Hitel-6.
| ← Hitel-5. | Hitel szerző: Széchenyi István Hitel-6 | Hitel-7. → |
Más nemzetekkel a konkurrenciát ki nem állhatjuk
Ez éppen annyit tesz más szavakkal: „Nekem annyi pénzem nincs, mint R.-nek.” – „Oly kiterjedt jószágim nincsenek, mint E.-nek, s földeim fekvése nem oly kedvező, oly jó.” – „Egészségem nem oly erős, mint a karcagi bíróé, testállásom nem oly tetszős, mint K.-é.” – „Vénebb s életuntabb vagyok, mint S.” Sat. S így azon pénzemnek, melyet Isten adott, hasznát venni éppen nem akarom. Mit is tehetnék egy századrészével annak, amit R. bír? Jószágim, melyek kiterjedése E.-hez képest olyan, mint egy vakondoktúrás Badacsonyhoz, maradjanak régi mivoltokban; búzát nem teremnek földeim, s így rozsot, zabot, korompélyt se termesztek biz én! Ha csak egyszer lakom jól disznóhússal, vagy télen pőrén s egy bundával hegyembe forgolódom jószágim körül, már megárt, s így inkább jobb nem élni, mint ily sínlődve s ily óvakodással élni, mint nekem kell. Társaságokba nemigen járok, oda csak oly szép emberek valók, mint K., s kik tetszhetnek. Én ráncimmal, göröncsös bőrömmel, amilyen életunt s vénecske vagyok, olyant nem találhatok ott, ki társaságomat kedvelje, kinek szíve érettem dobogjon, a konkurrenciát ki nem állhatom sat. Szép okoskodás valóban! S ne gondoljuk, hogy ritka, sőt figyelmezzünk csak, mindennapinak fogjuk tapasztalni. „Ezt-amazt teheti A., K., V., B. sat., én nem; ők dúsak, én nem; van mindegyiknek 5O ezer jövedelménél több, én 10 ezernél többet soha nem látok” sat. De ha A., K., V., B. valami közcélra jövedelmek felét tudják adni vagy tizedét, mért ne adhatná a 10 ezres okoskodó jövedelme 20-30-ad részét a közjó előmozdítására? S mily matematikai számolás szerint foly az, hogy az 50 ezer forintos jövedelmű nagy áldozatokat tenni köteles legyen, a 10 ezer forintos jövedelmű pedig egy garassal se tartozzék anyaföldének?
Ily okoskodások köpönyegek gyanánt használtatnak, s azoknak szeretem hívni, mert alattok, anélkül hogy könnyen észre lehetne venni, sok mindenféle igen rút s ocsmány fér el. Ezek előszámlálása s a hátulsó ajtók rajza, melyeken a heves patrióta, ha megszorul, valamely illendőséggel kibújhat, fog idővel valamely új munkám tárgya lenni. De azt mégse hallgathatom el most, hogy ily okoskodók többnyire a leghazafitlanabb dúsakat veszik például. „Ha E. nem adott a közjóra, mért áldozzam én; ő százszor gazdagabb nálamnál.” – „Mert az ezredes futásnak eredett, hát én, ki csak százados vagyok, mért állanék meg?” Közönségesen legutolsó csepp véreket ajánlják a haza boldogságaért s a közjó miatt, mint Decius, akármikor készek magányosan ellenség fegyveri közé ugratni, mert tudják, soha szó arrúl nem lesz, se Pythia, se augurium többé divatba nem lévén. S mi nagy hasznot hajtana lágy velejek, vizes vérek s puha csontjak honunknak? Még trágyának se volna jó! Egypár aranykőt; egy-két forintocskát ellenben, melyeket nem magok szereztek; hanem a ládában volt már, mikor születtek, mindenféle, némelykor igen mulatságos fordulásokkal meg tudnak tagadni; köpönyeggel a dolgot fedni s leplezgetni, hátulsó ajtócskán kicsusszanni, p. o. ha vasútra kell pénz, akkor készek szép summákat országútra vagy vízcsatornára adni; ha tudós társaságot állítunk, akkor legnagyobb áldozatokkal kelnek elő a Pest s Buda közt építendő függőhídra; ha majd egyszer errűl lesz igazán szó, akkor bizonyosan a Ludovica-út megvételére leszen kincstárok nyitva; s ha majd ezért alkuszunk idővel, minden kétségen kívül akkor megint találnak ki valamit, amit az ember nem is gondolna, s meglepve mulattatják nyomorú, de ügyes fogásikkal a nemesbre szültet, mint ahogy Bosco bámulásra gerjeszti a sokaságot ügyes szemfényvesztési által! S hány ily gauklerpatrióta van hazánkban!
Ha R., E. kincsei, birtokai nem mieink is, azért az élet minden kellemirűl lemondjunk-e? Korántse! Tőlünk függ boldogabbakká lennünk, mint ők, mint nemritkán a tehetetlen pásztorember vagy kézműves nálunknál boldogabb. – Pénzünk nincs felesleg: éljünk takarékosan, forgassuk azt, amit markolunk, ügyesen, s ha egyet s mást magunknak nem szerezhetünk meg, annyival édesebben fog az esni, amit állhatatos dolog, takarékosság s eszünk által nyerendünk. – Földeink alávalók: szántsuk nagyobb szorgalommal, trágyázzuk kettőztetett erővel, diadalmaskodjunk tudományunk s munkásságunk által a mostoha természeten. A legkisebb siker, mely izzadásunk gyümölcse, belsőnket szebb örömmel fogja betölteni, mint ha telkeink egy kis szántás után is megtermenék a búzát. Hány nem is sejdíti, mely jóízű azon falat kenyér, melyet a falusi ember verítékkel szerzett, s hány gazdag – kit éppen az untat, szerencsétlenít s öl, hogy mindene van, s nem remélhet többé semmit – cserélne a szűkölködővel, ki mindég vágy, kíván és óhajt.
A határtalan bőség szinte sajnosb a szükségnél. Az első lelki, másik testi ínséget vonz maga után. Egészségünk nem erős: éljünk mértékletesen. Öngondoskodással többet győz a lelki erős a testi erősnél. S megjegyzésre méltó: hogy nagy s kivált hosszú veszedelmekben, midőn minden korlát megszakad, s az önélet mentése a legnagyobb urat egy lépcsőre állítja a legutolsó szolgával, mint teszem, hajótörésben, midőn lassan elhull egyik a másik után, s száz ember 3, 4-re olvad össze, hogy akkor közönségesen nem a legerősbek s – állatiabbak, de azok mentik meg élteket, kiknek lelkek legnemesb s tudományok legkiterjedtebb. Ha jobb a parasztember gyomra mienknél, szakácsunk ellenben jobb az övénél. S ha állati részünk egyben-másban szenved is, vagy oly határ nélkül nem vigadhat, mennyi szép lelki örömink vannak, melyek létét a tudatlan s állati ember még nem is gyanítja! Személyünk nem tetszős, lábunk csonka, hátunk görbe, fülünk nagy. Pótoljuk ezen hibánkat kellemink, jószívűségünk, nemes gondolkodásunk, egyenes karakterünk által! S ha szépek szíve látásunkra villámként nem gyúlna is szerelemre, nyerjük hajlandóságokat állhatatosság s férfiúi elszánt akaratunk által, s ha szerelemre nem bírhatjuk is, kínszerítsük becsülésünkre, tiszteletre.
Így áll a kereskedési konkurrencia! Ha az angol gazda eladja búzáját 10 forinton, ha ökriért 100 forinttal kínálják, ha a francia boráért 10, 20 forintot kap sat., nem irigylem, sőt jó szerencsét kívánok neki, s ahelyett hogy gabnámat rothadni, ökrömet kutyáknak s boromat kifolyni engedném, inkább igenis megelégszem, vagy hogy jobban mondjam, megelégedném, ha búzámat 5, ökrömet 50, boromat 8 forintért adhatnám. S ki tudja, ki lesz köztünk nyertesb, kinek marad több tiszta haszon zsebiben, s mindenekfelett ki lesz megelégeltebb? Ha Odessza, Egyiptom, Szicília gabnával eltölti az olasz, spanyol s néha franc s angol kikötőket, s a mi gabnánk árát nyomja, termesszünk idehaza többet, gondoskodjunk arrúl, hogy szállítása a tengerig olcsóbb legyen, vigyünk legjobb s így legdrágább mineműségbűl a külvásárokra, vagy váltsuk becsesbre portékáinkat, mint p. o. gabnát lisztté, gyapjút posztóvá sat. S csak azt ne mondjuk: hogy más nemzetekkel a konkurrenciát nem állhatjuk ki, hanem hogy több s jobb termékek kitermesztése, könnyebb communicatió s a portékák becsesbre változása végett legkisebbet se teszünk, s csak azt várjuk, hogy a galamb sülve repüljön szánkba.
A kivitel vámok miatt lehetetlen
Portékáink kivitele kétféle: vagy azon tartományokba vitetnek, melyek királyunk birodalmai, vagy idegen koronák alatti országokba. Ha csak a monarchia körét tekintjük, s közös urunk alatti szomszédinkat, akkor a vámok súlyárúl igen bajos szólani. Minden országlás filozófiája a legnagyobb részt boldogítni,* s ha Ausztriába, Morvába sat. szabadon vihetnők minden termékinket sat., el volna-e érve ezen legigazságosb s legszentebb cél? Én nem tudom, vagy tudja az olvasó? S van-e annyi tudománya, van-e minden körülállások – s összeköttetésekrűl oly jó ismérete s oly találmányos esze s bátorsága, hogy a vámok helyett valami egyéb pótolékot tudna állítni, ami mind a két országnak hasznos s minden résznek elfogadható is volna? S merne-é ezért vagyonával s bőrével kezes lenni? Elhiszem, nekünk igenis jólesne, ha javainkat vám nem terhelné; de valjon hogy esne nyugoti szomszédunknak, s arra urunknak ne legyen gondja, ugye? Azok nem az ő fiai? S ha egyetértés által meg is szűnhetne a köztünk lévő vám, feltehetni-e azt, hogy nem volnánk kéntelenítve valamely más terhet vállalni magunkra?
Minden országlásmódban van nagyobb-kisebb teher, de teher van mindég, s azt vinni kell akárkinek s akárhogyan; s csak abban áll a tudomány s országlás mestersége: azt a lehetőségig kisebbítni s oly ügyességgel osztani el, hogy senkit se sértsen, senkit se nyomjon le. Ez mindazáltal Arakhné szöveténél is fonadékosabb tárgy, s még a legegyszerűbb országokban is gordiai csomóhoz hasonlítható; s hát még nálunk,* hol szinte annyi az alkotmány, nyelv, vallás, mint betű az ábécében, s hol az interesszék oly különbözők, hogy kerubnak is nehéz volna egyiknek nagy hasznát másik szembetűnő kára nélkül eszközleni; minthogy még Istennek is nehéz lenni, midőn egy pillantatban az utazó száraz időt, a földművelő esőt, a borkereskedő rossz, a kapáló bő termést, egyik hajós nyugoti, másik keleti szelet kíván sat. S így minden panasz az országban lévő vám ellen azok száma közé tartozik, amiket minden egyéb közteher ellen is hallunk, s mely addig, míg emberek társaságban élnek, sohasem szűnhet meg. Hogy egyébiránt könnyebben vihetnők-e a vámok terhét más módon, s erre a kormány és törvényhozó test ráállana-e? – azt itt fejtegetni nem kívánom, csak azt tekintvén, ami magunktúl s öntanácskozásinktúl függ.
Ha pedig azon vámot tekintjük, mely azon portékáinkat nyomja, melyek vagy egyenesen magyar kikötőkből, vagy tőlünk a király örökös tarrományin keresztül, azaz transito vitetnek külföldre, már az más, s kétséget nem szenved, hogy minden iparkodás mellett is a legjobb szorgalmi s kereskedési gazdák mindaddig tenkre jutnak, míg ezen vámok vagy egészen nem törültetnek el, vagy oly bizonyos s alacsony lábra nem téteznek, hogy azokat semmi többé ne változtathassa, s a terhek az ipart meg ne öljék, s hogy jobb a vám mostani ingadozó léte miatt mechanice, mint eddig, egy táblába őszit, másba tavaszit, harmadikba semmit se vetni, ára van-e, nincs-e, mint kivitelre termeszteni dohányt, kendert sat., röviden: gondolkodva gazdálkodni.
Itt hát változás kell,* hasznos is, lehető is; s éppen mert haszna nyilvános, azért lehető. De ha egy-két oly projektáns, kinek se háza, se hazája, szól csak az ügy mellett, vagy olyan, kinek belőle semmi haszna, s ki semmitűl nem fél annyira, mint szája elégetésétűl, akkor természetesen a régi megmarad. Legyen csak az ország főbb birtokosi közt egyetértés, éljen köztök tudomány, polgári erény s nemzetiség, alkossák ők a trónus rendíthetetlen alapját: ne kételkedjünk, hogy szeretett királyunk hív jobbágyitúl olyast tagadna meg, ami más kára nélkül hasznunkat oly szerfelett emelné, hogy azáltal a közjó s így még az ország ereje is nevekedne. Legyenek a javaslók honiak s birtokosak. Más nemzetbeli mért szeresse oly különös aggódással hazánkat, hogy azt magasbra emelni minden erővel törekedjen? Nemes tekintetű álorcák szoktak ezek lenni, melyek alatt közönségesen rút s alacsony képvonások rejteznek. Birtoktalan mért fáradjon hevesebben, mint birtokos? S ugyan ki van jobban interesszálva, vegyük a dolog természetét, a belső rend és csend fenntartása végett, mint olyan birtokosak, kik 10-20 ezer birkát teleltetnek ki?
Tegyünk józan javaslatokat, ha datumink bizonyosak; hallgassunk ellenben mindaddig, ha ezekben szűkölködnénk, míg az egész tárgy igazi fekvését jól nem ismerjük, mert nincs nevetségesb az alaptalan okoskodásnál; nemkülönben nagyobb gorombaság sincs, mint másokat oktatni akarni ahhoz való tudomány nélkül. S így kereskedésünk felemelése végett ne a monarchia körebeli vámok súlya ellen keljünk ki, mert azt orvosolni éppen oly bajos, mint a vénülést; hanem inkább magunk ellen, kik mindég ott akarunk változtatni, hol nem lehet; azon javításokat pedig, melyek tőlünk függenek s melyek haszna bizonyos, nem eszközöljük. S ne mondjuk, hogy általjában a vámot kell eltörleni, hanem a külső vám nagy súlyát s ingadozó létét iparkodjunk megszüntetni.
S íme, ezen képzelt négy sarkalatos okai* kereskedésünk nemlétének! Én annak híját másutt látom.
Sokan azt gondolják: hogy szégyen mindent nem tudni, s így tudatlanságok fedezgetése miatt sokszor éppen arrúl beszélnek legtöbbet, amihez legkevesebbet értenek. Vannak pedig némely tudományok s mesterségek, melyeket legerősb fő se fejtihetne ki tanítók segéde nélkül, mert tárgyok oly szövevényes, elágzó, hogy csak több élet s összeszedett s egymásra épült értelem s vizsgálat fejtheték ki mai tökéletességekre. Így, teszem, a mai tökéletes, Manton készítette dupla fegyvert egy ember nem találhatta volna soha fel, ahhoz sok gondolkodó, sok idő kelle, de idő jártával végre számos találmánybúl összesedett tökéletes egésszé lőn. S a fegyvergyártó tanítványa azt szinte ingyen veszí most át, amit századok raktak egymásra, és sokszor valami fontossal javítja, ami megint utóink sajátja – s így szinte mindennel. Némely tudomány, művészet s mesterség egészen újabb idejű, s több évek előtt a legokosb ember esze ágában sem volt. Nem is álmodott p. o. Hannibal vagy Julius Caesar puska porrúl, ágyúkrúl, Augustus gőzhajórúl, Pythagoras vagy Solón a nemzeti gazdaság valódi alapjairúl, papirospénzrűl, bankrúl sat. S így, ha sokrúl még legkisebb ideánk sincs, lehet azért még több velőnk Sókratésnél, eszünk több Themistoklésnél, isméretünk kiterjedtebb Aristotelésnél, s azért higgyük el, hogy nem szégyen s éppen nem kötelességünk mindeneket ismerni s azon dolgokba avatkozni, melyekhez nem értünk, sőt inkább dicséretes s kötelesség volna olyanokat magunkrúl lerázni.
Nemzeti gazdaságrúl, papirospénzrűl, bankrúl kinek van köztünk – tegyük kezünket mellünkre – egészen tiszta s oly világos értelme s ismérete, mint 3 × 3 = 9? S mit ér rendszerint oly teória praxisban, mely nem áll éppen oly világosan szeműnk előtt? S nem származott-e ezen mondás: „ez teóriában jó, de praxisban nem”, abbúl, hogy minden teóriáink általjában hiányosak szoktak lenni? Hány nem veszi tudománya forrását újságokbúl, időszaki felszínes irományokbúl, hibás fordításokbúl vagy a Conversations Lexikon-búl? S hány van, ki ezen most említett tudományok felírását se ismeri, s mégis minden hevességgel ellenek kikel, ami megint természetes, – ő oly eszes, mint Démokritos, meglehet, de körülállási, helyezete, könyvtűl irtózása annyira távul tartják őtet de facto ezen most nevezett tudományoktúl, mint a bölcs abderita – kinek eszével ugyan ki-ki megelégedhetne – és Adam Smith közt 2000 esztendei távozat van; s így ő csak azt tudja, hogy p. o. nagyapja 1000 aranyat kölcsönzött oly időben valamely ország úgynevezett nagyjának, mikor 1000 arany annyit ért, mint most 2000, hogy idővel a skála* által 200 arany s később új devalváció által 80 és így 1000 aranybúl 80 arany lett. Már ezt ő nem a francia háborúknak, körülállásoknak sat. tulajdonítja, hanem – midőn papirospénzt, bankot, hitelt sat. összezavar – ezen átkozott új mesterségeknek, melyekrűl apáink – a boldogok! – egy szót se tudtak sat. S tegyen azután valaki papirospénzrűl, bankrúl csak távul említést, úgy kiált ellene, mintha nyársolnák – s nem természetes? Közönségesen azon csudálkoznak, hogy mindezek ellen annyi elfogultság s előítélet van miköztünk. Én megvallom, azon csudálkoznám, ha nem lenne s nincs-e igazam?
Némely rossz néven veszi, ha egyenesen szembe mondjuk neki: „Barátom! Te ehhez nem értesz.” Pedig némelykor matematice lehetetlen, hogy egyhez vagy máshoz sarkalatosan értsünk. Ha p. o. soha vármegyénél, kúriánál vagy másutt nem praktizáltunk, pörök vitelirűl sat. tökéletes ideánk nem lehet; ha kereskedési összeköttetésben jó ideig nem voltunk, lehetetlen, hogy combiam mercantilérűl s egyéb… kereskedési cselekvőmódokrúl világos értelmünk legyen; ha hajón nem, hajórúl; lovon nem, lórúl; Amerikában nem, Amerikárúl nem lesz tökéletes isméretünk sat., vagy legalább nem hihető, hogy ezen tárgyak esszenciáját úgy nézzük át, s minden részek összeköttetésit úgy ismerjük meg, mint azok, kik serdülőkortúl vénségig azokkal bajlódnak, küszködnek – a természet azon kedveltei kivételével mindazáltal, kik embertársinknál felemeltebb lények – amilyeneket én azonban nemigen ismerek; ámbár azt lehetne soknak beszédébűl kivenni, hogy magát annak tartja, s hogy ő azt is érti, amiben sohase forgolódott, sohase munkálódott.
Tulajdonképpen a világon nincs méreg, mert a legerősb is jóltevőnkké válhat, s csak a vele élés határozza el hasznát, kárát. s nincs oly ártatlan, ami meg ne ölhetne: a levegő, a víz, teszem. S így, ha még az arsenicum s kéksavany is barátunkká válhat bölcs kézben, mért gondoljuk, hogy a nemzeti gazdaságrúl értekező tudományok, papirospénz, bank engesztelhetlen ellenségink lennének, ha azok elintézése s helyeztetésünkre alkalmaztatása becsületes mellbűl s egészséges főbűl forrna?
Agyvelő és tudomány szükséges, s lehetetlen, mint előbb mondám, az elsőnek – habár legerősb is – helyreütni a másik nemlétét. Parasztgazdának elég a természetes ész, de már annak, ki ország dolgaiban vesz részt, az egész egyetem rugói-, láncai- s kapcsairúl világos értelemmel bírnia kell, s nincs oly genie, mely természetes eszével némely mai időkben szükséges teóriák s jól megemésztett tudományok híját pótolhatná ki. S ugyan mily állapotban van némely patris patriae könyvtára? S ha jóban lenne is, hánynak fejében van azok filozófiája jó rendben s világosan? Már az, ki csak honi dolgokban jártas, külföldiekrűl pedig semmit vagy csak zavarban s félszegül tud valamit, hogy lehet gazdasági, kereskedési s hitelbeli tárgyakrúl kompetens bíró? Eldődink legnagyobb megtiszteltetése mellett se hízelkedhetünk nekiek annyira, hogy földművelési, kereskedési s pénzbeli dolgokban őket választhatnók például; mert ősatyáinkat jó gazdáknak, ügyes kereskedőknek tartani csakugyan nem lehet.
Minden előre megyen s feljebbre emelkedik a világon, s a józan ész nem kevésbé hagyja helyben a tökéletesülés ideáját, mint valamely velünk született s mellünkben mélyen érzett sejdelmet. – A műveltség Ázsiában vette eredetét, onnan Afrikába s megint onnan Európába költözött. Idő jártával, úgy látszik, Amerika felé fogja útját venni. A görög, hihető, egyiptomi literatúrára alapítá magáét, s bizonyosan volt Homéros előtt is már költő. – A római görögöt, francia rómait s görögöt, angol görögöt, spanyolt utánozott. – A német mindegyikét, s a nemzetiség akármily rejtve volt is, több vagy kevesebb léte irányában egyik vagy másik nemzet több vagy kevesebb sajátságot fejtegete ki a másoktúl kölcsönözött alapon. Mi, magyarok, utánoztuk a rómait, nemrégen a franciát, most a németet – s hálá az egeknek, hogy sajátságunk egész érettségre nem fejlett ki, s hogy literatúránk ideje nem forgott le még, mint a spanyolé, olaszé már minden bizonnyal, s az angolé, franciáé, németé tán már jobbadán – mert így még előttünk az élet s nem hátunk mögött! Földművelésben csak kevés esztendővel előztük meg szomszédinkat, a kontyosokat. De azon utánzás, melynek kezdete csak újabb ideig s mely belga, burkus, angol sat. alapon áll, mily nagy hasznú már az egészre nézve, tagadhatni-e? S mennyivel nagyobb hasznú lenne még, ha több eredetiséget és sajátságot fejtett volna vagy fejtene ki. Minden, akármit mondjunk, csak valamelyes kölcsönvétel, plagiarismus segítségével megyen elő, s ki-ki választ magának mestert, példányt, előképet, habár sejdítlen is.
Kereskedésben is csak kölcsönzött alapon vagy mások példája szerint, kiknek kereskedések van, fejthetjük ki lassan-lassan józan szisztémánkat, s csak az ő útmutatások szerint találhatjuk fel kereskedésünk nemlétének okát, melyet én közelebbrűl tulajdonítok:
A rendelések feleslegének – produktumink szűkinek – communicátiók rossz voltának – belső konzumció kis létének – szállítások, transito s vámok körülti bátorság híjának – kereskedési becsület s munkásság némely csorbáinak. – Ezeket is sorba tekintsük.
Rendelések feleslege
Gazdaságban valami igen különös adja magát elő, hogy ti. az igen jól kidolgozott rendeléseknek s igen szőrszálas instrukcióknak azért nincs olykor várt vagy legkisebb haszna is, mert az igen józanon s tán sok fáradsággal készült rendelés részint jósága miatt annyira megnyugtat, részint terhes készítése minden egyéb munkátúl szinte feloldani látszik, hogy a legfőbb gazdaisági aktus – sine qua non – némelykor elmarad: a felvigyázat, az utánalátás! S feltehetni általányos rendszabásul: hogy mennél több a firkáló, líneázó, rajzoló sat., vagy mennél dikaszteriálisabb* lábra lép valamely gazdaság, annál rosszabbul szántanak, rendetlenebbül vetnek, trágyáznak sat.
Sok egyébben is így van a dolog, s nem felszínes azon közi mondás: hol sok a szó, ott kevés a tett.
A szederfaültetésrűl, selyembogár-tenyésztésrűl József császár idejétűl fogva maig mennyi parancsolat jött-ment, menynyit írtak felőle sat., s ugyan mi sikere lőn ezen Magyarországra nézve oly nevezetes kincstárnak? Mely ha üggyel s ésszel vitetnék, gyapjúbeli jövedelminket felülhaladná – bátran mondhatni: semmi. – Mert a kevés a semminek legközelebb szomszédja, s ugyan mért? Mert nem volt igazi felvigyázat, nem volt józan utánalátás – s ma sincs, s azért ma sem lesz igazi sikere a tárgynak. És ez ugyan nagy kár! Dráva, Kulpa regulációja sokszor ki van dolgozva papiroson s több effélék, de egy nincs* _ _ _ _ _
Ami pedig a kereskedést illeti, kétséget nem szenved, hogy az igen sok beleavatkozás rendszerint több kárt okoz, mint a semmi beleavatkozás – s hogy kereskedést se mozdíthatni elő parancs által, mint valamely termék se fog kiterjedtebb időre meghagyás, intés sat. következésében nagyobb mennyiségben termesztetni, hanem csak úgy, ha nyereséget ád vagy legalább ígér.
Igaz, vajmi nehéz, s kivált nemzeti gazdaság tárgyaiban, kitanulni: mi az ok s mi a következés; s hogy nemritkán a következést vesszük forrásnak, s azért lassan-lassan el is szárad ügyünk s intézetünk, mint azon összeszivárgott víz, melynek kútfeje nincs s csak esőbűl támadt! S jobb így – ha kivált, mint fentebb említém, számos időjárást veszünk össze – kereskedési tárgyban mindent a dolog öntermészeti folyásának átengedni, mint sokat mesterkélni, mert sokszor a jó szándékú segítségbűl olyan gát lesz, melyen minden megakad. S mennyi elhibázottat lehetne nálunk mutatni, mert igenis számos avatkozott belé, s a sok szakács elsózta a levest.
Prodoktumink szűke
Tudom, sokan erre éppen nem voltak elkészülve, mert számos hibás isméretek közül az is meggyökerezett köztünk, hogy némelyek bona fide azt hiszik: más nemzeteknek nincs mit rágniok, s hogy Magyarország termesztményivel – csak volna jó tengerpart – a fél világot is elboríthatná; midőn valóban oly kevés van kivinnivalónk, hogy portékáink szűke nem hajtaná be a költségesb mesterségi közösülésekre fordított pénz kamatját, mint teszem vízcsatornák magasb vidékeken keresztül vitelét vagy vasutak költségét. – Amit mondok, éppen oly nehezen hihetőnek látszik, mint az, hogy nem terem azon summával megegyező számú szem búza a világon, amilyen a sakkjáték 64 mezeibűl kikerülne, ha azok idomzati sorban egymással sokszoroztatnának; de a most előhozott példánál nem kevésbé igaz. Vegyünk krétát egyik kezünkbe, másikba pedig a hihetőséghez legközelebbitő statisztikai datumokat, s nevetve vagy bosszonkodva fogjuk hallani sok földinknek hazája szörnyű nagy szeretete miatt félrecsapó s csak azon mesékre emlékeztető állítását, melyeket néha igen hosszú bajuszú vitézektűl hallunk, ti.: hánynak fejét vágták le, hány szívén ment keresztül kardfok sat., midőn azt tanuljuk végre, hogy vitézünk mindég a bagázsiánál tartózkodott, s csak ott nevelte oly bozontossá bajuszát, okoskodónk pedig nemigen olvas, mert szemei nem engedik vagy, hogy jobban mondjuk, mert könyvvel kezében azonnal elalszik.
Britanniának esztendei búza-, rozs-, zab- és árpakonzumója 200 millió pozsonyi mérőt sokkal felülhalad! Tekintsük most: mennyi megy esztendőn át Buda és Pest közt Dunán felfelé: 1, 2 millió! Mennyi forog Mosonyban: 2, 3 millió! sat. S ha egypár esővel több vagy kevesebb van, nyakunkon az éhség; 1816, 1817!!* Hol vannak oly iszonyú provízióink! Egypár dús vermeiben, hol hála az egeknek, eldohosul az élet? Granariumokban? Vagy a parasztgazda taligáján 10-12 mérőnként, mellyel macskáin a vásárra igyekszik? S hány helyen van egy rakáson 20, 50,100 ezer mérő! – Tudom én igenis jól, hol van: képzeletünkben. – Ez pedig gazdának vagy kereskedőnek nem jobb alap, mint bölcsnek a szerencse!
Keserves ugyan, hogy a szükség legjobb tanító, de igaz; keserű, hogy a szerencsétlenség iskolája emeli a halandót legdicsőbb s legszentebb gerjedelmekre, de igaz; borzasztó, hogy kiontott embervérbűl ered halhatatlan név s szabadság, de tagadhatni-e? S bármi alkalmatlan legyen is a sokban való elfulladás, mégis ama krízisen kell átesnünk, melyet már nékünk egykor egy nagy úr megjövendölt, minekelőtte boldogulnánk, magunkon erőt vennénk, összeállanánk sokan egy s más közhasznú cél elérése végett, s abbanhagynók eldődink metódusát, a soha össze nem tartást, egymás üldözését s mindég háborúban élést.
Communicatiók rossz volta
Természetes közösülések a gyep- vagy töltetlen út s folyóvíz; mesterségesek ellenben a csinált út, kőtöltés, vízcsatorna, vasút. Ezen utolsók csak úgy juthatnak néminemű tökéletességre s maradhatnak meg jó karban, ha az egész ország viszi csinálások s fenntartások terhét, mint Franciaországban; vagy ha nyereséget hoznak, ti. ha azon tőke, mely csinálásokra fordíttatott, jól kamatol – mint Britanniában, Éjszak-Amerikában. S ez sarkigazság. Hol csak a legszegényebb sorsú viszi a közösülések terhét, s csak az fizet vámot, kinek parasztruhája vagy kinek semmi úrias tekintete s pénze alig van, mint nálunk, ott némelykor, ha az időjárás, egy új s heves tisztviselő s valamely nagy úrnak azon menetele járulnak össze, az út jó; de közönségesen igen alávaló s némelykor járhatatlan, mint nálunk. Hol pedig a csinált út, vízcsatorna s vasút nem kamatol, ott előbb-utóbb minden bizonnyal elbomlik, mint nálunk!! Nézzük Carolina, Ludovica útját, az elsőnek már vége, a második is csak a mostani birtokosak állhatatossága által marad fenn inkább, mint természet szerint, mert azon tárgy, mely 1-2-t hoz 100-túl, csak oly lábon áll, mint azon beteg, kinek lelkét egyedül gyógyszer tartja testében, s oly bizonnyal össze is rogy, ha ideig-óráiglani támaszra nem kap, mint a toronybúl a kő, midőn a kéz elbocsátja, nem felfelé, hanem lefelé esik. Tekintsük vízcsatornáinkat, mily állapotban vannak azok? – Hozzuk vasutunkat emlékezetünkbe,* mi lett abbúl?
Kereskedésre nézve, mely – s ezt ne felejtsük el soha, kirekesztőleg csak bizonyos vagy remélhető jutalom s nyereség által kaphat igazi életre – ezek szerint jobb s minden számlálás után jutalmasb, ha útért vám jár. – Némely helyen semmi út, máshun csinált út vagy kőtöltés, meg máshun vízcsatorna vagy vasút, minden a helyeztetéstűl s portékamennyiségtűl függ. Hol marhavásár a legfőbb, s hol csak időszakként megyen portéka, mint teszem Debrecenbe, vagy hol csak nyaratszaka folyhat derekasan a kereskedés, hófuvatok, vízáradások miatt, ott a vám léte – mely nélkül ámbár igazi jó út sokáig nem állhat fenn – nagyobb kár s akadály, mint ha emberkéz semmihez se nyúlt volna. Némely helyen legcélirányosb a csinált út vagy kőtöltés; a vízcsatorna leghasznosb, hol egyenes a vidék, kő nincs, s hol egy munkával mocsárokat is száríthatni ki vagy irrigatiót eszközölhetni – vasút pedig ott legalkalmasb, hol A-n kezdve Z-ig elkerülhetlenül minden portékát vasúton kell vinni, s hol portéka elég mennyiségben van is az út derekas kamatolására. Minden, mint mondám, helyeztetéstűl függ s portékák s javak mennyiségétűl. Kevés vagy csekély becsű portéka, melyet még azonfelül más úton is vihetni, hogy fizetheti ki a vasutat?
Jó út iránt is igen elágozik az értelem: némely már olyannal is megelégszik, melyen négy vagy hat lóval parasztszekeren elvontathatja magát. Sok csak nyáron mozog egy helytűl másikig, s nem is sejdíti, hogy minden szép szabadsági mellett fogva ül, s rossz időben lakhelyébűl, mint a medve barlangjábúl, ki se bújhat! Ha pedig valami a falusi élet kellemeit neveli, bizonyára az, hogy kényünk szerint egy helyrűl másikra könnyen s akármily időben juthassunk el.
Minden akadályoztatja az embert magasb emelkedéstűl, annyi súly s tereh tartja láncolva a földhez. – Irigy szemmel nézi a sas királyi repülését, míg ő itt alacsonyságokkal küzd, s itt hagyná szívesen lélektelen aranyát s kincseit, ha ő is Naphoz közelíthetne. Minden arra gerjeszti, hogy a földi ragadékokbúl szabaduljon ki, s mégis hány akad vagy dűl inkább sárba, mintsem garasátúl válna meg, s hány képzeli magát, midőn sokszor téli időben házánál vagy rossz csapszékben rab – szabadnak, ha csak darab pénzecskéje zsebiben!
Belső konzumció kis léte
Belső konzumciórúl a legnagyobb rész elfelejtkezik, spedig ezen talpkövön áll a nemzetek gazdagsága. Anglia manufaktúrai produktuminak háromnegyed részét maga konzumálja, s csak annak negyede teszi úgynevezett világkereskedését! Azért, mennél több lakik díszes házban, él jobb eledellel, jár csinos ruhában valahol sat., azaz mennél nagyabb a belső konzumció, annál gazdagabbnak fogom hinni azon hazát. S mennél több kívánja s meg is szerezheti az élet minden javait magának, annál nagyobb lesz a munka s iparkodás azok kiállítására. És sivatag, homoklapány, mocsár végre kies erdőkké, viruló vidékekké válnak. Lakjék Magyarország lakosa kő- s téglábúl épült s cseréppel fedett csinos házakban, egyék kövér húst; igyék jó bort, ne járjon mindég pőrén, mint tót s oláh felebarátink sat., nem kell akkor tengerpart, mert még magunk számára se termesztünk eleget, s még juhaink mennyisége mellett se lesz elegendő posztónk nadráginkra, köpönyeginkre sat. Ha idehaza ritkulnak vagy megszűnnek a kunyhókban lakók, kolompér vagy máléevők,* vízivók, gyolcsviselők, s ha már feleslegben úszunk; szállítsuk akkor kincseinket tenger vizeire. Legyen előbb magunknak elég, s aztán másoknak, s ne csak nekünk, kedves barátom, de mindenkinek, aki hazánk levegőjét szívja. Ennek elérése végett pedig emeljük minden embertársunkat önméltóságára lelki kifejlése által, s engedjük, hogy az emberiség jussaiban ki-ki osztozzék!
Sok azért dicséri sajátját s a hazait, mert jobbat nem ismér, s régi előítéletek s megrögzött balvélemények közt lépett s élt a világban; s az ő hazaszeretete nem szebb és nemesb kútfőbűl veszi eredetét, mint azon férj szerelme feleségéhez, ki azt mindaddig imádja, míg ő tetszik neki legjobban, ha pedig szebbet lát, mindjárt más után vágyódik, s nem veszi eredetét azon ki nem magyarázható érzésbűl, mely minden nemesbre szültet honjához köt, habár az hátramaradt is, s minden becsületes embert azon szívhez még inkább csatol, mely érte dobog, habár idő járta s bú eltörlötte is már a külbájt, a testi kecset.
Lehetetlen – én legalább hinni nem akarom –, hogy az, ki ébren van s józan, anyaföldje s földiei előmenetelén ne örüljön; s ha valaki éltében ürességet talál, órái hasztalanul s unalommal folynak, s ő nemigen érti s tudja: mire való, mért van s mért él? Bizonyára elfelejté vagy soha eszébe sem juta, hogy van hazája. Nem öli az unalom, kevés lesz annak a huszonnégy óra, s nem untatja azt a kora nyári hajnaltámadat, ki honja ügyében fáradoz. A legszentebb kötelesség teljesítésének érzése tölti be az élet minden helyezetiben édes megelégedéssel a hív hazafit, legyen herceg, legyen zsellér!
De ha, teszem, eleget is termesztenénk, s volna is felesleg kivinnivalónk,ami egyébiránt csak tőlünk függ, mit érne minden fáradságunk s javaink soka, ha azok kivitelében áthágtalan az akadály.
A szállítások, transito s vámok körülti bátorság híja
Geográfiai helyeztetésünk szerint minden igyekezetünknek arra kellene menni, hogy hazánk Fiumével* legszorosb s lehető legkönnyebb kapcsolatba jöjjön. Ehhez szükséges a Dráva, Száva, Kulpa tökéletes regulációja, Ludovica-út felszabadítása, hogy Károlyvár* megszűnjön vár lenni, s mindenekelőtt, hogy a vám, mely azon portékákon fekszik, melyek egészen idegen földre jutnak, oly csekély s ingatlan legyen, hogy annak nem változását s fel nem emelését a földbirtokos s kereskedő oly bizonnyal tudja s higgye mint a becsületes keresztény ember reméli s hiszi lelke egykori boldogulását. Az említett folyók most regulázva nincsenek, akárki mit mond; sok egyéb akadály is van, melyeket most elhallgatok, de melyek elegek – bármi csekélyeknek látszanak – a legiparkodóbb s legserényebb kereskedőt is elízetlenítni s keserítni, mint egypár csepp ténta elég egy korsó tiszta víz kristálját meghomályosítni. Károlyvárott egyetlenegy kőtárház sincs. Gondolná-e az ember? Azon ponton, hová hajón jő a portéka s tengelen megy tovább! Legkisebb kereskedésbeli tudomány nélkül átlátná még a nádudvari bíró is, hogy oly helyen, hol 8,10 ezer mérővel jön egy-egy hajó, s aztán 20, 30 mérőnként szekereken vitetik tovább a búza, tengeri vagy akármi, tűz ellen valami bátorságos rakházaknak – páhóknak – kellene lenni, s hogy lehetetlen praxisban vagy 5, 6 száz kocsit a parton hajót lesve képzelni, vagy azt gondolni, hogy a hajó ott nagy kár nélkül várhat, míg szinte aprónkint a benne lévő portékákat elhordják! – Most a kereskedőnek még ivásihoz sincs bátorságos helye, mert a fortificatiói törvények* szerint nem szabad a vár körül kőépületet rakni, nehogy ostromláskor azokba magát ellenség fészkelhesse. Ítéletem szerint ezen csekélység elegendő gát minden kereskedésbeli ipar ellen; s ha volt számosb esztendő előtt valamely dohány- s gabnakereskedésünk, annak nyilványos jele, hogy jó külkereskedésünk valaha minden bizonnyal lehetne, mert portékáink természetes folyását minden ellenmunkálódásunk s ellenmanipulációnk mellett se gátolhattuk meg egészen; mint némely ember oly szerencsés természetű, hogy a legügyetlenebb gyógyász se tud neki ártani; s így egy _ _ _ _ _ vár,* mely mostani időkben senkit se tartóztatna,* elég Magyarország kereskedését akadályoztatni! A Ludovica-út megváltása mit ér, kivált, ha szokott manipuláció* alá kerül, s egy tört-vert úttá válik nemsokára, de ha jó maradna is, mi hasznunk volna belőle, midőn most egy oldalrúl se érhetjük el? Dráván nincs híd, az utak Károlyvárig sokszor haszonvehetlenek, a Kulpa csekély mélysége miatt az esztendő nagy résziben némely helyeken legkönnyebb hajót se bír meg, ha pedig lehetne is Sziszekbűl Károlyvárig egypár hónap alatt, midőn a víz elég nagy, províziókat átszállítni, hová rakja azokat le a gondos kereskedő? A tágos kék boltozat alá vagy fa tárházba? S kik ezt tennék, kereskedő nevet érdemlenének-e? S hát a Dunárúl mit mondjak, azon természeti nagy csatornárúl, mely Magyarország számára látszik alkotva lenni, ha regulázva volna, s az 1829-ki esetek* ügyesen hasznunkra fordíttatnának.
Ami pedig a vám ingatagságát illeti, miképp gondolhatjuk egy pillanatig is, hogy valaki egész gazdaságát, melynek – teszem – őszi vetés volt alapja, dohány-, kender- vagy akármi egyéb termesztésre változtatná át, mert ezekbűl több nyereséget remél, ha azon kell aggódnia, valjon nem emelik-e fel a vámot? S ezen bizonytalanság s majd felemelt, majd leszállított vám több kárt és zavart hoz a termesztők iparkodásiba, mint a lehető legmagasb vám, mely elhatározottan s változhatatlanul marad meg. Ezen esetben a gazdák olyannal nem is fogják fárasztani eszeket, minek termesztése vám súlya miatt fáradságokat úgyse jutalmazhatja meg soha, s testestül-lelkestül más tárgyra fogják szánni magokat, ha pedig olyan tárgy nem adná elő magát, pipára gyújtani inkább, mintsem haszon nélkül izzadni. Az ingadozó vám hiába fáraszt sokat, sokat pedig tenkretesz, s az iparkodó gazdát bünteti inkább, a henyélőnek, gondatlannak pedig kedvez, ki mindent a régi rozsdás állapotban hágy. Egyébaránt nincs nagyobb kín a bizonytalanságnál, s a bizonyos rossz kevesebbé koptatja belsőnket, mint a bizonytalan jó.
Kereskedési becsület s munkásság némely csorbái
Ez már merész szó, megvallom, s külföldi ajkán tűrhetetlen volna, elég keserű a honin. Borkereskedésünk, azt gondoljuk, azért szűnt meg, mert a divat, a módi megváltoztat mindent. Korántsem. Igaz, más nemzetek szőlőiket jobban ápolgatták, boraikat mind tisztábban s józanabb metódussal készítették; midőn mi egy tapodtat se mozdultunk elő, s minden makacssággal megmaradtunk a réginél, mintha Magyarország nevelte volna az első szőlőtőkét sat. De még ez se oka borkereskedésünk elaljasodtának; hanem az, hogy a külföldit megcsaltuk s bőrét nyúztuk, azt gondolván: majd ő azt nem veszi észre. Némely hegyeken mint bujtogattak-homlítgattak vesszőt vesszőre, s így a hegy, a szüret elaljasodott. Másutt azt nézte földink: mily szőlőfaj terem legtöbbet, s nem melyik terem legjobbat, s csak azt ápolgatta. S[opron]ba Zalábúl hozták a mustot, hogy s[oproni]val keverjék, s tiszta s[opron]i gyanánt adják. Tokajban több volt malozsaszőlő, mely Szíriában érett, mint tán mind a három kikötőhelyünkben* sat. S mindezekre idő jártával természetesen rájött a sógor,* s többé nemcsak nem hisz, de ki is került már. S nehány csalárd ember az egész ország becsületét veszedelembe hozta. Mennyi idő kell most majd ezen csorba kidörzsölésére! A becsületes cselekvő mód haszna legtávulabb időkre hat, egyes személyekre is jól sül el, s hát még nemzetekre, melyek élete oly hosszú. De ha maga a becsület nem átkozná is a furcsaságot, a fortélykotlást, a csalást, az ész se hagyja helyben; s bizonyosan az legeszesb kereskedő, ki legbecsületesb is, mint nem különben az legjózanabb gazda s az érti igazán ön, de kivált utói hasznát, ki legjobb s legliberálisabb földesúr egyszersmind: Gyapjú- s egyéb kontraktusokban, kivált pénz dolgában, hány semmirevaló viseli régi fényes nemzetségnek nevét? Külföldi kereskedő, kit ideédesgetni kellett volna, hány van, ki nem mer hazánkba jönni többé, mert a huszonötöt* vagy egyéb becstelenséget, ő egyedül lévén s ellene sok, alig kerülte el. – S ha van alacsony szolgalélek a világon, annak címje bizonyosan a fegyvertelennek fegyverrel megtámadása, csak az uszít számos bűnöstársakat egyedül lévőre, az tudná csak az alvónak szívébe döfni a kést. – Átok legyen azok emlékezetén s megvető gyűlölet jele, kik a nemes magyar névre tetteik által ily szennyt, ily mocskot hoztak. Ha a forgolodó, piperés, pápaszemes sat. ügyes, sokoldalú kozmopolita csalfa s hazug, eltűrheti az ember; mert úgy látszik, természetéhez illik; de mikor az egyszerű, nyílt képű, bátor tekintetű, férfias valódi magyar nem oly igaz, mint az arany, nem oly hű, mint az anyai aggodalom, nem oly egyenes cselekedetű, mint a napsugár, s nem oly nyíltszívű, mint a tavaszi hajnal, bizonyára csupa pökedelem s természet csúfja!
Munkásságunk pedig kereskedés végett ugyan érdemel-é említést? Tettünk-e sokat produktumink szaporítása vagy azok javítása s divatba hozása végett? Iparkodtunk e felettébb más nemzetekkel összeköttetést keresni sat.? Nem száradna-e sokra minden produktuma, ha azt házánál nem keresné a zsidó? Más nemzetek mily fáradsággal keresik azonban kereskedési előmeneteleket, portékáik olcsóbbá s jobbá tétele s minden utak s módok felkeresése által, melyeken más hazákba csúsztathassák javaikat? Brodiban, Lembergben, Odesszában sat. hány francia borkereskedő van? S még Belgrádban is fekszik angol posztó, mely tán éppen azon juh gyapjábúl készült, mely onnan egypár mérföldnyire legelt csak. Fogjuk a mappát! Nem különös? S hát megtetszés elnyerése végett hogy forgolódnak mások, midőn mi minden erővel azt akarjuk, hogy mindenkinek az tessék s az legyen kedves, ami nekünk látszik legjobbnak, leghelyesbnek. A francia azok ízlése szerint készíti borait, kik jól megfizetik. – Az angolnak erőset, a dél-amerikainak sűrű vereset, minekünk pezsgőt készít. – Mi ehelyett a vevőket oktatjuk, s „józanabb”, azaz mi ízlésünkre vinni akarjuk sat El is sül idővel tán filantrópiai tanácsunk, de borunk azonban ár nélkül a pincében! Édes-örömest akarunk aratni, de szántani, vetni nem. Az élet minden javaival bővelkedni nagyon is szívesen, de fáradozni, izzadni nem. Sok pedig mindezen kereskedési munkásságot s unalmat megvetéssel nézi, magát nemesbre szültnek véli, s azért inkább büszke érzéssel – mintsem magának becsületes úton igyekezne többet keresni, ha helyezete arra való – némelykor az igazság istennéje oltára előtt szemét behunyja.
Aki semmiben sem szűkölködik, s nincs miatt sohasem panaszkodik, annak rossz néven nemigen vehetni, ha sohase dolgozik, s csak munkálatlan nézi a világot, s fütyörészve merül el gondolatiban. S tán semmi szükséget sem érezvén, télen-nyáron egy öltözetben, pipával, szűk eledellel, savanyú borral s néha hegedű keserves nótájával függetlenebb s megelégedtebb, mint kinek mindene van. Tűrhetetlen ellenben azon mindennap százszor hallott panasz: „nincs jövedelmünk, nincs kereskedésünk, nincs pénzünk” sat. azon apátia s tespedtség mellett, mely soha nem enged azon módokhoz nyúlni s azon utakra állni, melyek által gazdaságunkat, kereskedésünket minden bizonnyal jó forgásba s divatba hozhatnák, s így jövedelmünk természetesen sokszorodna! Csak bosszonkodva szemlélhetni olyat, ki magán könnyen segíthetne, de nem segít.
Mindezeken hogy lehet valamennyire orvosolni? Kölcsönös felvilágosítás, oktatás s rávétel által, melyekbűl publicitás hozzájárultával folyni fog nemzeti bank felállítása, több s jobb termesztés s kivitel végett jutalomtételek, s mindenekfelett a hitel szentsége.
S itt vagyok megint a réginél s annál, amit már többször elmondtam! Béketűrésért s engedelmért esedezem. Mindég csak egy harangra ütök, igaz; de volna bár sok, kit mindarra, ami hazánk díszére hasznos, sőt szükséges, csekély tehetségem mellett is egyesíthetnék! mint a falusi harang, habár törött is, összeseregíti a jámbor községet Isten házába.
Kölcsönös felvilágosítás és oktatás előbb-utóbb az igazságot úgyannyira kifejti, midőn annak fénye előtűnik, hogy az igazi jót és hasznost végre mindenki elfogadja, a bal- s előítélet, tudatlanság s hazugság serege ellenben pirulva vonul vissza, s oly rettegéssel kerüli a valódit, mint bagoly s denevér a napsugárt. – Mi forrhat egy magányos főben tökéletességre, ha azt előisméret vagy közlés előbb nem világosítja fel, s mindent el nem igazít, ami a képzelet határtalan köriben veszi létét, él és számatalan ivadékra szakad! Mint a szív csak kölcsönös szívbeli gerjeddelem, s vonzódás által tárul ki a szerelem mennyei érzetire, úgy az agyvelő is csak agyvelő által emelkedhetik lépcsőnkint oly erőre, mely gyakran, bár villámkint, az agyagba szorult halhatatlan lelket teljes fényében tünteti előnkbe.
És ugyan tagadhatni-e, hogy szinte minden, ami az emberiség előmenetelét, hasznát, díszét sat. eszközölte, nem egyéb kölcsönös felvilágosítás és oktatás gyümölcsénél! S azon találmányok, melyeket az emberi nem szinte minden ész segedelme nélkül vaktában lelt, mint az üveg, puskapor, nagyítócső sat., mily haszonvehetlenségben maradtak volna közösülés s későbbi vizsgálat s javítás nélkül? A szüntelen diszkusszió szüksége tehát, azaz: hidegvérű, barátságos s mindenoldalú vizsgálás és tanácskozás; s nem versenygés vagy oly nyomozás és viszongás, hol minden észrevétel, helyben nem hagyás s ellenzés, ahelyett, hogy nagyobb figyelemre gerjesztve, csak keserít, a vért nem kevésbé savanyítja el, mint a szemeket elhomályosítja, s az értelmet úgy megzavarja, hogy végre csak önkényes s indulatos tett foly belőle, a józan s okos cselekvésnek pedig sehol legkisebb jele sincs.
Diszkusszió nélkül akármi újhoz kezdenek az emberek; egy fő akadályrúl, mely törekedésik ellen szegezni fogja magát, mindég elfelejtkeznek, ti. a minden kezdetbűl természetesen következő oppozíciórúl.
Ha p. o. valaki vasutat állít, mit akar ő azáltal nyerni? Javak szállítására kevesebbet akar kiadni, mint ezelőtt adott, vagy azon pénzt, melyet eddig valaki más tett zsebibe, ezentúl maga zsebében akarja megtartani – vagy pedig jó baráti, rokoni, földiei s felebarátjai zsebeiben; ha a projektáns philanthropos, s nem a maga, hanem a közjó elérése végett fáradozik s törekedik, ami ritka. Szóval: ő némelyeknek positivus hasznát – nyerendőségét – támadja meg, hogy némely másoknak negativus hasznát – káratlanságot hajtson.
Már azok, kik szinte nemzetségrűl nemzetségre fuvarozással keresték kenyereket, s az által gyarapodtak vagy gyarapodnak, valjon töredelemmel s minden aggódás nélkül fogják-e azt nézni, ha valaki előáll, s az ő hasznokat magáévá akarja tenni? Ez természet ellen volna. Minden, ami megtámadtatik, rúg, harap s csíp, akármi gyenge legyen is. S így azok se fogják hagyni azon vizet más malomra folyni, mely eddig az ő malmokat forgatta; hanem mindent el fognak követni, hogy az új malom felé egy csepp víz se menjen, s hogy a molnár szép malmával együtt gabna nélkül maradjon.
Más valaki* nemzeti gyapjúszortírozást javasol, s azt is tiszta filantropizmusbúl, s mit akar azáltal elérni? Hogy azon nagy summa, mely ideig-óráig nehány kereskedők ládáiba csúszott, ezentúl a birtokosokéiban maradjon.
Már ennél a gyapjúkereskedőkre nézve érzékenyebb megtámadás lehetetlen. S a szörnyű megtámadásnak az iszonyú védelmezés s véres háború leg- s legtermészetesb s kézzelfoghatóbb következése.
S ugyan fontoljuk meg hidegvérrel, minő kimenetelű lehet oly megvívás, hol egy részrűl a tudatlan, gondatlan s adósságokba merült termesztő, más részrűl pedig az ügyes, éjjel-nappal fáradozó s pénzes kereskedő áll! – A legeltökélettebb akarattal sem lehet attúl egy parti sakkot nyerni, ki ahhoz jobban tud. – Minden enthusiasmus,* török muzsika, tárogatósíp, káromkodás, torzonborz vagy kipödört bajusz, zsinóros nadrág s több efféle semmivé válik a jól elkészült katona s háborúi mesterség előtt. Mindennek kell alap, s anélkül a legnagyobb fáradozás is sikeretlen.
Egyéb új kezdetek éppen ilyen ellenkezéseket szülnek, amibűl azonban nem az foly, hogy vasút, gyapjúszortírozás sat. el volna tiltva tőlünk, korántsem, hanem hogy minekelőtte azok órája ütött volna, olyanoknak kell még előbb lábra kapni, amik ily kezdeteknek legszükségesb feneke. Nincs könnyebb faasztal készítésnél, de lehetetlen fa nélkül. Nincs könnyebb, mint első emeletet építni, de lehetetlen, minekelőtte a földszíni épület még nem kész.
Mai körülállásinkban a kereskedőkkel megvívni akarni annyi volna, mint azzal birkózni kívánni, ki által meg van kötve kezünk-lábunk, s ki a kötelet markában tartja. Sok kellene még, s igen sok van hátra tennivaló, míg ily viadalra kihívhatnók őket. Egyébaránt mindég jobb, ha ki-ki csak maga dolgánál marad, mert közönségesen nem boldogul a kereskedő gazda, mint csaknem mindég tenkrejut a gazda kereskedő.
S ezen minden új ellen bizonyosan támadó ellenzésnek számba nem vétele jobbadán mindég azon kis ok, melyen a tárgy fennakad, s melyet sokszor minden iparkodásunk mellett se tudunk feltalálni. Minekelőtte valami újat kezdenénk tehát, ne felejtsük el soha, s vegyük előre számba mindazt, ami hihetőleg magát ellenünk fogja szegezhetni.
A nyílt tanácskozás-, s értekezésnek célja pedig vagy tökéletes felvilágosítás, hogy ez vagy amaz káros avagy lehetetlen s így annak elkerülése s abbanhagyása; vagy az egyetértés s egy cél elérése végett összesedett erő, ipar és munka s így a bizonyos siker. – Mennyit vitt már végbe soknak egyre célzó törekedése, nézzük a históriát, nézzük a mai időt, s hozzuk abbúl a matematikai következést, hogy alig van valami, amin jól elrendelt egyesület ne diadalmaskodhatna, s hogy kereskedési akadályink, egy és más helyezeti fogyatkozásiak eltűnnének, ha elszántan s állhatatosan sokan akarnók azon egyet s éppen azt; s hogy csak tőlünk függ egyetértés s közmunkásság által új mozgást, új életet hozni kereskedésünkbe.
| ←Hitel-5. | Hitel Hitel-6 | Hitel-7.→ |