Gróf Dessewffy Józsefhez (Kazinczy Ferenc)
szerző: Kazinczy Ferenc
Ha érted-e te, honnan jöhet az,
Hogy a Prometheus sanda nemzete
Sehol nem áll meg a közép nyomon?
S mint a botor juh, mely nem éri fel,
Hogy leghamarb út, a mely egyenes,
Mindég az egyik félre sántikál?
Sztricsák, kinek nincs régi pergamenje,
De a kinél e csorbát nem fukar
Kezekkel pótolá ki Smintheus,
A régi irháknak nem nagy szívelője,
Kaczagja Fellegvárit. Ő talán
Nem volna rosz, ha gőge volna szűkebb,
S érezni akarná, hogy csak az kicsiny,
Kit a kicsinység kínoz és pirít.
Gazdag, te nem vagy pénzed, így hörög.
Az úgy vagyon kivuled, mint a czafrang
Most a szamáron, majd a büszke ménen.
A czím csak báb, csak hang az a nemesség.
Deucalionnak népe mind rokonfaj.
Nincs pór közöttök, nincs nemes; s ha van,
Bár koronát hord, pór a kába, de
A bölcs, ha porban fekszik is, király.
Elnyúlva bársony pamlagán, mosolyg
Sztricsák királyon Fellegvári, s mond:
„Ha bölcsességed annyit ér, bagoly,
Mint a királyság, mely tiéd, nekem.
Az egyik úgy kell, mint a másik. Ész,
A mennyi kell szükségűl, nékem is van
Az a tiéd gyanús pénz; kelete
Nincs mindeneknél; én folyón kapok.
Osztályba néked a gvümölcs juta,
Nekem csak a héj. Érd be te a gyümölcscsel,
A héjjal én beérem, s vége a pernek.”
Ész-e, fény-e tehát? Melyike az elsőbb? –
Midőn szobámnak csendes szögletében
Tekintem a Bennünket s Nem-bennünket,
Valónak vészem a mit Epictet,
S Antisthenes, Jean-Jacques, és Payne tanítnak
S az észnek hajtok térdet s tisztelő főt,
S szolgált ügyemben bőv zsoldot lelek.
De ah, hová lesz szép hitem, midőn
A sok ravaszszal jobbjainkat is
Más részre látom térni oly bér miatt,
Mely bölcset és nem bölcset egyaránt vonsz;
A mely miatt a bölcs szép tetteket tesz,
S kész tenni a nem-bölcs még nem-szépet is,
Mihelyt reája kezd mosolygani a
Kedvben s haragban változó szerencse.
Elsűlyed akkor lelkem, s fájdalommal,
Mely semmiben nem lél enyhűletet,
Ekként kiáltok: Τλήμων ρειή
Λόγος ϋρ είς! s elhányom a paizst.
Te, a kinek Lucína származást,
Minerva bölcseséget s isteni elmét,
Cythere győzhetetlen bájt ada,
S Plutus, teherrel bár, nagy birtokot!
Jer, és beszéld elő, miként esik,
Hogy a miért más kényét, nyugodalmát,
Arany szabadságban élt napjait,
Dús birtokát, és, a mi még becsesb
A legbecsesbnél, ön-becsűlhetését
Volt tenni kész koczkára, megvetetted?
Mert én, bocsásd meg bátor gáncsomat,
Egy értelemben véled nem vagyok.
A tar parókát hord, a félvilágú
Üvegszemet rak s angol flastromot,
Lángszín haját a rőt barnára festi,
S a sánta toldót vettet sarka alá,
Vánkossal tomja köntösét az ormos.
S midőn így látod őket, szólj, nevetsz-e?
Miért tehát azt, a ki mostoha
Vagy csak gondatlan sorsa vétkeit
Igyekszik férfilélekkel javítni? –
Midőn te tűzött öltözetben léptél
Igazinknak öszvegyűlt atyái közzé,
Értette minden, hogy diszes nemed
És a követség fényes méltósága
Adák neked nagyságod érezését.
S tisztelte benned önn-érzésedet.
Tiszteld tehát a nagyság érezését
Te is Sztricsákban; tiszteld bölcseségét,
Mely véle a legszebb czélt és útakat
S a legszebb eszközt megválasztatá.
Tiszteld apathiáját, melylyel ő,
Csúszása közben annyi döfdösést,
Ah, annyi bántást, annyi durva szitkot,
S cselédi zaklatásokat (mi ketten
Azt elviselni nem tudnánk) kiálla.
Tiszteld a bajnoklelket benne, mely
Csüggedhetetlen bátorsággal vítt,
Hevült és reszketett, izzadt s fagyott,
Míg végre czélnál látja már magát,
S borát most ő is istenekkel iszsza.
S ha néha, az égi bortól részegen,
Felejti, hogy Sztricsák volt és Sztricsák,
És minden czifra mellett az marad,
S a csúfoló seregnek hahotáját
Javalló tapsolásoknak veszi,
S magasztalásnak a szidalmakat,
Gyarlóságától fordítsd el füled,
S mosolygd, de szánd az újabb Herculest.
Nagy addig volt az is, míg vívta tartott.
A kény fogyasztja Herculest s – Sztricsákot!
Barátom, elhibítád útadat,
Midőn te házi boldog csendedet
Elébe tetted annak a rögös, de
Sajgó pályának, mely rád nyitva várt.
Mit ér, hogy a király és nagyjai
Ismerik érdemed, s kegyekkel néznek?
Mit ér, hogy immár négy gyűléseinken
Állongva tisztelt véneinknek karja?
S a köz javallás azt a feddtelent,
Kit sem rettentés, sem magasztalás,
Sem unszoló kérések és haszon,
Sőt a barátság széditései is,
Tisztétől el nem vontanak soha,
A tölgy galyával koszorúza meg?
Te puszta vagy: Bix s Bux, lásd, mint ragyog!
A bölcseség középben áll, nem szélen.
Kell ész, de czifra is kell. Ész a több?
Oh nem! az sokszor árt. De, higyj nekem,
Pénz, czifra, fény sok nem lehet soha.
Az én hajam már ősz, s rózsáid alatt
Ím a tiéd is kezd fejérleni.
Ha Zeüs-Kroníon elmúlt napjainkat
Vissza folyatná, térnénk a jobb félhez.
Ah, azt elugránk, s a kor vissza nem jő!
Mivel tehát példát nem adhatunk,
Adjunk tanítást: – Fényt! ha jól lehet, jól;
Ha nem lehet jól, úgy a mint lehet.
Elég idő lesz mindig bölcseségre.