Fragmentum

Fragmentum szerző: Somlyó Zoltán

A Kenyér című misztériumból

Behavazott kis falu. Künn sűrű pelyhekben hull a hó, szinte hallani lehet a hózizegést. Benn a szobában beszélgetnek az Atya és a Fia, aki tíz évi csavargás után betegen tért meg a szülői házba. Este. A közeli vasúti állomásról néha rekedt füttyszó sivít be.

Fiú
  A kertek alatt jöttem meglapulva,
  fagyott burgonyaföldeken keresztül.
  Néhány kutya messziről megszagolt,
  csak vonítottak, de meg nem ugattak.
  De, ni, a combom: vér bugyog belőle,
  be jó meleg e sötét, aludt vér.
  Egy kerítésen kelle átugornom,
  a rozsdás szeg, nyilván az sérte fel.
  Be bús dolog, atyám, még kiskoromból
  emlékszem rá: a palánkok fölött
  nagy, szúrós, vastag drótrácsokat húztak
  a boszorkányok s kísértetek ellen.
  Most is ebben akadtam fenn, atyám
  és elhűlt a vér mindenik eremben.
  Kísértetnek éreztem magamat,
  a boldog, tiszta, rózsaszínű multból,
  kísértetnek, mely vissza-visszajár
  a falujába álmos, havas estvén.
  Keresni régi kavicsszemeket,
  amikkel játszott s amikkel azóta
  meleg falakat építettek fel,
  míg őneki a lábaiba fagy száll.
  Ó, szines kavicskövek és falak,
  Ó, életem, te színtelen salak!…

Atya
  Szegény fiam: kísértetnek is vézna
  és gyenge vagy. Tudod: mi a kísértet?
  A régi vér, mi tiszta, lenge lánggal
  felégett bennünk régidők ölén
  és nagysokára a felégett vérnek
  hűs pernyehulladékait kifújja
  valami szél a csontjainkon át…
  De csontjaink már akkor szú kirágta,
  sok nyavalya halálfőt karmolt rá;
  s a régi pernye fölsír új szelekben:
  a vér romlik minden tíz újult évben.
  Ez a kísértet, tudd meg: ez, fiam,
  szegény fiam, véremnek omladéka,
  szegény fiam, életem könnyezése,
  szívem sötét szikrája, jó fiam.
  Mi istenes volt ajkad perdülése,
  mily hű s hites volt egykor még szived!
  Kis verseket mondtál születésnapra
  és két szemedből ifjú könny omolt.
  És kis kezed, ha ágyacskádban ültél,
  mily forrón és szorosan tetted össze.
  … S ma arcodon gubbasztanak az átkok,
  miket isten helyett magadra vettél.
  Hűsszívű emberek jöttek eléd
  s megannyi rossz kísértet szállt beléd.

Fiú
  Előttetek szorongó szájjal állok:
  isten s szülőm, két elvesztett atyám!
  A gyertyaláng melegét, azt még érzem,
  de imádkozni nincs elég erőm.
  A rőtes gyertyalángba, hogyha nézek,
  máglyát szeretnék összehordani,
  egy füsttel égő, irtózatos máglyát,
  amelyen annyi embertest vonaglik,
  ahányszor éhség koptatá szivem,
  ahányszor sírva, bőgve, átkozódva
  kellett pompázatos utcák során
  megállnom, suta, tompa megállással,
  mert torzult főm szédülten lehanyatlott,
  mert kenyér helyett szókat rágtam én,
  irtózatosan gyulladt, éles szókat,
  mik testemet táplálták sötét nedvvel,
  mely keserűbb, miként a nadragulya,
  mit lenn a kertek mélyében tenyésztnek,
  csak gaznak, ámde öreg némberek
  halálitalt kotyvasztanak belőle.
  A csengős, tiszta városi kutyák
  úrasszonyok ölében cukrot rágtak,
  jól abrakolt lovak rohantak fessen
  és áldott asszonyok kacagtak, prémbe bújva.
  Borostás állam, kékes-sötét arcom
  imbolygó, torz haláljel volt a fényben.
  És lovagok jöttek szembe velem,
  lovagok, kiknek tündöklő ruháján
  szeretőik buja parfőmje érzett.
  Megmosolyogtak s megreszkettek ők
  s én összeestem kapujok előtt.

Atya
  A nők, fiam és a kenyér: az élet!
  Téged az élet nyilván meg nem ismert.
  Te elkendőzted sóvár szemeid
  és elnéztél kenyér és nő fölött,
  pedig e két halom: két szentelt pihenő,
  hol istenünk kezébe vesz kegyesen
  és megsimogat minket és megáld,
  hogy új erőnk legyen nőhöz, kenyérhez.
  Te hamis, rossz igékre sanditottál
  s szemed üvegje elhomályosult,
  hogy ferde fénytörésben, ferde mozdulattal
  nyúltál kenyér után és nő után
  s kezed kövekhez ért s kétélű fegyverekhez,
  amik szivedre hulltak s ajkad felszakíták.
  Nyitott szemekkel nézni útakat,
  s nyitott kezekkel merni kútakat;
  ez méri fel a leírhatlan távolt,
  mely kezeinktől a szájunkig tátong.
  Nézz oda föl: a zongora fölött
  anyád képmása néz le rád olajban.
  Ez arc alatt pihentél bíborágyban
  s e bús szemekben, nézd: ó, mennyi vágy van,
  a vágy, hogy egy fiú szülessen létre,
  a vágy, hogy férfiszívben égjen végre
  egy tiszta nőnek tiszta, vak hite,
  a vágy hogy csendben úgy borulj ide
  atyád szivére, mint a húr az íjjra
  visszapattan, bárhogyan is feszítik.
  Te leszakadtál rólam vad viharban
  s a nyíl kirepült köztünk s messze-messze
  még egyre száll a szélben, vad vidéken
  és búgva metszi a kék levegőt;
  hol útja száll, sírás zokog keresztül.
  Meg vagy siratva, elsodort fiam,
  a szélben és az éjben és a kéjben,
  mely megkorbácsolt árkok mélyiben.
  Én nem siratlak. Anyád földbe porlik,
  őt se siratom már. De te sirasd!
  Ő hogyha élne, rád is pergett volna
  kenyérszelő kezének könnyű írja.

Fiú
  Késő, atyám! A könyeim elúsztak
  haláljátékban furcsán és fonákul.
  Egy forró tenger, játszi rímdagály
  elnyelte őket s gyémánttá fagyasztá.
  Én éjjelente zöldrenyílt szemekkel
  őriztem minden embert s állatot
  és álomlihegésük összegyúrtam
  egy szent szoborrá felforrt ihletemmel.
  Én zsoltárokat zengtem ki szavakból,
  miket papírra fektettem pihenni,
  mert bennem elfáradtak a szegények,
  simító nőszemekre vágyakoztak. –
  Én himnuszokat zengtem kis szüzekhez,
  akiknek melle istent hívogat.
  Én himnuszokat mondtam érett nőkhöz,
  akiknek keble poklok kapuja.
  Én átkok langy zamatját szűrtem át
  halálos csókok tajtékzó zenéjén
  és oly himnuszt daloltam a kenyérhez,
  hogy aki hallá: buzgón térdrehullott
  minden falatnál. Díszes polcokon
  és asztalokon, mik roskadtan álltak,
  megindult sok kenyér gurulva és görögve
  és milliók szájába önként gurult belé.
  S én nyitott, lázas, tátott szájjal álltam
  és fuldoklottam éhes déli órán
  és lassan-lassan én lettem az Érték,
  mely önmagáért becsli önmagát.
  Magam koptatva mindent ékítettem,
  vallást csiszoltam s lettem én hitetlen.
  Tisztátlan vérben aj, hányszor fürödtem!
  Aj, hányszor hemperegtem szennyesen!
  Kezemből, mint Mózes sziklája szélén,
  mindannyiszor kristálytiszta víz csurgott
  és megáztattam vele testemet
  s fogam közt harsogott a rossz kenyérhaj
  s e harsogást világgá kürtölém.
  Keresztények üldöztek engemet,
  zsidók gúnyolták űzött lelkemet,
  s egy fekete életű zord zsidó fölött
  a költészet szent virágba szökött.
  Atyám: véredből kelt fiad vagyok,
  de messze voltam, messziről vagyok…

Atya
  Nem értelek, de érzem életed.
  S hogy megtértél, messzire távolodva
  látom két görbedt, üszkös válladat.
  Itt vagy velem s tudom, hogy sok uton vagy
  és minden sebed más-más tűzbe kaptad.
  Nem értelek, de érzem életed!
  Két bús ember vagyunk mi e világban,
  vígasztalan s vigaszra hasztalan.