A lap feldolgozottságának foka

Eszterkuthy Éva húga

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Eszterkuthy Éva húga
szerző: Ady Endre
Nyugat 1909. 19. szám [1]

       Eszterkuthy Éva: az én nagyanyám volt, édesanyámnak édesanyja, tiszteletes asszony, papné, de csak mindig így citálták: Eszterkuty Éva. Nekem idegenül hangzott mindig ez a név, mert Eszterkuty Éva régen eltávozott az életből, még az édesanyám sem emlékezett rá. Ez volt az egyik nagy nevezetessége Eszterkuthy Évának, a másik, hogy valamikor hat faluban nem találhattak nála szebb lányt s mégis végül a szerelemtől halt meg. Nyolcadik évemet tapostam azon események idejében, melyekre ez alkalommal, kissé öregen, ám ma is gyermeki megriadással, emlékezem. Nem is akarom a dolgokat másként érteni, mint akkor értettem, mert úgyse lehet e világi életben valamit jobban megérteni, mint először. Tehát: Eszterkuthy Évát, aki félig úri, félig paraszti lány volt, de nagyon finom, szép és halk lány, erőnek erejével férjhez adták a nagyapámhoz, aki beleszeretett. Szülei megrészegedtek a nagy szerencsétől, hogy úrnak a felesége lesz a lányuk, papné, s a szép papné pedig belehalt ebbe a szerencsébe. Különös eset, de nem akarom magamnak könyörtelenül magyarázgatni, amiket elejtett szavakból, meglepett, titkolózó disputákból akkoriban kivettem. Eszterkuthy Éva világéletében undorodott a csóktól, de nyolc évig bírta, hét gyermeket - hetet - ajándékozott kelletlenül, irtózással az urának s meghalt.

Picinyke kis lány volt az anyám, amikor elárvult, a legkisebb és legfájdalmasabb az Eszterkuthy Éva bús füstű gyermek-áldozatai között. Anya-ági rokonok, gyermektelen, rideg, falusi vének gondozásába került s azt beszélték, hogy nagyon hasonlít a nagyanyámhoz. Őt is férjhez adták, abban a faluban, ahol a nagyanyámat s ahol élt nagyanyámnak két nőtestvére: Eszterkuthy Krisztina és Eszterkuthy Sára. Nagyanyámnak e két húga is régen férjes asszony volt, szerették volna is tartani az atyafiságot velünk, de a mi házunk távol parancsolta gőgösen őket. Talán nem azért, mert mi úrfélék voltunk s nem is azért, mert nekünk voltaképen Eszterkuthy Éva is egy idegen, szomorú halottnak a neve volt csak. Valóbb, inkább való az, hogy a nagyanyám testvérei olyan módon élhették az életüket, amely mód hangos és utálatos volt az én halk anyájú, tiszta anyámnak. Én is szégyelltem jó darabig s nem tudtam miért, mikor a gyermekek az iskolában mondogatták, hogy nekem nagy nagynénéim Eszterkuthy Krisztina és Sára. Azután hallottam furcsákat, újabbakat, izgatókat Eszterkuthy Krisztináról és Sáráról, de amiket hallottam, már nem fájtak. Eszterkuthy Krisztina, aki bizony vénecske volt s tíz gyermek anyja, a vén, lompos urát bolondul féltette mindenkitől, még a Sára húga süldő lányától is. Sárának csak egyetlen lánya volt, tizenöt éves, aki már fölvette az úrvacsorát s aki már úgy nézett a legényekre, mintha az ő szemeihez tartoznának. És bár megtiltották nekem, evvel a Sárával (mert ez is Sára volt) nagy kedvem tellett beszélni s ujjongtam, ha az utcán szóba állt velem.

Eszterkuthy Sárát pedig, az anya-Sárát, menyecskének címezgették alattomos, gúnyos, falusi szájak s emlékezem: szörnyű cím volt ez nálunk. Miként csak ma érzem, hogy jaj annak az embernek, aki a nagyanyját csak névről ismeri, akként valék akkor a menyecske címmel. Ma sem tudnám megmondani, miért fogadja azt az élet szívesebben, akit a nagyanyja karjaiból vesz át, de így van. S akkor pedig, kölyökkoromban, szerettem volna ráütni minden ostoba, csúfondáros szájra, mely a menyecske-szóval bélyegezni akart valakit. Igen: Eszterkuthy Sára szerette a férfiakat, de az én nyolc esztendős, nagy, különös, buksi fejem szeretettel és áldólag bólintott erre. Hát van-e szükségesebb és okosabb dolog, minthogy legyenek a világon menyecskék s e menyecskék fussanak a legények után? Lám, Eszterkuthy Éva utálta a csókot, meg is halt öröm nélkül s a mi házunk is vajon nem éppen emiatt oly zord és szomorú? Nyolc éves koromban építettem talán meg legtökéletesebb filozófiáját a csóknak, mert még akkor nem koldultam volna tőle. Szándék és olcsó tudat nélkül éreztem, hogy a mi famíliánk sorsát nagy csókadósságok nyomják s ez alatt sokan fogunk még összeroppanni. S én nemsokára éppen nem rejtettem el az arcomat, ha beszéltek Eszterkuthy Sára tomboló, akaratos menyecskeségéről. Hogy nem szégyelli, mert nagy lánya van és mégis csak úgy él, bomlik, mint húsz év óta mindig tette, hogy most már megszánhatná az urát.

Jött hozzánk, talán másodszor életében, sebbel-lobbal, tavaszi alkonyaton, Eszterkuty Krisztina, a család óvó matrónájaként s én hallgatóztam, amikor az anyámmal beszélt:

- Nem jöttem volna hozzád, de az én családom a te családod is, Sára a te nénéd, az édesanyád testvére s már mindenikünket telefröccsent sárral. Te nem tudod, mert te igazában kipottyanttál a családból s nem akarod tudni, de tudd meg: nemes család volt az mindig, erkölcsös család. Én is szép voltam, mint az anyád, szebb voltam, mint Sára, kellettem volna is, vérem is volt, de a becsületre vigyáztam. Nem csupán magamra vigyáztam, hanem az uramra is s ma is vigyázok rá, pedig már ő nagyapa és én nagyanya vagyok. Hát tudd meg, hogy a te Sára nénéd, ma még jobban mint valaha, beleköt minden tejfölös számú legénybe, látták késő estén bolyongani a kertek alatt. Bolond, én azt mondom, hogy bolond, mert olyan nótákat dalol, mint a fiatal lányok s fiatalabb akar lenni a lányánál, aki szintén jómadár lesz.

Csöndesen, hidegen, fáradtan válaszolt valamit az anyám Eszterkuthy Krisztinának s nagyon elégedetlenül távozott a vén boszorkány. Két hét múlva hirtelen elvitték a faluból Eszterkuthy Sárát s mindenki tudta, hogy a bolondok közé vitték valahova. Azután gyors, nagy események jöttek: a fiatal Sárát az apja férjhez adta, mert hamarosan pártáját vesztette volna, - mondták. Eszterkuthy Krisztina pedig a vén urával összeveszett egy éjszaka s reggelre megölte a féltékenység és a házas életi tisztesség dühe. Az édesanyám nem ment el sem az ifjú Sára lakodalmára, sem az öreg Eszterkuthy Krisztina temetésére. Nem látszott szomorúbbnak, mint máskor, de nekem keményen megtiltotta, hogy még azon az utcán se járjak, amelyben Eszterkuthy Sáráék laktak. Persze, hogy okoskodni, tűnődni és ravaszkodni kezdtem: bizonyosan hazahozták Eszterkuthy Sárát a bolondok házából. A pajtásaim meg is erősítették a hírt, sőt azt is suttogták, hogy efféle igazán érdemes látnivaló régen nem volt a faluban. Be lehet szökni a kert felől az Eszterkuthy Sáráék portájára s a ház végén, a legnagyobb szobába be tud az ember lesni. Ott tartja az ura bezárva Eszterkuthy Sárát, aki nagyszerű nótákat tanult ott, ahol volt s a vasrácsos ablakon keresztül azt is látja az ember, mikor táncol. Mert vagy dalol vagy táncol vagy kétségbeesetten sír a menyecske, - újságolták a fiúk - s ha lát akárkit az ablakon benézni, furcsákat mond neki. Furcsákat mond, - ez nem hagyott engem aludni, mert a nyolc éves ember nagyon szerencsétlen kis állat, aki előtt titkolnak mindent. A nyolc-kilencéves ember néha az életét odaadná annak, aki biztosat mondana neki azokról a fontos dolgokról, melyeket nyugtalanul sejt.

Be-beloptuk magunkat az Eszterkuthy Sáráék udvarára, bár néha nádbottal vert ki bennünket Eszterkuthy Sára ura (bizonyos Nagyfejér nevezetű.) Olykor Nagyfejér kocsisa csípett fülön minket, amikor már-már odasompolyogtunk a ház végéhez, a rácsos ablakok alá. S egyszer (nagyon napos, kora-nyári, ünnepi délelőttön történt) harmadmagammal mégis csak eljutottam a szoba egyik ablaka elé, mely szobában vigadozott a nagyanyám legszomjasabb húga. Emlékszem: olcsó, tarka virágos, nagy pamlag terült a szoba közepén, rikító, virágos volt az Eszterkuthy Sára ruhája is. Ott feküdt a pamlagon s valóban fiatalnak látszott, fiatalabb a lányánál, fehér volt s édes-lilaszínű virágok a borzas, barna hajában. Dalolt, de olyan nóta lehetett, amit dalolt, hogy csak sírva lehetett dalolni, mert most dalolták először s ő sírt. Az én arcomat vette észre, az én elámult, szorongó, furcsa, kis fekete arcomat a rácson kívül s a nagyanyámtól kapott szemeimet. Kissé megrémült, fölugrott a pamlagról, jött az ablakhoz ugrálva s én a rémülettől odaszegeződtem és nem tudtam elszaladni két menekülő pajtásommal

- Te, te, - suttogta, azután kiabálta, - te, te, neked olyan szemeid vannak, mint Évának voltak, sose láttalak még téged. Ugye az Eszterkuthy Éva unokája vagy, az én halott nénémé, a papnéé, - s arcát egészen odaszorította a vasrácshoz.

Ekkor látott egészen, fejemtől kis, nyalka csizmás lábamig, látott, meglátott Eszterkuthy Sára s akkor nyögve kezdett beszélni:

- Milyen kicsi vagy, milyen gyermek vagy te még, milyen sokára leszel te legény s milyen rossz fogsz te is lenni, ha asszonyokkal lesz dolgod

Őrülten dobogott a szívem s talán sírtam is és feszegettem a testemet és nyújtogattam a nyakamat, hogy valamely csodából megnőjek. Hogy legény legyek s elárulja nekem a bolond Eszterkuthy Sára, a nagyanyám húga, hogy mit szoktak az asszonyok mondani a legényeknek. De már ott is hagyott Eszterkuthy Sára, már megint ott feküdt a pamlagon, beszélt, dalolt és megint beszélt. A beszéde is olyan volt, mint a nóta s amit dalolt, mintha olyan áhítatos, szent beszéd lett volna, mint szerencsés vasárnapokon a papé. volt benne: isten, világi hiúság, élet, bánat, bűn, virág, madár, idő, halál. De más is volt benne: átok, csók, panasz, bujdosás, szerelem, titok és jaj, sok-sok jaj. Jajgatva dalolta, hogy urát sose szerette, hogy hiába várta azt, akit szeret, hogy a csók jó és a férfi rossz. Hogy a lányának az apját szerette csak, aki nem az ura volt, de otthagyta s akit azóta keresett, keresett hiába. És dalolt és beszélt még olyanokat is, amiket én nem értettem jól, de amik új fajták, mintha az én panaszaim lettek volna. Emlegette az anyját, aki gyermekágyban halt meg, amikor ő született s a nénjét, Krisztinát, akinek nem volt szíve s a szíve helyére egy csokor tövist loptak a gonoszok. Azután elcsöndesedett, sóhajtott, fölkelt a pamlagról, járkált a szobában, már nem látott többé engem. Valakihez beszélt, nagyon forrón, sugdosva s a két karjával ölelte a levegőt és az összeölelt levegőre hajtogatta le a fejét.

- Igen, igen, este tíz órakor, majd ha kiviszik a vacsorámat, ha az egész ház alszik, ha engem is lefektetnek, ott leszek.

Halott-sápadtan ültem otthon az ebédnél, nem volt szavam egész nap s az édesanyám rettegő gyanúval vizsgált. És akkor este mégis kiszöktem és félelem nélkül mentem át a holdvilágos kerteken, ahol máskor mindig halottak árnyékait láttam. És eljutottam késő este az Eszterkuthy Sáráék házához, még a kutyák sem ugattak meg s le tudtam törni a lakatot az Eszterkuthy Sára zárt ajtójáról. És visszaszöktem és reggel nem rémültem meg az édesanyám csöndességétől, kréta-fehér arcától s beesett szemétől. Azután jöttek a hírek, csendőrök is jöttek délre és az egész falu olyan volt mint rajzás előtt egy méhkas. Hajnalban a falu rétjén, az út mellett, mely a városba visz, holtan lelték meg a bolond Eszterkuty Sárát. A szívét érte két szúrás s a csendőrök azt mondták, hogy somfalvai, verekedő, szilaj legényeknek van ilyen biztos késük. Vásárra mehettek, talán részegek is voltak s az úton találkozhattak a bolond Eszterkuthy Sárával, aki valamiképpen kiszökött. Öreg asszonyok azt suttogták, hogy az Eszterkuthy Sára arca halottan olyan fiatal, boldog és szép volt, mint az angyaloké. De semmi bizonyos nem derült ki soha s általában, rejtetten, mindenki megnyugvóan örült. Az édesanyám szokása ellenére sokat mesélt esténként csöndesen nekem a nagyanyámról, aki nagyon jó és szerencsétlen asszony volt. S én végre kezdtem összebarátkozni Eszterkuthy Évával, az eddig csak nevében élt nagyanyámmal, édesanyám édesanyjával. És akkoriban mindig örömmel feküdtem le, mert álmomban eljött Eszterkuthy Éva, a nagyanyám, töltött cukorkákat hozott, megsimogatta az arcomat, meg is csókolt és azt mondta, hogy nagyon jó kisfiú vagyok és áldjon meg az isten.