Főtiszteletű és méltóságos pókatelki Kondé Miklós őnagyságának tiszteletére
szerző: Csokonai Vitéz Mihály
Még mindég csak setét búkkal
Ráncolván homlokodat,
Emberölő háborúkkal
Erőltetted lantodat,
Vagy a pompás természetnek
Andalogván útjain,
Néha a szűz szeretetnek
Pihentél meg karjain:
De most, Múzsám! békességnek
Innepit kell zengened,
És a császári felségnek
Nevét dicsőítened,
Ki a véres diadalmat
Népiért feláldozá
És a hószín nyúgodalmat
Hazánkba visszahozá.
Trónussát (melyet sokáig
Tüzes felhő fedezett,
Mely a világ négy sarkáig
Dörgött, ölt, mennykövezett)
Most oly áldott nappá tette,
Mely fényt és életet ád.
Óh, kegyes király, érette
Örök hálá szálljon rád!
Ím, egy korona, amelyet
Készít néked minden hív,
Melyen brilliántok helyett
Van egy-egy jó magyar szív;
Nincsenek rajt' Indiának
Néger-vesztő gyöngyei,
Hanem milliom anyának
Megvígasztalt könnyei.
A felvídult mezők, kertek
Cifrázzák kerűletét.
Melyek elhagyva hevertek,
Lakos nélkül, szerteszét.
A népnek megkímélt vére
Bíbor béllést ád alá,
S fényje önnön érdemidnek
Arany almát függeszt rá.
Jer, tedd fel, óh haza atyja!
Itt nagy lelkednek jele.
Mely kevés király mondhatja,
Hogy ő ílyet visele!
És te, Múzsám! olajfával
Kerítvén homlokodat,
Vedd fel innepi pompával
Philanthropus lantodat.
Jer velem a békességnek
Újúló tornáciba,
Melynek száz óltárok égnek
Mohos omladékiba.
A népek köz vígságára
Készíts éneket velem:
Mert meggyőzte utóljára
Magát a győzedelem!
Jer, s keljünk túl a Hágónak
Meredek csapásain,
Adj koncertet az ekhónak
Hazám boros halmain.
Édes szülötte főldemnek
Fővárosát járjuk meg,
Hol sok magyar fejdelemnek
Hamvain szent éj lebeg.
Nézd, mint tapsol a nemesség,
A szegény mint örvendez.
Óh, mit nem tesz a békesség!
Óh, - de mit hallok? - mi ez?
Kolonics nagy templomába
Éneklő leánykar zeng,
A lágy szellőknek fújtába
Róla kedves ekhó leng.
A harangok kondúltára
Örömtrombita ropog,
Tíz-húsz hegedű-trillára
Öt-hat bot dobja kopog.
A muzsikák szent királya
Ezer síppal sír, zeng, bong,
És pompás symphoniája
A temjénfüstbe zsibong.
Múzsám (mert szent borzadástól
Eltelvén, nem nézhetem,
A sok hangtól és lámpástól
Elalélt fülem, szemem)
Nézd azt, ki bíbor ruhába
Űl a főóltár megett,
Arany pálcát tart jobbjába,
Fején papi süveget.
Óh, mely kellemes méltóság,
Amely tekintetén űl,
Mely mennyei világosság
Súgároz feje körűl.
Nézd jobbról-balról mellette
A hír s haza angyalát:
Óh, mi két szent követ vette
Körűl az ő oldalát!
Zsámolyának grádicsára
Egy-egy tudomány leűl:
Óh, íly férfit bizonyára
Menny, haza, ész mind becsűl!
Tán Kondé ő? „Ő” egy égi
Szózat ekként felele,
Vagy hogy itten a hegységi
Ekhó szólalt meg vele.
Elég, hogy én rendbe szedtem
Azonnal a húrokat,
És Múzsámmal kísértettem
Élő hangon azokat.
Készűltem, hogy szent Péterhez
Hasonlítom őtet én!
Vagy a legfőbb szent emberhez,
Aki űlt Péter székén;
S hetedik Pius nevével
Vetem egybe nagy nevét,
Ki betőlté érdemével
A világ ürűlt helyét,
Vagy legalább a hazának
Első térítőjihez
S e váradi kathedrának
Mérem fő díszeihez.
De gyarló lantom csak zörgött
Pengető újjom alatt,
Húrja aléltan nyöszörgött,
Hol szakadt, hol leszaladt.
Íly nemes tárgy nagy vóltával
Nem bírván, félre vetem,
S készűlök, hogy csak prózával
Ejtem meg tiszteletem;
Hogy majd sok jókívánással
Idvezlem e főpapot,
S kívánok néki áldással
Rakott sok ezer napot;
S hogy miképpen a hazának
Eddig oszlopa vala,
Úgy most az ekklésiának
Légyen őrző angyala;
És hogy midőn e sárházi
Életből mennybe megyen,
A Batthyány s Eszterházy
Dicsőűlt társa legyen:
Midőn...