Hősök harcterén
| Hősök harcterén szerző: Ábrányi Emil |
Ne verd fel őket! Ott alusznak némán
A hazavédő holtak.
Végsőt ölelve, mint a hű testvérek,
Egymás fölé borultak.
És mintha mind felömlött volna égre
A vér, mely itt alá foly: - -
Mint vérbe mártott óriási zászló,
Úgy leng az alkony távol.
Az úttól félre, kínban roskadozva,
A porban, kik hevernek?
Öreg vak ember, sáppadt, beteg asszony,
S egy rongyos, vézna gyermek.
A harcmezőt a gyermek és az asszony
Kétségbeesve nézik,
És mind a hárman zokogó panasszal
Isten nevét idézik...
S a roppant csöndben, félig összebujva,
Rémes keservről szólnak,
És könnyeik, mint három patak árja,
Jajongva összefolynak...
...Dobog a föld; a hóditó közelget
Vad, ittas szenvedéllyel;
Hallja a sírást és megáll; haraggal
Néz a homályban széjjel.
"Miféle sírás? Hollá?"... Semmi válasz,
Tovább zokognak lassan.
"Mért sírtok, kérdem? Rajta! Nincs időm, hogy
E vinnyogást hallgassam!"
...Fölállt a gyermek; oda lépett hozzá;
Egész valója égett:
""Mert nincs erőm kardot ragadni, hóhér,
S szétmarcangolni téged!""
Fölállt a nő; rémítő szeme lángja
Átlobbant a homályon:
""Mert nem tudok több ifjat szülni, ördög.
Ki értem bosszut álljon!""
S felállt a vak; vezette a fiúcska
A hóditóig, kézen:
""Mert nem láthatlak színről szinre, hitvány,
Rád köpni megvetésem!""