Emmához
| Emmához szerző: Reviczky Gyula |
I.
Szenvedsz? beteg vagy? vajha vágyam
Vihetne szárnyakon,
S hajolhatnék kebledre lágyan,
Én lázas angyalom.
Óh, bár veled, a szenvedővel,
Tölthetnék éjt, napot
S csókolhatnám varázserővel
Tüzelő ajakod'.
Majd mondanék regét regére,
És bús egy volna csak:
Egy beteg ifjuról, ki végre
Meggyógyult általad...
De én nem szállhatok, mi haszna
Gyötör a bú, a vágy?
Ápoljon hát s álmid' virassza
Szerette jó anyád.
Mint vagy? gyötörnek lázaid még,
Te drága, szende lény?
Ugy-e, ugy-e tavaszkor ismét
Mosolygva jősz elém?...
A tavasz is szomoruságot
Érezne nélküled,
Sohajtanának a virágok:
Szép asszonyunk beteg!
II.
Ne okozz, ne vádolj szüntelen'!
Nem vagyok én hozzád hűtelen.
Mióta megláttam arczodat,
Gondolatom, álmom csak te vagy!
S mint a föld a nap körül forog,
Ébren, alva csak rád gondolok.
Napsugaram, édes szerelem,
Süss szivembe hiven, melegen!
Majd, ha megfagy a tüzes parázs,
S ha tavaszkor is lesz hervadás:
És ha délben éjszaka leszen:
Akkor leszek én is hűtelen.
Higyj nekem hát! A tied vagyok.
Ha nem akarsz, jobb ha meghalok.
Érzem is, ha elhagysz engemet,
Bújában a szívem megreped.
III.
A mama szólt: »Édes leányom,
Okos légy s győzd le már magad'!
A szerelem vaksága, hidd el,
Tévutra vitt már sokakat.
Fontold meg jól minden dolognál,
Mit szól a világ szája majd?
Mert minden ugy jó csak, ha ennek
Nincs semmi kifogása rajt'.
Kövessed hűn az ő parancsát:
Szeress, midőn megengedi,
S bár szíved megszakad a bútól,
Vidám mosolyt mutass neki.«
Te megfogtad a tanácsot.
Éber vagy, óvatos, hideg.
A bókból és nyájas mosolyból
Egyformán jut mindenkinek.
Hogy törik magukat utánad
A férfiak! És ezalatt
Az, kit te is szeretni tudnál:
Nem is néz rád s tovább halad.
IV.
A pletyka bánt?... Elhagylak imhát.
(Az etikettet ki nem állhatom!)
Én boldogtalan legyek inkább,
Mint betanított, illemes majom.
Bár te vagy fényem, álmom, üdvöm,
Bár kívüled mást nem szerethetek:
A válás kínjait leküzdöm,
De báb, de gép én sohasem leszek!
Szivem taktusra nem szerethet;
Inkább szerelmem' is megtagadom!
Mert gyűlölöm az etikettet;
Mert borzadok nevetni - magamon.
V.
Azt irta, hogy többé nem írhat,
S oly illemes volt levele.
Én zsebre dugtam, nem feleltem
S nagy bölcsen hallgattam vele.
Ön is feledt, én is feledtem;
Mindkettőnk élt, a hogy tudott.
Az idő sok mindent begyógyít!
S szivünk most hál' isten, nyugodt.
VI.
Hogyha vársz még vagy tiz évet,
Én leszek, nem más, a férjed;
S ha tárczám is úgy akarja,
Fürösztelek tejbe-vajba'.
Holdvilágos éjszakákon,
Járunk majd a lagunákon.
Ott ismétlem karjaidban:
Holtomiglan, holtodiglan!
Csókjaink majd elregélik,
Mire vágytunk annyi évig...
Csak hogy addig én szerelmem,
Megöregszünk mind a ketten.
VII.
Válás után
Mig láttalak, gyötört a szerelem,
S elhagytalak vigan, könyelmüen.
Vágyam beszélte: »Visszatérek én
S akkor leszel csak igazán enyém.
Enyém leszel, te a jóság maga!
Te a hűség, szelidség angyala!«
Igy szól az ábránd s közbe kételyem:
A boldogságot el nem érhetem.
Nyugalmat, enyhet én nem ismerek
Üldöznek vágyak, ismeretlenek.
S borongva e lázhozta képeken
A perc üdvéről megfeledkezem.
Tündérsziget virágai között,
Hol a szépség, az ifjuság örök,
Hol nincs vásári zaj s unott magány:
Sohse hagynálak el, te drága lány.
De írigy emberek között vagyunk,
Nem forrhat össze lázas ajakunk,
A sors idegen út felé ragad,
De én azért szeretlek, áldalak.
Lemondani, azt írod, jobb leszen.
Lemondhat-e, oh, mondd, a szerelem?
Most már tudom, nem élhetek veled,
S tudom, hogy nélküled sem élhetek!
Én nem tehetek róla, oh te sem!
Üdvünk, csapásunk volt a szerelem.
Bocsáss meg és feledj: Isten veled.
Legyen örökre áldott a neved!
VIII.
Tudnék bár írni szenvedélylyel,
Tudnék szivet szakítani;
E szent szerelmet, tiszta vágyat
Dehogy birnám kimondani.
És ha Te lázas indulattal,
Mely hosszu bánatot feled,
Zokogva, sirva rám borulnál,
Úgy vallanád szerelmedet:
Én nem szólnék egy árva szót se,
Hozzád simulva kéjesen.
Mit is beszéljek angyalokkal
Igy meggyalázva, vétkesen!...