Haláltánc (Kántás Balázs fordítása)

Haláltánc szerző: Charles Baudelaire, fordító: Kántás Balázs

[1]

Délceg alakjára büszke, mint aki él,
kezében virágcsokor és kesztyű rajta.
Előre hanyag eleganciával lép,
s látszik, mennyire nem mindennapi fajta.

Bálban oly karcsú nő, mint ő, járt valaha?
Ám karcsúságát elrejti a bő palást,
lábát ékes, fekete cipő takarja,
s nem látszik, hogy benne száraz csont csak a láb.

Kulcscsontja mentén a buggyos, fehér fodrok,
mint hullámok a sziklás parton, játszanak
s fedik könnyű lepelként szemérmes buzgón
a testet, akár morbid, furcsa gyászruha.

Kacag a fekete semmi mély szemében.
A csigolyákon lágyan ring a koponya,
benne az agyvelő helyén sötét éjjel,
ó, nem-lét mily pazar és díszes otthona!

Sokan csupán torz borzalomnak látnak majd
és úgy kezelnek, mint holmi beteg rontást,
ám felejtsd el mind, kiket a testi vágy hajt,
én őszintén csodállak, ó, remek Csontváz!

Ünnepünket megzavarni érkeztél hát?
Vagy valami ősi tűz űz, hogy bevégezd
letűnt kor feledett boszorkányszombatját,
démonláng-fűtötte őrült küldetésed?

Azt hiszed, hogy amíg zeng a hegedűhúr,
tovaszáll rémálmod, hogy csak kigúnyolnak?
S míg a vad orgia saját magába fúl,
szíved mélyén is felvirrad egy új holnap?

Téboly és bűn örökkévaló forrása!
Múlhatatlan bánat öreg üvegcséje!
Bordáid között ott tekereg kígyója
a múlásnak, csak bolond nem veszi észre!

Gőgöddel s gúnyoddal nem találhatsz táncost,
hisz e humort nem érti halandó ember.
Ám tán táncra kél veled mind, aki bátor,
veszély vonzásában tébolyult örömmel.

Szemed beteges gondolatokkal teli.
Vasleheletedben iszony szaga vibrál,
s nincs táncos ki rá merné vetni szemeit,
mosolyodra, mely maga a zord valóság.

S mégis, ki az, aki még nem ölelt soha
csontvázat, s nem ízlelte még meg a halált?
Hisz mit ér parfüm, palást és báli ruha?
Ki téged tagad, megtagadja önmagát!

Orr nélküli táncosnő, győztes nagyasszony,
hallják e képmutatók igazságodat:
,,Púderbe és parfümbe rejtőzött disznók,
árad belőletek a rothadás szaga!

Antinous-vázak, kopasz piperkőcök,
selyemköntösökbe bújt, aszott vén hullák,
velem járjátok utolsó keringőtök,
s vár egy ismeretlen táj: az ős elmúlás!

A tűzforró Gangesz és a fagyos Szajna...
Mindegy, e holt népet melyik sodorja el,
nem hallják már, amint harsonáját fújja
egy angyal, s a hang lövésként száll odafent.

Szánalmas emberi faj! Maga a Kaszás
is elképed, mily őrült keringőt jártok,
s közétek néhanap kiöltözve leszáll,
iróniával fűszerezve e táncot!"