Felelt a költő...
szerző: Ábrányi Emil
I.
A költőt, aki lassan, észrevétlen,
Mélázva járt az ember-keverékben,
Míg jobbra-balra zúgott a tömeg,
Egy nyalka úr így szólitotta meg:
„Költő barátom! Hát nem volt elég
A verselésből! Írod egyre még?
Makacs fejed, bár félig már deres,
Még most is rímet és ritmust keres?”
„ „Még most is!... Ah, de már ritkábban írom!
Nem mind jelen meg a fehér papíron,
Ami szivemben és agyamban él:
Kétség, remény, elfojtott szenvedély.
A verselésnek édes vágya már
Ritkább s fakóbb, mint ősszel a sugár.
Öröm ha ér, nem önti dalba lelkem.
Ha bánat: hordom s lassankint felejtem.
Érzéseim, mint vándor-madarak
Vonulnak át, - de fészket egy se rak!...
Ha szívem fáj, nem lesz belőle dal,
Csak néma könny, vagy elhaló sohaj.
De amig élek, ünnep lesz nekem,
Ha lantom’ néha megzendíthetem!...
Amíg csak élek, hirdetni fogom
Lelkem javát a fáradt húrokon!” ”
II.
Kacag a szép úr s gúnyolódva szól:
„Értem, ha golyhó ifjuság dalol,
Tapasztalatlan, lázas, balga, vak...
De férfi, aki rímeket farag!
Mit ér e bús, üres ábrándozás?
A mai ember hivatása más:
Szerezni pénzt, hatalmat megragadni,
Erős munkában élni, tenni, hatni!
Javitsd a vért!... Legyen csodás szered!...
Gépet csinálj, mely biztos kenyeret
Sok százezer földhözragadtnak ád:
S vagyon, dicsőség fog szakadni rád!
De vers?... De rím?... Kevély semmittevés!
Járj más uton!... Vigyázz, hogy el ne késs’
Ha földi léted végpontjára értél,
Megbánod még, hogy álmodtál s nem éltél!”
III.
Felelt a költő halkan, szeliden:
„ „Kacagd ki bár hiú, bolond hitem,
Úgy érzem én, hogy e merengő, kába,
Gyakran botor fej még sem él hiába!
Ha sok, sok év multával, amikor
Emlékemet belepte rég a por,
Olvassa tán rimekbe zárt szavam
Édes vigasszal egy boldogtalan...
Ha lesz egy lény, ki versem hangzatára
Az életet még szépnek is találja, -
Kit megtanít e rímes semmiség,
Hogy a hazát jobban szeresse még...
Ha lesz egy lény, ki versem dallamátúl
Nemes tettekre, irgalomra lágyúl
S átérzi azt, amit hittem, reméltem -
No látod, akkor nem hiába éltem!
Sőt úgy lehet, hogy ami büszke élet,
Dicső való most: mind álommá széled...
S csak az fog élni, amit a kopott,
Lenézett költő egykor álmodott!...” ”