Ugrás a tartalomhoz

Gondok kereplője

A Wikiforrásból
Gondok kereplője
szerző: Babits Mihály

A csupasz fák csúcsa mint tűk hegye bök be
        az égi flanellba:
az Isten a földet hóba és ködökbe
        puhán becsavarta,
hogy óvja azt a pár maradék plántáját,
        amit az ember nem
irtott ki még, s amik a bús tavaszt várják
        szabadon vagy kertben.

Milyen szép lehet most ottkünn a mezőkön
        elveszni nyomtalan;
bújdosni, mint aki maga van a földön,
        az Ürben maga van
s minden lépésénél mögötte, úgy tetszik,
        elsüllyed a parlag,
és a szomszéd falu semmivel se messzibb,
        mint a szomszéd csillag.

Ott még felröpülne különös madaram
        a fényködös égig.
Csak itt olyan alélt és mozdulattalan,
        hogy tán holtnak vélik.
Pedig él: egész nap csirreg a fülembe,
        dalt töredez halkan;
elkezdi, s elhagyja... dalainak selyme
        rongy az utcazajban.

Ó szegény madárhang! hogy leng száll és szakad
        minden kis szellőre!
s hogy riad, hogy némul, ha rákezdi a vad
        gondok kereplője!
Ki kötötte ezt a kereplőt nyakamba,
        mint a poklosoknak,
hogy ezer arc közt is vakon, mint a bamba,
        s egyedül, bolyogjak?