Festett ideál

Festett ideál szerző: Reviczky Gyula

Elcsendesült a szinpad immár,
A taps elnémult, kialudt a csillár.
Az arczokról levált a festék:
A szindarabot befejezték.
Hol tréfa-csókokért esengtek
S megtapsolták az álszerelmet:
Csók, eskü, szinlelések,
Taps és hazugság véget értek,
S játszó és néző csendesen
Haza felé megyen,
S ki hintón, illatos selyembe',
Ki foszlányok közt dideregve
Folytatja a komédiát.

Egy sápadt képü, czérnaszál diák,
Kit bolondok tanítnak bölcseségre,
Ott lebzsel most is a szinház tövébe'
S hidegtől és vágytól reszketve várja,
Mikor jön ki Leonorája,
Kinél szebben pillantani,
Sohajtani, szerelmet vallani
Egy nőt se látott még soha.
Ő a világ egyetlen asszonya!
Gyönyöre a sziveknek;
Az ünnepelt, a legszebb,
Ki neki még a könyveknél is drágább,
Kiért od'adná minden tudományát
S meghalna, ha kivánná Leonóra;
Más szóval: Zoltán titkos bámulója;

Rideg szobában, éji csöndben
Körüllebegi szép alakja.
A bölcsek olvasása közben
Egy dallamos hang megzavarja.
Küzdvén a léttel avagy álmodozván,
Mindig csak Leonórát látja Zoltán.
Az üdvösségre, mostan látja csak,
A fóliánsok nem tanítanak.

Tehát a szinház mellett ácsorog
Zoltán és várja ismeretlenét,
Kivel csak olykor álmában beszélt.
Kifent urak, rizsporos asszonyok
- Köröttük édes illat árad -
Sietve kocsijokba szállnak.
Elnézi Zoltánunk, kit olykor
Egy illatos karmantyu horzsol.
Szemébe néz sok büszke nőnek
S lelkében ábrándok szövődnek,
S pompát, szerelmet fátylon által
Megsejt, megérez néma vággyal.
S a mint így elmereng sohajtva
S elveszti önmagát a zajba',
Megakad egy selyem ruhán;
Vagy pillant czifra úr után;
Egyszerre, óh csodás igézet!
Szeráf-ének Zoltán fülének,
Megcsendül az ő drága nyelvén:
»Barátom, üljön ide mellém!«
A filozófus, íme, hogy' remeg!
Jobban, mint künn a téli fagyban.
Hölgyéhez símul, egyre közelebb,
Némán, félénken, öntudatlan'.
Csókolja kesztyüjét, beszélni készül
S kábultan a szép hölgy ölébe szédül.
Ám Leonóra nincsen ily zavarba;
Kezét megfogja, arczát símogatja
S ajkával homlokához érve
Beszél, de tőrszurás beszéde:
»Tekintsen énrám, ide, bátran.
Nem vagyok én rossz, higgye meg.
Én is jártam vékony ruhában
És átkozám az életet.
Tudom, fütetlen a szobája,
S nem várja otthon senkisem.
Óh, voltam én is, én is árva!
Azért van mostan jó szivem.
Mért fordul el? mért huzza el kezét?...
Mire való önnél e büszkeség?
Megbántottam? vagy nem tetszem talán?«
S bűbájos mosoly játszik ajakán,
Mely a bilincseket lassan leoldja
Zoltán szivéről és a mint beszél,
Fel-fellobog szivének égi pokla,
S már nem huzódik, semmitől se fél.
Lefesti a szerelmi vágy hatalmát,
A küzdelemnek édes kínjait;
Kéj, mámor, álom, szenvedély ragadják.
Hol csalogány zeng és a rózsa nyit.
Fülébe súgja (halavány beszéd!)
»Egyetlenem, kincsem, drágám, szeretlek!«
Csókolja ajkát, homlokát, szemét;
És Leonóra hagyja, nem ijed meg.
S beszélne még s hallgatná Leonóra,
De a lovak im' prüszkölve megállnak.
»Itthon vagyunk!« Ajtó nyilik. Kiszállnak.
Az ifju bókol; de a hölgy kacsója
Gyöngéden visszatartja őt: »Ne menjen!«
Zoltán követi lázas sejtelemben.

A szobalány, terítve vacsorához,
Álmélkodik, dörmög magába':
»No lám, ki hitte volna! Ez a páva,
Ki nagy urakkal is csak ímez-ámoz,
Ehol ni, tessék, mit mivel:
Az utcza rongyát szedi fel!«

És Leonóra szép szerével
Zoltánt a dús asztalhoz ülteti,
Kinálja sülttel, süteménnyel,
Poharába tölt drága bort neki.
S a bölcsek tanitványa hálás,
Dehogy kell néki sok kinálás.
Dicséri a befőttet, borjunyelvet
És sajtnak, lúdmájnak sem oszt kegyelmet.
S a pezsgő! Áldott, a ki fölfedezte,
Hogy' száll a vérbe, szívbe, képzeletbe!
Arany nedvébe fúl hitvány ijedtség;
Zoltánnak is meghozza íme merszét.
Biztatja: Nem tündér, csak földi nő ez!
Még egy pohár s az ifju vakmerő lesz...

Zdenkó gróf szörnyü mérgesen betoppan.
Már az előszobában is dühöngött:
»Hol a gazember? Valld be ki van ottan!
Hadd tépjem darabokra azt a kölyköt!«
De ím, haragja kaczagásra fordul,
Nevet, hogy szinte könnye is kicsordul.
»Hát így vagyunk?... Féltékeny volt? Ugyancsak
Megjárta!« S most már mindketten kaczagnak.
»Nem látja, hogy csak egy szegény diák?
(Az utczán szedtem föl szegény fiát,
És jól tartottam őt.) Uram, remélem,
Nem távozik szerény lakombul éhen?«
A gróf dicséri Leonórát,
Hogy csupa részvét, csupa jóság.

Egy forró csókot nyom kezére
És köztük újra szent a béke.
S Zoltán?... Ő itt fölösleges személy
Eltávozik és ujra rejtve él,
S bár egyre hódít festett ideálja,
Ő már többé a szinpadon se látja.