Ernest La Jeunesse

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Ernest La Jeunesse
szerző: Szini Gyula
Nyugat 1917. 10. szám

         A Somme folyó, hol ágyúszörnyek tüzes vasat okádnak, nincs nagyon messze Párizstól - érzékenyebb fülek az éj csöndjében hallani vélik a modern Minotauroszok távoli bömbölését - és a megnyomorított Fényváros egy kórházában meghalt a tíz év előtti Párizsnak egyik legfinomabb, legtitokzatosabb embere, Ernest La Jeunesse.

Halála szinte jelképesnek tűnik föl előttem, mintha egy összeomlott világ utolsó fekete füstcsóvája távoznék tragikusan bizarr vonalban.

A tíz év előtti Párizs egyik irodalmi kávéházában Ernest La Jeunesse, a párizsi Boulevard ironikusa és kritikusa még szemben ült testvériesen Stephan George német költővel, akinek vonásait monokliján át figyelte és egy pár léleklátó karikatúra-vonallal papírra rögzítette. Néhány utcával odább a «Mercure de France» szerkesztőségében fiatal francia írók, akik a berlini egyetemet is látogatták, Nietzsche zarathustrai szójátékainak francia formába öntésén bajlódtak. És a boulevard könyvespolcain a világ minden nyelvéből lefordított művek közt megjelent Madách Ember Tragédiája is.

Egy család volt az egész emberiség és egy nyelvet beszélt, a párizsi Boulevard nyelvét. «A Boulevard mindenütt ott van» - állapította meg La Jeunesse egy híressé vált könyvében. És csakugyan: a hírért, dicsőségért, szerelemért, pénzért harcoló és oly könnyen elégő pillangók Boulevardja otthon volt mindenütt, hová Párizs elszórta nyugtalanságának ibolyántúli sugarait.

A vihar már ott volt a fejünk fölött, nem vettük észre és csak nagynéha eszméltünk rá. Így 1905 tavaszán az algecirasi konferencia idején egy hétig Párizs lázban égett és mindenki biztosnak hitte a német-francia háború kitörését a marokkói kérdésben. Emlékszem La Jeunesse szavaira, mikor a háború lehetőségéről beszélt. Máskor beszédes, élénk és gúnyos mosolygásra hajló arca elkomorult, vonásai megnyúltak, színe szinte fakó lett. Az irtózat ott ült a szemében, benne lappangott a szavaiban és valami mély, szinte testvéri részvéttel nézett rám. Nem is annyira a kifejezéseivel, mint inkább a viselkedésével szuggerálta belém, hogy utazzam el és ne várjam be a komolyabb fejleményeket.

A vihar nem tört ki, csak elodázódott. 1908 tavaszán újra találkoztam La Jeunesse-szel. Alakja még rejtélyesebben rajzolódott a boulevard nyugtalan szemhatárára. Három év alatt Párizs gyökeres változáson ment át. A Quartier Latin, hol nemrég még diákok tüntető libasorban ütemezték az «"ŕ bas la calotte!» jelszót, most Jeanne d'Arc ünnepére pápai zászlódíszt öltött. Az emberek viselkedése nyugtalanságot, zavart árult el - de csak nagyon finom idegek számára észrevehetőt - és ebben a zavarosban ott járt a régi, ügyes halász: a reakció.

La Jeunesse ebbe a korba, amelyben az emberek szinte vallásos áhítattal emelték meg kalapjukat a felvonuló katonaság trikolorja előtt, talán akarata ellenére is nehezen illeszkedett bele. Pedig nem volt rossz francia. Szülővárosát, Nancy-t, amely a német határhoz közel van, fiúi szeretettel emlegette. Ismertem a könyvét, amelyben Napóleont tette meg nemzete tanítómesterévé (L'Imitation de Notre Maître Napoléon) és tudtam róla, hogy mindenféle régiségei közt szeretettel őrzi a régi «maréchal de France»-ok pecsétgyűrűit, amikben gazdagabb gyűjteménye volt, mint a Louvrenak.

De ahogy gazdagsága nem volt igazi gazdagság - csak a balzac-i «Cousin Pons» olvasói értik meg a Rembrandtokat, Gerard de Nerval-okat és Ernest La Jeunesse-eket, akik műkincseik dacára is koldusszegényen halnak meg - akként mély, finom, megértő hazafisága sem tudott beleilleszkedni a «camelots du Roy» utcai lármájába. És idegen és hideg maradt a Maurice Barrčs divatos revanche-filozófiájával szemben is, sőt a Jules Lemaître előkelő, poétikus royalizmusa sem csábította. La Jeunesse Franciaország sorsát az egész emberiség sorsának tekintette és nagy pesszimizmussal nézett a német háború elé, mert ismerte a németeket és sokat várt tőlük. A faji jelszavak, a hazai rögnek és gyökérnek harcias hangoztatása azonban nem illett hozzá és különben is a párizsi írók közül talán ő alkalmazta a legmerevebben az «odi profanum vulgus et arceo» elvét.

Mindezek meggondolásával valószínűnek tartom, hogy Ernest La Jeunesse a háború áldozata lett. A francia lapok korlátolt terjedelemben jelennek meg és az aktualitások természetszerűen kiszorítják azokat a finom irodalmi cikkeket, amiknek La Jeunesse nagymestere volt és amik újságírói kenyérkeresetének fő forrását jelentették. Ez sok mindent megmagyarázna, hosszas betegségét és a szegények kórházában való kiszenvedését. De bár óvatossággal kell fogadni most az efféle híreket, mégis az írók sorsát a kakukkéhoz lehet hasonlítani, amelynek visszhangos szavát csak addig lehet ligeteinkben hallani, míg elegendő kukac van a megélhetésére. A kakukk költözik el a leghamarabb és a legfinomabb tollak törnek el a leggyorsabban.

La Jeunesse írói képét nagyon nehéz megrajzolni. Művei egyszerre a nagyság és szerencsétlen bélyegét viselik magukon. A legnagyobb modern francia prózaírók közé tartozik; Anatole France, Lemaître, Barrčs mellé - néha fölé is - lehet helyezni.

Csodálatosan tömör, klasszikus francia prózája, amely első műveit jellemzi, csak későbbi műveiben válik lazábbá. Ekkor már az újságírás nyomdatechnikai tempója fűti néha ezt a prózát, amely hívatva lett volna rá, hogy olyan világraszóló csengésű arannyá váljék, mint az Anatole France-é.

Mi okozta ennek a nagyra hivatott írónak korai elkedvetlenedését, erre nehéz felelni, bár magyarázata sokféle van. La Jeunesse tizennyolc-húsz éves korában tűnt föl Párizs irodalmi egén olyan kritikai művekkel, amik ma is legértékesebb munkái közé tartoznak. A «Les Nuits et les Ennuis» és a «Cinq ans ehez les sauvages» irodalmi arcképei, lelkes kritikái, maró szatírái a legalaposabb képzettség, a lehetőleg legtöbb oldalú tudás és a csipkeverő stílművészet minden erényeivel ékesek.

A fiatal kritikusnak halálosan biztos és merész ívű gránátjai megreszkettették a fülledt párisi levegőt és érthető a feltűnés, a szenzáció, amely nyomukban járt. Sok ál-nagyságot sebeztek meg iróniájának szilánkjai.

La Jeunesse azonban sokkal lágyabb szívű ember volt, semhogy ezt a gyilkolást sokáig folytathatta volna. Tűrte, hogy sebesültjei föltápászkodjanak, sebeiket meggyógyítsák és alkalom adtán visszafizessék és megtorolják a sérelmet.

Fiatalos, titáni szatírája lírai lágyságnak adott helyet. Első regényében, a «L'Inimitable»-ban André Léglise-ben alighanem magát rajzolja meg: egy fiatalembert, aki naivsága szimbólumaként egy macskát cipel hóna alatt és így látogatja meg Párizs legnevesebb íróit. A toll hősei iránt való féktelen bámulata és lelkesedése annál inkább lohad, mennél inkább behatol az írók emberi és írói gyöngéibe. La Jeunesse mestere annak, hogy a nagy írót emberi gyöngéin keresztül irodalmi hibáiban is kompromittálja.

Ezt az irodalmi regényt, amelyben a fiatal kritikus oroszlánkörmei félelmes, néha halálos biztonságúvá váltak, Párizs irodalmi köreiben «kulcsregény»-nek jelentették ki és mivel a megbántottak száma nagy volt; csakhamar egész kórus fújta ezt a vádat.

A lírai finomságú «Sérénissime» című regény és a titokzatos, különös «L'Holocauste» a La Jeunesse stílusának a zenitjét mutatják. Felejthetetlenül szép és igaz mondatai néha évek múlva is a fülünkben zsonganak, mint a «Chartreuse de Parme» vagy «Madame Bovary» egy-egy az örökkévalóság számára vésett gondolata. És ennek a gondolatnak különös zamatot ad a párisi tolvajnyelv. Zola is alkalmazta az argót-t alakjai jellemzésére, de La Jeunessenél az irodalmi és lebujbeli tájszólás a mondat lelki kincsévé válik. Ezeknek a regényeknek széteső kompozíciójáért bőven kárpótol a részletek csodálatos finomsága és mélyértékűsége.

La Jeunessetől azonban nyilván mást várt közönsége: újabb és még merészebb torpedókat, ravaszabbnál ravaszabb aknákat, nagyságok kegyetlen lemészárlását. Az ő Pán furulyája a nagyközönségnél csalódást kelthetett és csak a legfinomabb irodalmi csemegék megértőinél találhatott rokonszenvre. Ezek Párizsban is kevesen vannak.

Felix Juven volt a kiadója, aki a fiatalok lelkes fölkarolója volt egy időben. Már amikor én megismerkedtem vele, 1905-ben, kissé szégyenlősen és szemérmesen vallotta be:

- Je suis en mauvais termes avec mon éditeur.

És nagyon jól tudjuk, mit jelent az, ha egy író rosszban van a kiadójával. La Jeunesse nem volt «üzlet» Juven számára. Nevét a párisi közönség előtt inkább irodalmi kritikái tartották fönn. A «Le Journal»ban, az egyik legelterjedtebb napilapban La Jeunesse írt az akadémiai székfoglalásokról, irodalmi halottakról és évfordulókról. Az irodalomnak nagy szolgálatot tenne az, aki ezeket a kis remekműveket ott Párizsban összegyűjtené és kiadná.

Catulle Mendés halála után La Jeunesse lett a «Le Journal» színházi kritikusa, azonban elhunyt barátja iránt való kegyeletből párizsi szokás szerint «Interime» álnevet írt cikkei alá. Csaknem egy évig maradt meg a szerény pseudonym alatt, amikor hirtelen és véglegesen Abel Hermantnal töltötték be a «Le Journal» kritikusi állását.

La Jeunesse mindig ott volt, ahol a világsikereket csinálták, a párisi premiereken és az irodalmi kávéházakban villogott a monoklija, csillogott az iróniája, de a robusztusabbak, az erősebb könyökűek mindig félretolták és ő tűrte ezt, mert született jó ember volt vagy talán, mert ízlésében arisztokratább volt, semhogy a tülekedésben részt vegyen.

A párizsi divatos rajzolók gyakran rajta köszörülték karikorozó tollukat. Sem, Capiello, Rouveyre torzképei valóságos boulevard-alakot csináltak belőle. Azték szabású borotvált arcát, sűrű fekete szemöldökét, monoklija csillogását, ajkának gúnyos biggyesztését épp oly szívesen élezték ki, mint viseletének bizarrságát. La Jeunesse balzac-i pompaszeretettel és műértéssel aggatott magára antik ékszereket és a mellénye régi és furcsa dandyk módjára valóságos múzeum volt. Ujjain gyűrűk a műtörténelem egy-egy fejezetéről regéltek. Ehhez járult éles, szinte visító hangja. Párizsban, hol nehéz feltűnni, La Jeunesse groteszk figurává nőtt ki és biztos, hogy ma is így él azok emlékezetében, akik közelebbről nem ismerték.

Elátkozott ember volt és innen van talán Wilde iránt való kegyelete. Szerencsétlen volt és ezzel lehet megmagyarázni, hogy még olyan revuekben is, amiket fiatalabb írók vezettek, régi gyűlölködések vagy újabb ellenségek nyomai lobbantak föl ellene.

Hosszabb apatikus korszaka után egyszerre két regénnyel robbant ki. Az egyik, a «Le Forat Honoraire» egy borotvált fejű fegyencről szól, aki markai közt a társadalom legvéresebb igazságtalanságait ropogtatja és anarchisztikus szókimondással ül törvényt a társadalmi tekintélyek fölött. A másik, a «Le Boulevard» című ismét régi erejében és dacosan törhetetlen fényében mutatja La Jeunesse-t. A párisi «Boulevard» egyszerre megindító és megdöbbentő képe ez a regény. A Boulevardnak épp oly emlékműve marad, mint a vásárcsarnoknak a Zola «Le ventre de Paris»-ja. Egy átszellemült Zola. Az emberi bűnök és fogyatkozásoknak néha balzac-i erejű apokalipszisa.

E két műve óta keveset hallhatunk La Jeunesseről. Jó néhány évvel ezelőtt autó gázolt rajta át és balesetét nagy részvéttel tárgyalták a párizsi lapok. Most halála híre érkezik, árván, ridegen, egyetlen enyhítő szó nélkül.

Ha meggondolom, hogy Anatole France csak negyven éves korában, már tekintélyes irodalmi múlttal a háta mögött tűnt föl és hogy Ernest La Jeunesse negyvenhárom éves korában halt meg! Fáj, hogy nem láthatom viszont többé az arcát, amely egykor szinte baráti melegséggel fordult felém egy régi világban, amelynek már csak üszkeit piszkálhatjuk.