Emlékiratok/1706.
A MAGYARORSZÁGI HÁBORÚRÓL,
1703-TÓL ANNAK VÉGÉIGMár említettem, hogy a háború első évében körlevelekben tudattam a vármegyékkel a rézpénz bevezetésének szükségességét. Beleegyezésüket kértem ahhoz, hogy kétmillió forint értékű rézpénzt verethessek. Azóta láttam, hogy ez az összeg nem elég, és kértem, hogy ugyanennyivel növelhessem. A hamispénzverők is működni kezdtek, így ez az ércpénz rendkívüli módon megszaporodott, úgyhogy a kereskedők kezdték áruik árát emelni, a vevők pedig minden nehézség nélkül fizették a többletet.
Az elszegényedett nemesség ezt arra akarta felhasználni, hogy megszabaduljon adósságaitól, vagy kiváltsa kényszerűségből elzálogosított birtokait, de mikor a rézpénzt e célra nem lehetett felhasználni, kezdték megvetni.
Még ebben az évben Wratislaw kancellár felajánlott nekem egy szuverén fejedelemséget a Római Birodalomban, szavazati és állandó részvételi joggal a birodalmi diétákon, azonkívül még sok egyebet, ami mind előnyösebb volt családom számára, mint a választáson alapuló erdélyi fejedelemség. Azt is határozottan kijelentette, a császár sohasem egyezik bele, hogy az erdélyi fejedelemséget megtartsam. Elmondta, hogy hasonló megbízatással járt a bajor választófejedelemnél is: az is megbánja majd egy napon, hogy nem fogadta el a neki tett ajánlatot. Azt feleltem, elismerem, hogy mindaz, amit a császár részéről felajánlott, teljesen megfelel családom érdekeinek. De sohasem tekintettem családom előnyeire, mert a háborút kizárólag hazám szabadságáért kezdtem, amelyhez születésem kapcsol. Ez a kötelék még szorosabbá lett azóta, mert az egész nemzetnek hálával tartozom a bizalomért, amellyel a kormány gyeplőjét rám bízta. Én az erdélyi fejedelemséget sem kérem Ő Császári Felségétől, azzal is megelégszem, ha eleget tesz annak a szerződésnek, amelyet Lipót császár kötött elődömmel, Apafi Mihállyal. Ha az én személyem akadálya ennek, szívesen visszaadom megválasztásom oklevelét a fejedelemség rendjeinek, hogy mindkét fél számára kellemesebb fejedelmet válasszanak, még ha az legkisebb szolgám is. Végül azt mondtam, hogy szívemet föltárva beszéltem neki, és arra kérem, mondja el ezt a császárnak, aki személyesen ismer engem, és ha Őfelsége azzal a hajlandósággal viseltetik irántam, amelyről biztosított - nem tudom elképzelni, hogy elítélheti őszinteségemet. Észrevettem, hogy Wratislaw megdöbbent a válaszomtól, és csakugyan hallottam, hogy visszatértekor olyan előnyösen beszélt rólam, hogy gyanúba fogták őt, de akkor ezekkel a félre nem érthető szavakkal válaszolt, amelyeket azóta is megőriztem elmémben, mert volt alkalmam rájuk visszaemlékezni: - Nos, rendben van, herceg - mondta nekem -, ön megbízik Franciaország ígéreteiben, pedig ez az ország azoknak a fejedelmeknek a kórháza, akiket szerencsétlenné tett szavának és ígéreteinek megszegésével. Ön is ezeknek a számát szaporítja majd, és ott is hal meg egyszer. - Azt válaszoltam, hogy ebben nem Franciaország viselkedését vizsgálom, hanem az én kötelességemet, amelyről már beszéltem.
Forgách, távol attól, hogy végrehajtsa parancsaimat, amelyeket akkor adtam neki, mikor Esztergomból elküldtem, Bazinba érkezett, fogadta Pozsony városának követeit, akik megállapodtak vele abban, hogy szabadon szüretelhetnek. Ugyancsak megsarcolta a várost, ahol tartózkodott, s Modor és Szentgyörgy városokat is Azután átment Ausztriába, elfoglalt egy kis fallal kerített várost, amelyben tönkretette a Bareith-dragonyosezredet. Elküldött nekem néhány zászlót, de Esztergom elveszett, pedig megmenthette volna, ha legalább felgyújtja azokat a raktárakat, amelyekből Starhembert élelmezte magát. Átvettem a zászlókat és megjutalmaztam a tisztet, aki hozta. Forgáchnak elrendeltem, hogy jöjjön hozzám Rozsnyó városába, Gömör megyébe, ahol az év vége előtt össze akartam hívni a szenátus tanácsülését.
Miután szétosztottam hadaimat, melyek egyik részét Bercsényi a Vág felé vezette, Forgách egy faluban csatlakozott hozzám, ahol karabélyosaim ezredesével elfogattam őt, és egyik kocsimon Krasznahorka várába vitettem, egy mérföldre Rozsnyótól, ahol a két Andrássy tábornoknak - a vár urainak - beleegyezésével udvari csapataimból egy századot Forgách őrizetére otthagytam. Elfogatását Bercsényi grófnak tulajdonították, de Bercsényi a tervemet csak végrehajtása után tudta meg, mert levélben tudósítottam róla. Ha neheztelés vezetett volna Forgách ellen, már többször megérdemelte volna ezt a bánásmódot. De túl veszélyes lett volna megállni félúton ilyen szellemmel szemben, és csekély okokért hasonló eljárást követni. Annyi bizonyos, hogy már amikor írásban adtam neki parancsot, eltökéltem magamat, hogy ha nem hajtja végre, példát mutatok a személyében. Amint a szenátus összegyűlt, közöltem vele Forgách letartóztatásának okait. Kijelentettem, nem az a szándékom, hogy törvényes eljárást indítsak ellene, mert a haditanács elítélné és ez az ítélet bemocskolná családját. Igaz, hogy perének halasztásáért a közvélemény engem kárhoztat majd. Lesznek, akik azt mondják, hogy bosszúból, vagy Bercsényi gróf kedvéért, vagy száz egyéb okból tartóztattam le, de elhatároztam, hogy inkább megvetem e szemtelen beszédeket, mintsem Forgáchot elítéltessem. Miután a szenátus elfogadta okaimat, Forgáchot a szepesi várba vitettem, ahol Csáky grófnak, a vár urának egyetértésével helyőrséget tartottam. Forgách letartóztatása alatt titkon ármánykodott Lubomirskival, aki hűbérbirtokosa volt annak a tizenhárom szepesi városnak, amelyet Zsigmond király elég mérsékelt összegért a lengyel köztársaságnak elzálogosított. Ezek a városok a szepesi vár szomszédságában fekszenek. Ez a főúr, fivére a krakkói várnagy feleségének, aki Lengyelországban olyan nagylelkűen pártomat fogta, a bécsi udvarral együtt cselt szőtt ellenem: megígérte Forgáchnak, hogy pártfogolja. Forgách módot talált, hogy kötélen a várfalról leereszkedjék, de a kötél elszakadt, Forgách kificamította csípőjét és élete végéig sántított. Az őrök észrevették szökését, a várfal lábánál keresték, elfogták és visszavitték. Nagyobb biztonság okáért nemsokára munkácsi váramba vitettem, ahol a háború végéig tisztességes fogságban maradt.
A szenátus összehívásának legfőbb oka a francia király válasza volt a szövetségi tervezetre, amelyet Egerben adtam át Des Alleurs márkinak. A király parancsot küldött neki: ismerjen el engem Erdély fejedelmének, és jelentse ki nekem, hogy semmi akadálya sincs annak, hogy velem ebben a minőségben tárgyaljon kapott utasítása szerint. De másképp áll a dolog a szövetkezett rendekkel, akik szövetkezésükkel még nem szakadtak el az Ausztriai Ház uralmától, és úgy látszik, még elismernek urat maguk fölött. Az pedig ellenkeznék a király méltóságával, hogy egy másik fejedelem alattvalóival szövetkezzék. A nagyszombati tárgyalások alkalmából az egész nemzet nyilvánvalóan fölismerte, hogy nem számíthatunk törvényeinknek és szabadságjogainknak megfelelő békére, és hogy a közbenjárók - bármennyire is elismerik ügyünk igazát - nem vesznek össze komolyan a császárral a mi érdekünkben mindaddig, amíg annyi kivívott győzelem biztosítja a császár fegyvereinek fölényét Franciaországgal szemben. Így hát a szenátusban mindenki azon a véleményen volt, hogy meg kell tennünk ezt az elszakadási nyilatkozatot azért az előnyért, hogy szerződést kössünk Franciaország királyával, amely alkalmat adna neki, hogy úgy kezeljen bennünket, mint szövetségeseit, ha majd az általános békekötésre kerül sor. De ha nem csalódom, előadtam nekik, hogy előre tekintetbe kell vennünk azt a kárt is, amelyet a nemzetnek ezzel az elszakadással okozhatunk, mert ha szerencsétlenségre a császár a fegyverek hatalmával legyőzné a nemzetet, a hódítás jogát igényelhetné fölöttünk, és eltörölhetné minden törvényünket, mint ahogy I. Ferdinánd tette Csehországban a prágai csata után. Ez a nehézség, amelyet azért hoztam elő, hogy jobban megismerjem valamennyiük véleményét, senkire sem tett hatást, minthogy tényleg könnyű volt felismerni, hogy ha ez a szerencsétlenség bármi módon megtörténnék velünk, kíméletünkből semmi előnyünk nem származna, viszont sokat vesztenénk, ha elmulasztanók szerződésre lépni a francia királlyal. Ez az elhatározás volt az oka annak, hogy a rendeket jövő tavaszra Ónodra összehívtuk, mert ehhez a nagy ügyhöz szükség volt a beleegyezésükre. Ennek a pontnak tekintetében titoktartásra köteleztem a szenátust, amelyet nagyon is megőriztek. Felső-Magyarországra kivetettünk kétmillió forint adót, és a minden megyére eső arányos rész olyan termékekből állt, amelyekben lakói bővelkedtek. A főkapitányi kerületekbe biztosokat neveztünk ki, akiknek meg kellett kapni a termékeket a megyék tisztviselőitől, azokat föl kellett dolgoztatni, és a felszerelést a hadaknak leszállítani. Ez az intézkedés később a hadak között nagy változásokat okozott, amelyeket el is szerettünk volna érni a főkapitányságok felállítása után. Elmondtam, milyen volt a nép első felhevülése, amikor fegyvert ragadott. Azt is megjegyeztem, mennyire hajlamosak voltak a hadak a szétoszlásra, és milyen nehezen lehetett őket összeszedni, mert minden ezred több, egymástól távol eső vármegye lakóiból áll, ami nagy késlekedést okozott, és alkalmat adott a tiszteknek a távolmaradásra. Az öt főkapitányság, amelyről beszéltem, az ország törvényein alapult. Dunántúlon a győri és a kanizsai, melyeket egyesítettem és gróf Esterházy Antalra bíztam. Az érsekújvári főkapitányságot Bercsényi gróf fővezéri rangjához adtam, Forgách grófnak Kassa jutott, amelyhez a felső-magyarországi tizenhárom vármegye tartozott, a szolnokit Barkóczy grófnak adtam, ennek az igen vitéz katonának, aki már nagyapám alatt hadakozott, de nem tudott vezérelni. Károlyi grófra bíztam a szatmári kapitányságot, amely magában foglalta a tiszántúli vidéket. E tábornokok alatt egy altábornagy, egy kerületi kormánybiztos állt, akinek az élelem összegyűjtéséről kellett gondoskodni, és ennek volt egy fizetőtisztje és egy ruházati biztosa. Minden tábornokom mellett volt egy hadbíró, akinek a letartóztatott vagy fogoly katonák és tisztek ügyét kellett intéznie. Ez az intézkedés azért okozott nagy változást a seregben, mert a tiszteket és a katonákat egyik ezredből a másikba kellett áthelyezni, hogy az azonos megyeiek együtt legyenek. Mindezt a szenátus tanácsülésén határoztuk el. A főkapitányságokat a miskolci tanácsülésén föl is állítottuk, de a többit csak a rendek ónodi gyűlése után valósítottuk meg.