Ergasto gyászéneke
Te szép és tiszta lélek,
elvetvén földi láncod
ki pőrén szálltál égi klastromokba,
hol csillagoddal éled
most boldogabb világod,
mi gondjainkat már nem véve sokba,
fényes napként ragyogva
égsz fényes szellemek közt;
szent lépteid tapodnak
hátán a csillagoknak;
s tükrös források közt mirtusligethöz
hajtod mennybéli nyájad
s kedves pásztoraid lépnek utánad.
Más hegyeket, rónákat,
más erdőket, folyókat,
s százfajta uj virágot látsz az égben:
langy tájon más nimfákat
üldöz erdőlakó had,
s boldog tűz ég más faunok szivében.
Dalolva lomb hüsében,
illatok balzsamában Daphnis és Melibeo
között ül Androgeo
s a menny uszik a ritka édes árban;
elemeket igázva
zeng uj s szokatlan hangok muzsikája.
Miként szőlő a szilfán,
s a bika a gulyában,
s vidám mezőknek hullámzó kalásza
díszünk te voltál nyilván
tiéid kórusában.
Ki futhat meg előled zord halál, ha
a legmagasabb ágba
harap lángod lecsapva?
Az égvilágon hányszor
élt ily jókedvű pásztor,
ki köztünk édes rímeket kacagva
erdőn lombot fakasztott
s a víz fölé árnyas ágat akasztott?
Szent istennők siratták
kegyetlen, bús halálod;
folyók, barlangok és bükkök vigyázták:
sirattak partok, sziklák,
sápadt füzek s virágok,
s a nap sokáig elrejté világát.
Vadállatok se járták
a réteket s a nyájak
nem mentek a hegyekbe
hűs vízre, lágy füvekre:
megszomorítá a vak sors a tájat;
s az erdő reggel-este
„Androgeo” zúgta és keseregte.
Most már friss lombok élnek
szent sirodon, mióta
szántó-vetők zsengét naponta hoznak;
s minden szakán az évnek
mint új galambfióka
repkedve jársz száján a pásztoroknak,
s neved késő koroknak
is kedves lesz örökké,
míg hal van a folyókban,
kigyó a vad bozótban.
Elfáradt nyelvem nem dicsőit többé
magában: dalban, versben,
velem pásztorok énekelnek versenyt.
A szerelem lelke ha köztetek leng,
ti lombos, büszke tölgyek,
árnyazzátok be, hol nyugszik, a földet.