Epigon

A Wikiforrásból
Epigon
szerző: Reviczky Gyula

Nem tudok én szerelemről
Szeretetről hallani,
Énekem oly bús, borongós,
Hogy unalom hallani.
Ócska eszmehulladékok!
Száz költő dalolta rég
Szebben, jobban ; meg nem értve
Elég már a vers, elég!

A mit Ossián álmodik most
Ezredéves sírba bent,
Byron kínja, bősz siráma . . .
Vége, vége ! füstbe ment!
S a miért Lenau megőrült
Es Petőfi elesék:
Nagy Széchényi csüggedése:
Korszerűtlen agg mesék.

Sárba hurczolt Heine mindent,
A mi jó, szép, tiszta, szent,
Istenem, mily jól gyaníta:
Vége, vége ! füstbe ment!
Csöndes őrület, betegség
Éjelezni rímekért,
Panaszolni bánatunkat,
A mit senki meg nem ért.

Beszegődni naplopónak,
— Már hogy írni verseket ! —
Pénzt szerezni csak az élet;
Költő! véged már neked !
Ideált akarsz mutatni?
Te szegény, bohó gyerek;
Csak poéta érti búdat,
S nem a többi emberek.

Nem tudok én döngicsélni
Divatosan, újszerűn ;
A mi most kapós, regényes:
Kapzsi nyegleség s a bűn.
Gyöngeségemet daloljam ?
Bűnömet, bukásomat?
Visszahívjam énekemmel
Régi szép világomat?

Lelkem óriás viharja
Majd szívem szakítja szét;
Megbocsátni úgy szeretném
Milljó tévedő bűnét.
A lemondás és a bánat,
A bocsánat, szánalom,
S nem a szeretet sugara
Bolygó epigon dalom.