Emlékiratok/1707.
| ← ←1706. | Emlékiratok szerző: II. Rákóczi Ferenc 1707. | 1708. → |
A MAGYARORSZÁGI HÁBORÚRÓL,
1703-TÓL ANNAK VÉGÉIGMárcius havában útnak indultam Erdélybe. A németek megint bezárkóztak három várukba, melyekről már beszéltem. Csak udvari hadaim maradtak velem.
Magyarország szövetkezett rendjeinek azok a követei, akiket Szécsényben neveztek ki, hogy erdélyi rendeknek szövetséget ajánljanak fel, és akkor nem tudták végrehajtani megbízásukat a szerencsétlen zsibói csata miatt, most velem voltak. A Karika hágón vonultam be. Erdély rendjeit az ország közepére, Marosvásárhelyre hívtam össze. Folytattam utamat és az országgyűlés megnyitásának határideje előtt tíz nappal megérkeztem. A várostól egy mérföldnyire időztem, hogy előre megállapodjunk a hitlevél feltételeiben, amelyekre a fejedelmeknek beiktatásuk alkalmából meg kell esküdniök. Pekrivel volt dolgom, akiben senki sem bízott, de minthogy kétszínű volt és hatalmas szónok, sok zavart okozott. Mikes gróf katolikus volt, adtak is a szavára a székelyek, akiknek kapitánya volt, könnyelmű és hiszékeny szellemű ember. Pekri úgy forgatta, ahogy akarta. A két öreg Barcsai fivér, akik Apafi puha kormányzása alatt öregedtek meg, csak az elmúlt idők régi történetei emlegették anélkül, hogy a jelent megértették volna, mint ahogy Thoroczkai sem értette.
Ezek voltak a legfőbbek, akikre a nemesség hallgatott, és betelt az ő előítéleteikkel. Számítottam rá, hogy ebben a fejedelemségben semmi öröm, csak sok baj vár: mivel őseimet valaha azzal gyanúsították, hogy örökössé akarják tenni a fejedelemséget családjukban, most az erdélyiek óvatosan akarták megfogalmazni azokat a feltételeket, amelyeket elém kellett terjeszteniök. Eltökéltem magamat, hogy inkább visszatérek és be sem lépek a városba, mintsem hogy elfogadjam Apafi hitlevelét, amelynek több pontja ellenkezett a fejedelmi méltósággal. Végül megegyeztek abban, hogy őseim hitlevelét terjesztik elém, és néhány nap alatt mindent elrendeztünk, kivéve, hogy sohasem tudtam a rendeket rábírni, egyezzenek bele a katolikus püspök bejövetelébe. Pedig minden bevett vallásnak volt püspöke, a törvények teljes egyenlőséget írnak elő köztük egy uniónak nevezett törvény alapján, amely elég súlyos büntetéseket foglal magában megszegői ellen. Érveket hoztak fel a püspök befogadása ellen, ezeket megcáfoltam annyira, hogy elnémítottam még Pekrit is, akit szándékosan vontam be ebbe az ügybe. De végül teljesen el kellett állni ettől a cikkelytől. Így hát nem maradt más hátra, mint szabályozni bevonulásom és beiktatásom szertartását. A legidősebbek sem tudtak semmit régi szokásaikról, amelyeket talán a Báthoriak uralma óta nem szabályoztak. Azért említem ezt a korszakot, mert az idő óta hagytak fel a főurak az utazással. Miután az Ausztriai Ház egyre hatalmasabb lett Magyarországon, és annyi alkalommal árulta el szándékait Erdélyre vonatkozólag, a fejedelmek úgy látták, hogy kénytelenek a törökökkel szemben óvatos magatartást tanúsítani. Bocskai, dédősöm, Zsigmond, Báthori Gábor, aki csak rövid ideig uralkodott, Bethlen Gábor és két György ősöm némi mértéket tartott ebben az óvatos politikában, de haláluk után Barcsai, Kemény János és Rhédey, akik egy időben követelték a fejedelemséget, pártokra szakították a rendeket, végül Apafi alávetette magát a portának, sokkal alantasabban, mint ahogy a törökök talán megkövetelték volna, ha nem önként hajolnak meg előttük. Az is lehet, hogy a fejedelmek beiktatásakor megőrzött szertartásokat akkor törölték el, amikor a protestáns vallás jutott uralomra, de minthogy erről semmit sem tudtak nekem mondani, igyekeztem azokhoz a szokásokhoz alkalmazkodni, amelyek szerint Magyarországon koronázzák a királyokat.
Emelvényt állítottak tehát, több lépcső magasságában, nyílt mezőn, a vár előtt, amelyre első udvari papom oltárt emelt kereszttel. A rendek lóháton jöttek elém, le akartak szállni, de én figyelmeztettem őket, hogy ez nem illik trónfoglalásom előtt, hacsak magam is nem teszem ugyanazt. Ezért állítanak Magyarországon sátrakat azokon a helyeken, ahol a választott királyt kell fogadni, ott aztán leszáll lováról és a sátorban tartják a szónoklatot. Tudomásukra hoztam, hogy ez egyike a rendek kiváltságainak, mert a rendek fejedelmeiket csak akkor ismerik el uruknak, ha megesküdött, hogy megtartja azokat a törvényeket és feltételeket, amiket eléje terjesztenek. Több hasonló alkalmam volt, hogy felnyissam szemüket. A haza atyja címet adták nekem, és elmondhatom, hogy ez illet is irántuk táplált benső érzelmeimhez. Miután az emelvényhez értünk és leszálltunk a lóról, a főurak kísértek. Minden vallás püspökei és papjai sorba álltak, kivéve a katolikus püspököt, akit első udvari papom képviselt. Egy ítélőmester egy óráig tartó szónoklatot intézett hozzám, részletezte, hogy Isten az, aki a jó és rossz fejedelmeket adja, hogy általuk áldja vagy büntesse az alájuk vetett népeket. Folytatta azzal, hogy lefestette az egyik és másik jellemét, és végül rám nézve kedvezően fejezte be a beszédet. Válaszomat azzal kezdtem, hogy Salamon szavaival kértem az Istentől békességet, és azzal végeztem, hogy biztosítottam őket atyai szeretetemről a nép iránt, amelyet az Isten e napon a rendek útján hatalmam alá helyezett. Ezek után az oltárhoz közeledtem, udvari papom elém tartotta az evangéliumot a törvénykönyvben előírt esküformulával együtt, amelyet hangosan mondtam el. Éljeneztek. Jó ágyúlövésnyire levő, csatarendben álló udvari hadaim sortüzet adtak. A menet megindult, a városban a kis katolikus kápolna előtt leszálltam, és ott a plébános rákezdte a Te Deum-ot.