerű bretagnei falusi ház tiszta szobájával - aminőt Cézanne festett - és úgy éreztem, hogy abban a viskóban ma elfelejtettek imádkozni, mert ez a mézszagú, földillatú, üde parasztlány az én zsákmányom lesz egészen biztosan. bűnösnek éreztem magam és megszólalt bennem Fanchon elbűvölő szépsége, ez a kisértő, mindennél nagyobb hatalom, amelynek nem tudtam ellentállni.
Mikor Fontainebleauba értünk, már félig mind a ketten bolondok voltunk. Ebédután egy óra volt. A park csaknem üres, elhagyott. Egymást átölelve jártunk, néztük, mint játszik a nap aranyfénye a smaragdszín levelekkel, tarka virágokkal és madárdalt hallgattunk. A leány az egyik percben közönséges dolgokat mondott:
- Kimenőm van. Szabadnapot szereztem magamnak.
A másik percben olyan igék fakadtak szép ajkáról, hogy Titánia tündérkirálynő se mondhatta volna szebben:
- Még meggondolhatja, jó ember! Hagyjon itt, mert veszedelmes nő vagyok. A dédanyámat mint boszorkányt égették el. Ne hallgasson rám!... Szeretlek! Soha ilyen bolond, jó napom még nem volt életemben!
Bretagnei legendák sarjadztak a hangjából és azon az édes breton nyelven beszélt, amely úgy csurog, mint a méz.
Megebédeltünk egy korcsmában, ahol egyszerű parasztok és munkások közé betérhettem a falusi viseletű dajkával. Csak az én úri gúnyám szúrt szemet, de nem nagyon: talán párizsi iparoslegénynek néztek. Ez a korcsma egyszersmind szálló is volt. Szobát béreltünk. Szobánk falusias baromfiudvarra nyílt, csibék tépdesték benne a futóbab virágait. Kék, selymes fontainebleaui ég mosolygott be ránk.
Csókokon kezdtük és a pásztori idill Fanchonnal ezzel a vallomásával végződött:
- Nem, nem te vagy az első - zokogta a leány. - Egy falumbeli legény, Martin nevű csábított el. Úgy volt, hogy elvesz feleségül, de elvitték katonának. Elesett... Hát azt gondolod, hogy ha ez a baj nem esik meg velem, akkor itt lennék-e Párizsban, nem inkább otthon-e, a szülőfalumban?
- És azóta sok szeretőd volt-e már? - kérdeztem Fanchontól már annak az éhségében kielégített fenevadnak egykedvű szemtelenségével, akit férfinak neveznek.
Fanchon elpirult. Megsértődött.
- Hát vak vagy? Ilyen egy nő, akinek már sok szeretője volt? Gyászom óta te vagy az első. Esküszöm, te vagy az első!
Átölelt puha karjával és szólt:
- Nem tudsz te semmiről semmit, kis ostobám! Megtehettem volna, hogy bolondját járattam volna veled. Elveszítetted volna eszedet, minden vagyonodat, minden becsületed elszórhattad volna rám és mégse lettem volna a tied. De szerencséd volt. Olyan pillanatban találkoztál Fanchonnal, amikor megkívántalak. Egy tündérkirálynőnek is lehetnek szeszélyei, pillanatnyi kívánságai. Nem kívánom, hogy megismerj jobban! Nem kívánom, hogy találkozz még egyszer velem az életben!...
- Hát ki vagy te voltaképp? - kérdeztem és eszembe jutott az a szőke szépség, aki a párizsi mulató előtt szállt le autójáról és az a másik polgárasszony, akit a vásárcsarnokban láttam.
Kérdéseimre nem felelt Fanchon. Zárkózott maradt és titokzatos. Egyre azt hajtogatta:
- Ez a nap a tied! Soha többé nem fog megismétlődni!
Két hétig teljesen nyomát vesztettem Fanchonnak. De mennél több nap múlt el, annál jobban vágytam rá, annál rejtélyesebbnek és vonzóbbnak tűnt föl előttem szépsége, dallamos hangja és szeme pillantása, amelyet szinte örökre emlékezetembe sütött. És megint buzgón kerestem föl a Champs Elyséet, de hiába.
Egy music-hallban láttam viszont. Fejedelmi termetére a legszebb selyemruha simult, drága préme, ékszerei még bűvölőbbé és titokzatosabbá tették szépségét. Vakmerően odaléptem hozzá:
- Fanchon!...
Rám nézett:
- Ki ön?... Nem ismerem, uram...
- De Fanchon!... Nem emlékszik Fontainebleaura?
- Ön téved, valakivel összetéveszt...
És odafordult, egy frakkos úrhoz, aki feléje közeledett és vele együtt eltűnt szemem elől.
Nemsokára rá a boulevardon találkoztam vele. Egyedül állt egy játékosbolt kirakata előtt. Köszöntem neki, de elfordította az arcát. Kérdéseimre nem felelt.
Egyre idegesebb lett és amikor közvetlen melléje léptem, indulatosan, fojtottan mondta:
- Hagyjon föl ezzel a lehetetlen viselkedésével! Ne kövessen!
- Vallja be, hogy maga Fanchon!
- Mondtam már - szólt - hogy Fanchon csak egyszer volt és soha többé!
- Tehát az csak szerepe volt magának, a bretagnei dajka?
- Ne firtassa ezt a dolgot - felelte a nő. - Elégedjék meg azzal, hogy egy gyönyörű fontaineblaui napot ajándékoztam önnek. Mit akar még tőlem? Mire kiváncsi még?
- Fanchon, én nem tudom elfelejteni magát! Én szeretem!
A hangom, az arcom kifejezése habozóvá tették, szívét meglágyították.
- Mondom magának, hogy hagyjon békén! Idejében figyelmeztettem!... Mindent akar tudni? El akarja veszíteni a fontainebleaui szép napot?
- Mindent akarok tudni - feleltem. - Szeretem magát és szerelmemet semmi többé le nem rombolhatja. Tudni akarom, hogy kicsoda maga!
Ebben a pillanatban Toto lépett ki a játékosbolt ajtaján. Kezében csinos sétapálca volt, talán most a boltban vette.
- Menjen el! Tűnjön el! - suttogta izgatottan Fanchon, aki szintén észrevette Totót. nem értettem a nő izgalmát és maradtam.
Toto rám emelte vén arcát és gonosz indulatú szemét. Arca piros lett, valami érthetetlen és szikrázó düh öntötte el.
- Meneküljön! - suttogta sápadtan Fanchon, de már késő volt. Toto nekem rontott és vadonatúj sétapálcájával ütött engem, ahol ért. Kaszabolt, mint egy őrült, aki ellen nincs védelem.
Mindez oly hirtelen és váratlanul történt, hogy időm se volt magamhoz térnem, csak álltam ott, bénán, bután és szinte megbabonázva tűrtem az ütlegeket. Egy kis gyermekkel szemben különben sem gondoltam volna harcra, védekezésre, talán megtorlásra sem.
Fanchon a jelenetet némán, ijedten, holthalványan nézte végig. A gyalogjáró mellé taxi kanyarodott - valószínűleg a nő intette oda - és Fanchon megragadta Totót, aki még mindig őrülten hadonászott , becipelte magával az autóba, becsukta az ajtót és elrobogtak.
Szürke autó volt, mint egy tank és csak benzinfüstje után bámulhattam.
Ebben az időben ismerkedtem meg Domingo úrral, aki párizsi újságíró volt, egyben egy kabaré titkára is. Egy éjjel absynthe mellett elmondtam neki a különös bretagnei dajkával való találkozásaimat.
Domingo izgatott lett:
- Ez riport-téma! Ezt kinyomozom!
- Az Isten szerelmére! - tiltakoztam. - Ne tegye tönkre szerelmemet!... Inkább találjon módot, hogy Fanchonnal újra találkozhassam!
Sajnos elkövettem azt a végzetes hibát, hogy szívem titkát elárultam egy újságírónak, aki vérbeli nyomozó zseni volt. Néhány nap múlva már diadalmasan jelentette:
- Megvan a maga Fanchonja! Ma este jöjjön velem a Medrano-cirkuszba!... De ígérje meg, hogy nem fog elkövetni semmi bolondságot!...
Hiába faggattam Domingót, többet a dologból nem akart elárulni...
Este tízkor ott voltam a cirkuszban. Oly páholyban ültem, ahonnan mindent és mindenkit láthattam. Egy zenebohóc produkálta magát. Megtapsolták. Elvonult. Ekkor egy conferencier lépett frakkban a közönség elé és így szólt:
- Műsorunk legragyogóbb száma következik. Igen nagy anyagi áldozatok árán sikerült megszereznünk azt az attrakciót, amelyért az angol király tízszer egymásután ment el egy londoni cirkuszba. Ez pedig nem más, mint a világ legkisebb, de legzseniálisabb embere, Hob Goblin. Nevét ismerik az öt világrészben. Végre eljutott most Párizsba, hogy ez a város tegye föl a koronát világhírére.
A conferencier most a bejelentők hangján szólt:
- Mister Hob Goblin!
És a háttér felé mutatott. A háttér függönye szétnyílt, néhány pillanatnyi várakozás, de senkise lépett be. A conferencier zavartan nézett körül: "Hol van mister Hob Goblin?" Ekkor nadrágra jobb szárnya mögül előbujt egy pöttömnyi emberke, aki szintén frakkba volt öltözve és hajlongott.
A conferencier gyorsan visszavonult és a közönség csak ekkor látta, hogy a színpadon ott áll a világ legkisebb embere, a csudálatos Hob Goblin, akit ölbe vett az angol király és aki harmincéves korára - mert ennyi idős volt Hob Goblin - meghódította a világ minden cirkuszának közönségét az északi sarktól a déli sarkig.
Olyan icike-picike babszemjankó állt a színpadon, hogy a tenyerek önkénytelenül viharos tapsra verődtek össze. Percekig ünnepelték így Hob Goblint, mielőtt még szóhoz juthatott volna. Hob Goblin csak hajlongott, hajlongott. Szememhez illesztettem messzelátómat és vizsgáltam arcát, amely gyermekarányú és mégis valami sajátságosan öreg, finom ráncokban gazdag volt, mint a törpéké. És ez az arc oly ismerősnek tűnt fel előttem vén kis mosolyával. Hirtelen fölkiáltottam magamban:
- Hiszen ez Toto, a Champs Elysées Totója!...
Nagy izgalmamban fölugrottam helyemről. Domingo, aki mellettem ült, megragadta kezemet:
- Az Isten szerelmére! Ne kövessen el valami ostobaságot!
Azt hitte, hogy egyenesen a színpadra fogok rohanni.
- Hol van Fanchon? - kérdeztem.
- Ha megígéri, hogy nyugodt lesz - szólt Domingo - akkor megmagyarázok mindent.
- Nyugodt vagyok - feleltem remegő ajakkal és nem tudtam levenni szememet a színpadról, hol Hob Goblin a világhírű mutatványait végezte. Bűvészkedett. Cilinderkalap alól, mely akkora volt, mint ő maga, galambokat varázsolt elő, aztán virágokat, egész virágos bokrot és a bokor szétnyílt, a virágos gallyak közül kilépett egy nő, szép, mint a tündér, valószínűtlen, mint egy álom...
- Fanchon!...
Domingo vasmarokkal szorított le helyemre:
- Üljön nyugodtan! Mindenki idenéz!
A jelenésnek vége volt, a függöny összecsapódott és engem süketítő, dördülő taps rázott föl merengésemből. Hob Goblin a függöny előtt hajlongott. Kihívták húszszor, ötvenszer, százszor!...
Domingo magyarázni akart, de a közönség pokoli zsivajában elveszett a hangja. Kisiettem a büfébe, Domingo utánam, tétova lépéseimet egy asztal felé irányította. Leültünk.
- Hob Goblin - mondta Domingo - csakugyan a világ legkisebb liliputija, embercsoda, amilyen nem minden században születik. És Fanchon... a felesége!
- Felesége? Nem értem!
- Artista-házasság ez - felelte Domingo -, nem mindennapi dolog, ahogy Hob Goblin is csak egy van a világon. Artista-barátaim csodákat mondanak erről a többsincs-emberkéről. Jószívű, mint egy amerikai milliárdos és jövedelme felét szegényekre, nyomorékokra költi. De még érdekesebb a felesége, mistress Odette...
- Hát nem Fanchon?
- Az ön számára Fanchon, a világ számára Odette - szólt az újságíró. - Ez a tündéri szépségű nő odakötötte életét a Hob Goblinéhoz. Együtt járják a világot és Odette úgy szereti az urát, mint ahogy egy anya szeretheti tehetetlen nyomorék-gyermekét. Önfeláldozó anya, mondják róla cirkuszi körökben.
- Mégse értem!
- Megható pár! - mondta Domingo. - Ön tanúja volt annak, hogy az asszony mint bretagnei dajka és a férj mint kis gyermek sétált együtt. Ne gondoljon semmi cirkuszi trükkre. Épp ellenkezőleg, ezt a maskarát azért öltik magukra, hogy... elkerüljék a feltűnést! Egy dada és egy gyermek együtt mindennapi látvány, de egy törpe és egy szép asszony együtt, erre még a párizsi nép is összecsődül!... Érti már?
- Értem... és mégse értem... Hiszen Fanchon az enyém volt... Az nem volt álom, csak most tűnik föl előttem az egész, mint egy groteszk, lidérces álomkép...
- Nem, nem - felelte az újságíró - az ön kalandja egészen természetes és érthető. A vér is megkívánja a magáét és Odette, az istennő elment a bretagnei parasztnő képében Fontainebleauba.
- Fanchon! Fanchon! - könnyeztem. - Szeretem! Jobban, mint valaha!
- Tudja-e, milyen téma a maga szerelme? - szólt Domingo. - Meg akartam írni a "Martin"-ben, természetesen nevek nélkül, de aztán lemondtam róla... Odette miatt... Mindenki ráismert volna a cikkből. És én tönkretettem volna két emberéletet. Tudja-e, mi az, ha egy újságíró lemond egy szenzációs riport, megírásáról, egy ragyogó újságírói sikeréről? ... Ön is mondjon le Fanchonról. Ez a legokosabb, amit tehet.
Domingo elővette óráját és szólt:
- Az idő letelt. Most már elárulhatom önnek, hogy Odette megkért rá, tartsam önt szóval addig, amíg tizenegy óra nem lesz...
- Miért?
- Ebben a pillanatban Hob Goblin és felesége már útban vannak Calais felé, onnan Livelpoolba mennek és tovább Dél-Amerikába, ahol Hob Goblin hosszabb turnéra vállalkozott.
- Fanchon elutazott!...
- Könnyek közt küldött önnek utolsó üdvözletet. Kéri önt, ne haragudjék rá és felejtse el...