Gyónás (Charles Baudelaire)

Gyónás szerző: Charles Baudelaire, fordító: Babits Mihály

Egyetlenegyszer, óh csak egyszer, édes asszony,
   fonódott síma szép karod
karomra (bús szivem dúlt vásznán drága rajzom
   ez emlék, s most se sápadott).

Késő volt. Élesen s tisztán, mint ujdon érmek,
   ragyogott fönn a telehold;
s Páris álma fölött, mint szent folyó, az éjnek
   nagy ünnepélyessége folyt.

A halk házak során, az elzárt kapuszárnyak
   alatt macskák surrantak át,
fülük hegyezve, vagy lassan, mint kedves árnyak,
   kisérték lépteink nyomát.

Egyszerre a szabad meghittség belsejéből,
   mely a halk fény alatt kikelt,
lelkednek gazdag és friss, zengő hangszeréből,
   mit annyi öröm ujja vert,

belőled, tiszta, víg hangszer, mely zengve csillan
   mint a hajnali harsonák,
egy síró, árva hang, panaszos, furcsa dallam
   szakadt ki nyögve, és fonák

ingassál, mint kinőtt, piszkos és sánta gyermek,
   akit családja szégyenel,
s kit a világ elől homályos pincevermek
   mélyébe dugtak hosszan el.

Szegény, csúf angyal, azt dalolta furcsa hangod:
    "Hogy minden itt oly szomorú;
s hogy mindenütt, habár kendőzik tarka rongyok,
   a földi rút önzés kibú;

hogy keserű robot a szépasszony robotja;
   és hogy a géppé lankadott
táncoslány mosolyos közönyü állapotja
   mily céda, meddő állapot;

hogy hiú balgaság építni a szivekre;
   szerelem, szépség ingatag,
s majd jő a Feledés, és puttonyába vetve
   mindent az örök sírnak ad!"

Óh, mikor feledem e lankatag keservet,
   e csöndet, ezt a holdvarázst,
s ezt a szomorú szív gyóntatószéke mellett
   suttogott szörnyü vallomást?