Gróf Eszterházi Pálnak pécsi püspökségre lett felemeltetését inneplő versek
| Gróf Eszterházi Pálnak pécsi püspökségre lett felemeltetését inneplő versek szerző: Ányos Pál |
Ipsa quidem virtus pretium sibi, solaque late
Fortunae secura nitet; nec fascibus ullis
Erigitur; ---------------------------------
Hanc tamen invitam blande vestigat, et ultro
Ambit honor.
CLAUDIANUS de M. Theodori Consulatu.
Szüzek! kik Hipokrén pázsitos széllyéről
Illatokat szittok szagos mezejéről,
S ülvén tudományok szerencsés ölére,
Gyengén ereszkedtek halandók szivére,
Egy szikrát óhajtok nemes tüzetekből,
Egy balzsamos cseppet tudós vizetekből,
Melly lelkesithesse bágyodt énekemet,
Hogy ma mulathassam édes nemzetemet.
Ma, midőn a pécsi megye örömére,
Eszterházi Pál lép püspöki székére,
Hol fényes tisztének terhes kormánnyára
Dőlvén, osztogattya áldásit nyájára.
Pálma árnyékának hives rejtekében
Lépett Eszterházi élte zsengéjében,
Itt Themis gondjait erkölcs illattyával
Öszveszerkesztette nagy szármozásával.
Vélte, hogy magános ájtatosságában,
Töltheti napjait szent Pál barlangjában,
S elhagyván a világ tündér dicsőségét,
Egyedül érezze erkölcs édességét!
Mig igy mulatozna szent gondolattyával,
Az örök végezés titkos hatalmával
Reá mosolyogván: Vác prépostságára
Emelte érdemi első jutalmára;
Ott lett egyszer is mind Sebestyén Várának
Felszentelt püspöke, rég pásztorságának.
Ó láttam, barátim, szomoru képéről,
Könyvét hömpölögni atyai szeméről,
Midőn el kelletett hagyni klastromait,
Utolszor ölelvén szerzetes fiait! -
Igy ment Likurgus is Delfos szigetjében,
Szoritván mégegyszer polgárit ölében,
S elhagyván született feldének partyait,
Könyves szemmel nézte távozni falait!
Igy a halhatatlan Regulus Rómából,
Siró gyermekei reszkető karjából,
Mikor Kárthágónak siet piacára,
Hogy vérét áldozza hazája számára.
Nagy lelkek, melly nehéz megválni tőletek,
Ha már társaitok attyokká lettetek!
De még itt végzések meg nem szünt ereje,
Szemlélvén, hogy Pécsnek árva lett mezeje,
Melly nagy Klimójának érdemes hamvába
Temette pásztorát méltó fájdalmába! -
Leszáll a végezés Vác kerittésében,
Titkos tüzet gyujtván Esztoráz szivében,
Olly püspököt adott Pécs tartománnyának,
Ki pásztora s attya fog lenni nyájának.
Pécs! ird fel e napot öröm napjaidhoz,
Ird Eszterházi Pált hires pásztoridhoz!
Im ma lép városod nemes piacára,
Hogy felemelhesse gondodat vállára;
Olvasd igaz szivét atyai szemében,
Hogy dobog javadért felhevült mellyében;
Hogy kiván vigyázni vagy egy nyögésedre,
S hogy szenteli magát kész segéltségedre.
Mert látom szivében képét őseinek,
Élni erkölcseit fényes eleinek,
Kiket nemes hazánk érdem templomában,
Könyvezve temetett dicsőség sirjában.
Ó Eszterháziak, kikről gondolkozom,
Tirólatok szóllok, most néktek áldozom:
Mennyi vér tette már naggyá neveteket!
Mennyi pecsételte magyar hivségteket!
Most Mársnak öltöztök véres sisakjában,
S mint Akhilles vágtok ottomán hadában;
Majd ismét trónusnak ülvén oldalához,
Igaz szivvel fogtok hazátok dolgához.
Jól emlékezünk még Miklós erkölcséről,
Jól attyát követő boldog születtyéről,
Kik történeteink dicső táblájáról
Fénylenek, mint csillag ég boltozattyáról.
Imre! - egyet dobban szivem, ha nevezlek,
Ha nagy érdemeid szárnyain szemléllek,
Te is szerzetemnek nőttél fel ölében,
S ugy léptél Esztergom érseki székében.
Szomoru Vezekény! voltam mezeiden,
Hallottam gerlicét nyögni térségiden.
Szent irtózás lebeg utazók szivében,
Egy sirni készülő könyv reszket szemében,
Mikor ott szemléli négy Eszterházinak,
Vérét édes hazánk igaz fiainak!
Egy nap, egy ütközet látta halálokat,
Látta hidegülni bajnoki karokat,
Mellyek az ellenség pogány seregében
Mint villám csaptództak, s feredtek vérében
Sőt érezvén immár fogyni erejeket,
S nyelveken reszketni repülő lelkeket,
Mégsem szünték ölni Omár gyermekeit,
S haldoklás közben is koncolni népeit.
Halhatatlan lelkek! áldjuk véreteket,
Szivünkben irtuk már dicső neveteket!
Illy hazaszeretet vitt volt Kremérához,
Háromszáz Fábiust érdem oltárához,
Hol Róma borostyánt ültetett sirokra,
S most a szomoru hold világol hamvokra.
Ily buzgóság huzta Áthén fejedelmét,
Vérével fizetni népe győzedelmét.
Illy a Leonidást egy marok hadával,
Hogy megszabaditsa Spártát halálával.
Ó tudom, hogy ti is, kik Rigó mezein
Csendessen nyugosztok Trácia rétein,
Ti is illy szent tüznek égtetek lángjával,
Mikor Nagy Hunyadi vezérlett kardjával!
Nem láttátok többé szülőföldeteket,
Nem zárta rokon kéz hülő szemeteket.
Illyen nemes vérnek méltó onokája
Lesz ma pásztoroddá, Klimónak árvája.
Örülj! áldd az egek szent gondviselését,
Melly igy vigasztalja jegyese nyögését.
Nézz arra, hol napnak elfárodt lovai,
Árnyékba merülnek haldokló lángjai;
Nézz ottan Patacsnak roppant szikláira,
Első atyáinknak puszta szállásira:
Vélted-é, hogy látod mégegyszer megyédben
Azok onokáját püspöki székedben?
Lásd az igaz erkölcs ritka boldogságát,
Melly bár barlangokba zárja méltóságát,
Mégsem tünhetik el a világ szeméből,
Melly néki koszorut szerez érdeméből.