Gyönyörök mártírja

Gyönyörök mártírja szerző: Charles Baudelaire, fordító: Babits Mihály

Üvegcsék, illatok, kép, márvány, drága köntös,
   nehéz brokáttal átszövött
lehulló dús szövet, mely nagy redőket öntöz,
   és kéjes bútorok között,

hol a langyos szoba, fülledve mint üvegház
   veszélyes tikkadásba zár,
s holt csokrok porcelán sírjaiból meleg láz,
   a végső sóhajpára száll,

egy fejetlen tetem önti vére folyóját,
   élénk piros, csörgedező
vérét a vánkoson, s a szomjas takarón át,
   mely issza, mint aszú mező.

S mint sápadt vizió, amilyet költ az éjjel,
   s mely szemeink bilincse lesz,
a fej, sötét haja sörényes nehezével
   s arany kövekkel ékszeres,

némán, mint egy virág, a kis szekrényre vetve
   nyugszik; és gondolattalan,
kifordult szemein, cél nélkül szétmeredve,
   az alkony fakósága van.

Az ágyon a csupasz törzs kábán, önfeledten,
   szemérem nélkül tárja ki
a titkos, végzetes bájt, melyet céda kedvben
   adott a természet neki;

egy rózsaszínű és aranycsikos harisnya
   emlékül még lábán lebeg,
s a harisnyakötő villogó csatja pisla
   gyémántja szemével rebeg.

E különös magány, e langyos, buja fészek,
   és egy nagy arckép lankatag,
de szinte kihivó szeme valami részeg,
   vad szerelemre vallanak,

rossz gyönyörökre és különös ünnepekre,
   pokoli csókokkal teli,
hol a gonosz sereg a függöny közt lebegve
   a bűnt kedvtellten nézdeli.

Pedig ha elegáns soványságát e hullán
   nézed a vállnak, és futó
vonalban a csipőn hogy száll tört rajzu hullám,
   akár egy izgatott kigyó,

láthatod, hogy milyen ifju még! - Béna lelkét
   s unalma-nyűtt érzékeit
a bolygó és veszett vágycsordák lelegelték,
   alig nyitotta meg nekik?

A vad hímnek, akit nyugtatni eleven még
   Legforróbb csókod sem tudott,
így koronázta meg vágyai végtelenjét
   engedelmes, halott husod?

Felelj, bűnös tetem! s lázban emelve karja
   merev hajaddal, szörnyü fej,
ajkához vitt-e, hogy hideg fogadra marja
   utolsó csókjait? Felelj!

- Távol a gúnyoló világtól és a piszkos
   tömeg és kandi hivatal
szemeitől, nyugodj, különös hulla, titkos
   sirodban, mely semmitse vall;

szeretőd bolygja a világot, s halhatatlan
   formád kisérti álmait;
s miként hozzá te itt, ő minden gondolatban
   hű lesz tehozzád a sirig!