Gyónás (Charles Baudelaire)
Egyetlenegyszer, óh csak egyszer, édes asszony,
fonódott síma szép karod
karomra (bús szivem dúlt vásznán drága rajzom
ez emlék, s most se sápadott).
Késő volt. Élesen s tisztán, mint ujdon érmek,
ragyogott fönn a telehold;
s Páris álma fölött, mint szent folyó, az éjnek
nagy ünnepélyessége folyt.
A halk házak során, az elzárt kapuszárnyak
alatt macskák surrantak át,
fülük hegyezve, vagy lassan, mint kedves árnyak,
kisérték lépteink nyomát.
Egyszerre a szabad meghittség belsejéből,
mely a halk fény alatt kikelt,
lelkednek gazdag és friss, zengő hangszeréből,
mit annyi öröm ujja vert,
belőled, tiszta, víg hangszer, mely zengve csillan
mint a hajnali harsonák,
egy síró, árva hang, panaszos, furcsa dallam
szakadt ki nyögve, és fonák
ingassál, mint kinőtt, piszkos és sánta gyermek,
akit családja szégyenel,
s kit a világ elől homályos pincevermek
mélyébe dugtak hosszan el.
Szegény, csúf angyal, azt dalolta furcsa hangod:
"Hogy minden itt oly szomorú;
s hogy mindenütt, habár kendőzik tarka rongyok,
a földi rút önzés kibú;
hogy keserű robot a szépasszony robotja;
és hogy a géppé lankadott
táncoslány mosolyos közönyü állapotja
mily céda, meddő állapot;
hogy hiú balgaság építni a szivekre;
szerelem, szépség ingatag,
s majd jő a Feledés, és puttonyába vetve
mindent az örök sírnak ad!"
Óh, mikor feledem e lankatag keservet,
e csöndet, ezt a holdvarázst,
s ezt a szomorú szív gyóntatószéke mellett
suttogott szörnyü vallomást?