Ha visszajönne Margita
szerző: Ady Endre
(Mit sohse hittem, a hős vér-fazék
Virtusos, fult fűtéseit sokalja,
Tágul, robbanhat s egy szép reggelen
Gazdája nyekken és ott marad halva,
Vagy még csunyábbat tesz e béna gép:
Elcammog velem puffadt tetem-sorsig:
S nekem, ki tegnap hetyke táncot lejték,
Jég most szivemen s arcomon verejték.)
Sírni való, de nevetni szabad:
Kit negédesen száznál több Halál-dal
Hirdet, mint a Halálhoz hív komát,
Most gyáván szepeg s óvatosan lábal,
Kímélkedik és méregfogait
E nótájának kiszedi ezuttal:
Most kit se bánt s ki szenvedt vagy sírt érte,
Odaölelné beteg, rossz szívére.
(Óh, Élet, hogy nem én harsoghatom
Először el Te nagy egyetlenséged,
Mért álltunk szemben, mint vad szeretők,
Egymást-tépő, csók-fojtós ellenségek
S mért nem lehettünk derült házasok
A Margita fölmelegített nászát
Szótlan kínnal, büszkén, vígan fogadtuk,
Meg se sirattuk, de ki se kacagtuk.
Nagy fény-csodákban pompázhat a Nő,
Ficánkoló, szép, férfi-verő ésszel,
De csak csókokban tud még merni ma,
Kissé elmaradt másféle meréssel
S ha bakot lő a szerelmi merés,
Akkor is csak síró dac jön vagy bosszú:
Mintha szerelmes varrólyány lett volna
Margita is így tört ez asszony-sorsba.
Ha elvehetjük a más asszonyát, -
Gondját könnyekkel Ottokár így szűrte, -
Mi vagyunk a him-diadalmasok,
Balgául büszkék fakó győzelmünkre
S ha más férfit kap, akit ellökünk,
Féltő jajjal megint visszakívánjuk
De gyülölettel kell lennünk a nőhöz,
Ki tőlünk térül vissza az elsőhöz.
És mert azt hitte, gyülöli nagyon,
Minden gesztusát Margitának szánta
És mert azt hitte, már nem szereti
Még alvásos órákon is kivánta.
Ha hallotta, hogy senyved Margita,
Lappangón senyvedt minden öröm benne,
Más nőkhöz futott s miként szent oltárra
Ömlött ölükbe forró csóva-vágya.
(Úgy gondolom, hogy minden: Szerelem:
Politika, tudás, pénz, kocka, üzlet,
Apostolság, művészet, vakmerés
Mind a csókoktól vagy csókokhoz űznek
Az a nagy, hírhedt összevisszaság
Mit akkor Bécs még pártfogolt minálunk
Talán nem volt más, mint csalásba ótott
Gazdátlan, bűnös, tévedt, szomjas csókok.)
(Istenem, én az »eb ura fakó«-t
Tartom ma is a legszebb jeligének,
Csak ne koptatták volna olyan el
Díszmagyaros, suta szegény-legények.
Engem Nagy Györgynél jobban keserít
Vén, korcs Hunnia ujra-ujra násza
Muszájból, pénzért avagy pulyaságból:
Bitót nekünk: bujjék ki szeg a zsákból.)
A fene tudja, hogy mi lesz velünk
S mit rejtegetnek egyikmás iszákban?
Olyan jó néha keserűn magyar
Szitkot görgetni művelt, úri szánkban,
Úgy élünk, mint bódult szerelmesek
És Hungária bizonyisten asszony.)
Margita csak hogy ön-gőgjét ne sértse,
Vérzett, titkolt, sírt, maradt: csak azért se.
És játszotta Ottokár is velünk
Azt, ami magyar, új előkelőség:
Cinikusan tagadta meg magát,
Nehogy talán mint érzéseknek hősét
Lássa egy szellemes ujságíró,
Kinek ilyre gúnnyal fekszik a tolla,
(Jaj, hogy mindre, amibe kéne hinnünk
Klisékben áll fölényes, pesti viccünk.)
És halljuk egyszer: elment Margita,
De az urával és messze vidékre,
Hol tükrösebb Ég alatt lesznek ők
Jobbak egymáshoz egymást jobban nézve
S ekkor olyan feledés-szél suhant
Harcban tépett fejeinknek fölötte,
Mintha erdőn nagy, ősi fát kivágnak:
Vége van a mesének és világnak.
Rohantunk, hogy a fa lombjai
Suhantva ne verjenek le a földre
S rohantunk, hogy ki ne felejtsenek
Neveinket nevek közül törölve.
Mert e kis ország csodálatosan
Fut, felejt és jaj annak, ki lekésik:
Nemes arcról lepiroslik a szégyen,
De kiabál a piacon, hogy éljen.
Vártunk, lármáztunk, de hallgatagon
Sompolyogott vissza belénk az emlék
S kardos kezünkben Margita nevét
Dalolták ki bő-véresen a pengék.
Május volt és nem éreztünk Tavaszt,
Hogy Ottokárral hajnalban kószáltunk:
- Ha visszajönne, - sóhajtott rekedten,
Megmondom, hogy én sohase szerettem.
(»Ha visszajönne«, - óh furcsa Titok: -
Aki elment, mindenkit szépnek látunk.
Mult, Rejtély, Tilos, Messze és Soha
Mind-mind ami szerelmetes barátunk.
Szép elmenni, de mégis gyönyörűbb
Álmot zúzva bár mégis visszatérni
S kiknek lelkén metafizika rágott,
Adni földi ölelnivalóságot.)