Gyermekek a kalvárián
szerző: Ábrányi Emil
Gyászolni mentem a Kalváriára.
Ah, annyiszor megvigasztalt e hely,
Ha fölmerengtem hosszasan a fára,
Hol emberek Istent gyötörtek el.
Könnyekre lágyít kinzatása képe,
Rögzött keservem itt oly olvatag!...
A szenvedés e roppant tengerébe
Búm beleomlik mint vékony patak.
Amint állottam, szótlanul, sötéten,
Felhőtlenül sugárzott rám az ég.
Gyermek-kacaj csengett a szomszéd réten
S ujjongva jött a kedves csőcselék...
Apró fiúk. Imént jöttek világra.
Még új nekik. A föld merő gyönyör.
Igy száll a méh először a virágra,
Hogy szűzi ajkkal mézét szívja föl.
Mind kacagott. Ugráltak szana-széjjel.
Egy perc alatt övék lett a halom.
Kergették egymást féktelen szeszéllyel
S fogalmuk sem volt, hogy a siralom
Helyén táncolnak. Víg zajuktól zsongott
Alant a sír, hol szent homály borong.
A pillangó, mely mellettük csapongott,
Épp ugy nem tudta, mily téren bolyong.
Bujósdit játsztak. Kanyarogtak szerte
A faragott szentek közt. Röpködött
Mind valamennyi. Egymást majd leverte.
S míg meg-meg bújtak a kereszt mögött,
Sapkájukat a vérző szegre tették.
Igy játszottak soká. Ekkor, talán
Mert bús-mogorva arcom észrevették,
Tovább szaladtak, vissza nézve rám...
Tovább szaladtak... s én magam maradtam.
Ó játszatok csak, kedves gyermekek!
Csak játszatok, jó kedvvel, szakadatlan,
Nem látva mást: virágot, fényt, eget!
Eljő a perc, hogy e halommal szemben
Vergődve áll meg minden gondolat,
És sírni fogtok, mint az én szememben
Most könyre köny gyűl, gond s önvád alatt!
Ha láttok hitványt, polcról-polcra kelve,
S égszülte lángészt, túrni lenn a port;
Ha láttok Júdást, büszkén pénzt zsebelve,
S nagyot hogy' köpdös a bitang csoport;
Lemond a szív, nehogy kétségbe essék
S a tört léleknek nincs mit várnia:
Belátjátok majd, hogy bús kötelesség
Az összes lét s a föld - Kalvária!