Gibárt és Irma

Gibárt és Irma szerző: Kazinczy Ferenc

A szerkesztő, Balassi József megjegyzése:
Konrad Pfeffel Usge und Zacchi című költői elbeszélésének átdolgozása, amire Kazinczy a Muzárion szerkesztőjének felszólítására vállalkozott.

   Hah, mi zörren itt a hűs ligetben?
Hah, ki dall a bércezek csermelyénél?
Irma jár a hajnal bíborában;
Feljavult anvjának tép virágot,
És hogy ismét bírja, vígad, örvend.
Oh ne vígadj, lyányka, reggelednek!
Jő egy másik; az reád borút hoz!

   A liget mélyéből, délczeg ménen,
Lép elő egy szép ifjú, s csodálja,
A mezők leánya ritka díszeit.
Én Gibárt vagyok, mond, hadd itt nyájad;
Jer kevély lakomba, melly amott száz
Városimra pillant szirt fokáról;
S bírd, e büszke várral, e vidékkel
Együtt, lángoló szívét urának.

   Irma reng. Az ifju vad tüzével
Zárja karjai közzé a szép leányzót;
Csókkal hinti bé pirosló arczát,
És a klárizst-szégyenítő ajkat.
S most a küzdő lyányt, könyörgve félig,
Félig kényszerítve, lóra vészi,
S nyargal tündérvára szirtfokához.

   Nyílik a kapú, s a mén nyerítve
Lépdel zsákmányával bé a hídon.
Jő a várnagy, jőnek a cselédek
Nagy csoportban, s hódulnak urokhoz,
És az úrné másatlan kecséhez,
Melly pillantatából s kedves arczán,
Elbájolva mindent, átsugárol.

   Csókokban s hevült ölelkezés közt
Múlt el a nap; s ím a boldog ifjú
Kárpitos termébe lép hölgyével.
A menny boltozatján örvendezve
Csillagok tündöklenek le rájok,
S az irígy hold sápadtan lövelli
Ablakin keresztűl kémsugárit.
Mért nem én ily boldog! ezt sohajtja,
S felhők közzé rejti könnyes arczát.

   Új örömre szólít, édes Irma,
Téged minden reggel, minden estve;
És te még is – s melly hálátlanság ez ! –
Titkon könnyekkel füröszted arczod,
S vissza vágysz az elhagyott hegyekre.
Oh, Gibártnak fel ne verd gyanúját!
Mint hevében lángol mostan érted,
Úgy fog majd lobogni vad dühében.

   Jő Gibárt, és a szomszéd szobából
Hallja már Irmának zokogását.
Megdöbbenve nyitja rá az ajtót;
Ah, szemét még nedvesen találja,
S szerelm s vad bosszu küzd keblében.
Tudni vágy, e könnyek kit siratnak,
Mely kedvest kiáltnak e fohászok.
S minthogy Irma kérdésére hallgat,
S sírva dől térdéhez: – Hah, hitetlen!
Így kiált; s te másért égsz? – s elhagyja.

   Űzve vagynak tőle szolgalyányai,
Áltatok hogy titkon-kedveltjétől
Sem levél, se hír ne érkezhessék.
És ezentúl a rab Irma mellett
Egy megbízott néma törpe szolgál,
Méltó híve félig-ió urának.
S vad Gibárt, s te bánthatd a kiért égsz?
Győz a tiszta minden hóhérláson;
S ím törpéd imádja a szenvedő rényt.

   Jő az most, s egy írást nyújt Irmának;
Jő, de nyomban lép Gibárt utána,
S rengve vad dühében látni akarja.
Ah, mit tegyen Irma? könnyes szemmel
Néz Gibártra; Iába elébe sűlyed,
S onnan nyújtja karjait esdekelve.
Ő nem vétkes; ne kívánja titkát.

   Esdeklés ingerli az eldühűltet,
Gyilkot ránt, s a hív nő halva dől el.

   Látja tettét a vad, ah de gondja
Most is a levél! Felvészi a földről,
És olvassa: – „Hű leány, anyádnak
Kedves volt segéded, s istent kéri,
Legjobb áldásával hogy megáldjon.”

   Áll a templom még; hol Irma nyugszik,
S tisztelettel néz fel rá az útas.
S a mely nőket érdemetlen súly ér,
Sírja mellett vesznek megtágúlást,
S őtet hívják kínjaikban segédűl.
A kevély vár ott fenn elpusztúla.