A lap feldolgozottságának foka

Emlékbeszéd Kazinczy Ferencz felett

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Emlékbeszéd Kazinczy Ferencz felett
szerző: Kölcsey Ferenc
Tartatott a M. Akadémia közülésében, Sept. 8. 1832.

Mi szép az emberi élet, midőn a mindennapiság parányi köréből kiemelkedik, s magát valami nagy, és szent, és milliomokat érdeklő czél után intézi! Mi szép világosító csillagként tűnni fel ezrek előtt, és szabadon, de általmelegűlt lélekkel választani magának pályát; s azt jó és balszerencse közt, örökre tiszta, és soha nem hidegülő szenvedelemben futni meg! Azonban ez, a mi ily szép, nem egyszersmind ily boldogító is. Hányszor nem talál a hévvel ölelő kar borzalmat okozó hideg illetésre! Hányszor sűlyed el a küzdő fénynyel és veszélylyel teljes pályája közepén, áldás és szánakozás által nem kísérve! Sőt hányszor kell magának a fennragyogó czélnak nyom és remény nélkül leszállnia, midőn az érette vivó lelke elkeseredésében áll ott, s honának és korának, érzéketlenségét átkozza. A sorsnak kedvenczei nincsenek, csak eszközei. Kemény részvétlenséggel az egyesek eránt intézi ez az egész menetelét. S így a már elveszettnek látszó magból gyakran hosszú évek után virágoztatja fel a teljes szépségű plántát, nem tartván figyelmére méltónak, hogy az, ki a magot a jelenlét pusztaságaiban, egyedűl a még akkor kétes reményért, hintette el, többé nincs; s emléktelen sírja felett díszlik a virágbokor, midőn már sem illat, sem árnyék nem enyhítheti az égő fájdalmat, minek gyötrelmei közt elhamvadott.

E gondolatok támadának lelkemben a hírvételkor, hogy Kazinczy Ferencz élni megszűnt, vala. Képzeletim előmbe állították a nagy férjfiút, úgy a mint őtet legútolszor e társasági körben láthatám. Itt ült ő közöttünk, a hetven évet meghaladott ősz, a több mint félszázados író, egy készülettel és küzdéssel teljes időszak legrégibb bajnoka; s keblében hordozta borzasztólag szép pályája emlékezetét; s vészek után egy, a nemzet előtt valahára felcsillámló reménytől biztatva, tetteinek önérzésében keresett az élet nyomvasztó terhe ellen enyhűletet, enyhűletet a gondok ellen, mik végnapjáig kínozták. Eszköz volt ő is a sors kezében; izzadott ő is azért, a minek gyümölcseit aratni más fogja; fél századig küzdött a pusztákon, s egy messze pillantás az igéret földébe lőn minden jutalma.

Jól érzem én, T. Társaság, midőn e tiszteletre méltó kör elhúnyt tagjának emlékezetét megújítom, nem kellene ily elbúsító képeket mutatnom fel. Azok közt állok, kiknek szent kötelességök, minden egyebet félretévén, a haza dicsőségét eszközleni; s felednem kellett volna talán Kazinczyt az embert, a szenvedettet; s egyedül a literátort állítnom elő, tiszta nyugalomban: mint művész a márványszobrot, hogy reá koszorúkat aggassunk. De az én lelkem minden ideái öszveolvadásban vagynak egymással, s a szív húrain rezegnek keresztűl. Rokonom és barátom, tanítóm és társam vala; s most, midőn szavam az elnyúgodott felett fog hangzani: kebelembe zárjam-e fájdalmamat? Féljek-e, ha kínos érzelmeket rezzentek fel; s a visszemlékezés szelíd óhajtásai helyett könnycseppeket fakasztok? És bár fakaszthatnék szívből forró vérkönnyeket! bár szózatom villámerővel hatná keresztül a hazát, s e nemzetet! mely saját jeleseit századok óta könnyezetlen látá sírba szállani; nem tudá, hogy áldozának fel minden szerencsét; maradékaikra nem hagyhatván egyebet, a meg nem ismert, meg nem jutalmazott, sokszor épen eltaposott érdem keserű dicsőségénél.

A végzet akará ezt így! és valóban ritka szép és jó kezdődött és tenyészett valaha előre ment áldozatok nélkül. Kenyér után indúl a sokaság, magányos hasznokat vadász, s azt, a mi az egészet érdekli, a mi lelket táplál, nemzeti erőt fejt, s gyümölcsei csak jövendőben érnek meg, gyűlöli. Atyáinkat hosszú zsibbadás lankasztá; volt idő, mikor bűnösen feledének mindent, a mi őket a porból, hova hullának, felemelheté vala. Néhány kevésnek mellében támadt a gondolat: a haza veszélyben forgó nyelvét ragadni meg, ezt felvirágoztatni, ezt erőre hozni; s erejével rázni fel az álomba sűlyedt népet, hogy lásson és érezzen. De a nép őket nem hallgatá; de a népnek ereje nem volt ő reájok fel, s a jövőbe kipillantani: s így elhagyatva futák meg a pályát, különködőknek tartattak, s kinevettetének; mert nem akarók követni a bölcseséget, mely egyedűl a jelenlét hasznairól gondoskodik. Ily körűlmények közt lépett fel, ily körűlmények közt küzdött a mi Kazinczynk is; nem haszon nélkül a nemzetre, nem nyom nélkül a jövő korra nézve; de fájdalmúl önmagának. Mert koszorúi nem enyhíték, hanem égették homlokát; s neve híres voltát élte nyugalmával fizeté. Pedig ő vala, ki fiatalsága küszöbén, még csak tizenhat évű gyermek, íróink parányi körében megjelenvén, nemes, de tiszteletben kevesektől tartott czélját el nem csüggedő erőben, páratlan állandósággal, szünetlen haladásban követte. Ő vala, ki nemzetének negyven év előtt hirtelen fellobbanó s hirtelen elalvó tüzét olthatatlan hordá kebelében még akkor is, mikor lélekfagylaló vészek környékezék. Ő vala, ki a szerencsét sem nem ígérő, sem nem nyujtó literátori pályára számosokat tüzelt fel; s mozgást és életet öntött a tövises útra, mit sok mások, elunatkozva, kétségtől leverve, pusztán hagytanak. Ki nem emlékezik vissza az ő Gessnerére[1] s Bácsmegyeijére? Mi maradandó behatást tőn a szép ízlésű fiatal író, ki alantmászás és iskolai feszesség helyett könnyű lebegésű fenséggel és csínnal jelene meg, s a valaha tökéletre jutandó magyar prózának első talpkövét alapítá! A kassai Magyar Múzeum, s az ő Orpheusa sebesen eltünő jelenetek valának ugyan: de az általok hintett mag, évtizedek után sokat igérő virágokat vala termendő[2].

Azonban miért említem ezt? Ő még akkor ifjúsága erejében élt; s polgári fekvése által a literátorkodást kísérő kedvetlenségektől födezteték. Csuda-e, ha a lánglelkű ember fáradatlan munkált? ha a közönség részvétlenségét csüggedetlen tűrte? ha magát feledvén, hazájának szentelé mindenét; és a sivatag jelenben csak a virágzó jövendőt szemlélte? De jött az időpont, egyike azoknak, miket a sors lesújtó villámként rejteget felhőiben, hogy váratlan rohanással öldököljenek; és íme ő tettei s hatása munkás köréből lánczok közé jut; és szabadságát s élte minden reményeit hetedfél hosszú évig siratja. Hány nem veszté el bátorságát, hány nem mondott le keble legforróbb vágyairól, kit a szerencse nem épen ily keményen próbála meg! Ami barátunk búban, mint örömben, kétség, mint remény közt, saját ideáljához hű maradt; és a brünni erősségben, mint a kufsteini hegyormon s a munkácsi vár falai közt[3], szerelme a nyelvhez nem kisebbedék. Ott a vigasztalástól üres magányban érlelte meg ő a nagy gondolatot: ujító változást hozni a nyelvbe; s ez által ízlésünknek, gondolkozásunk módjának, s tudományi művelődésünknek más és nagy befolyásu útat mutatni.

A mi magyar nyelvünkkel véghezvitt újításokat sokan nevették s nevetik maiglan; pedig azok a nemzeti, ébredező szellem természetes kiütései valának. Ezen szellem, mint mindig és mindenütt, úgy most is él közöttünk, egyes jelenetekben tüntette fel magát, hogy lassanként közönséges legyen. Nyelvünket ragadá meg legelőbb, ez lévén a legtermészetesb mód egymást érteni, egymásra figyelmezni, ideákat venni és adni, s azt, a mi a kebelben titkon és külön forr, nyilvánná és egyetemivé csinálni. Ily szempontból tekintem én a nyelvvel kezdett, s gyors rohanással előre törekedő változást Mert semmi sem esik e világon ok és egybefüggés nélkül; a mi történik ma, annak magvai század előtt, s talán senkitől nem sejtve, hintettek el; s a mi történni fog század után, az a mostani tettekből, gondolatokból, vagy talán csak sejdítésekből ver magának gyökeret. Homályban él és munkál az író, s egykorúi által kicsinységekkel bajlódónak tartatik, mert idejét idegen szavak magyarrá tételével, régiek keresgélésével, s több ily parányisággal vesztegeti. De a vezető okot legtöbbnyiíe csak a következés világosítja fel; s tisztán csak a maradék fogja láthatni: miként nyert az egész nemzet szó által ideát, idea által tettet, s tett által jóltevő, egyetemi változásokat; miként lettek százados előítéletek semmivé; miként enyésztek el egymás után száz meg száz lélekszorongató fonnák; s mind ezek után miként lőn lehetségessé sok szép és jó, minek forrásai, hosszú időkig zárva lévén, folyást nem lelhettek.

Kazinczy nem vala legelső, nem is egyetlen egy, ki a nyelvvel történt nevezetes fordulást kezdé és eszközlé. De övé a dicsőség, hogy ízlést párosított igyekezeteivel, hogy dolgozásait érzelmei hevével el tudta önteni, s hogy a régiség tudományát, mit Baróti Szabó keresett, s a mi Révait nagygyá tevé, teljesen méltánylá[4]. Csak így, s csak neki lehetett hatalmában oly széles terjedtségű befolyást szerezni, s oly közönséges erővel hatni a nyelvre és írókra: mint nem még ez ideig senki más. A közelebb múlt ötven s egynehány év alatt ki volt íróink közűl, kivel e férjfiú kisebb vagy nagyobb érintésben nem állott volna? ki nem kereste ismeretségét, a Jelesnek, kit Orczy és Ráday szerettek, kit Báróczy kedvele, kinek Virág és Révai barátai valának, ki Dayka és Csokonai kifejlésökre nagy befolyást gyakorolt? Keresztűlnézek íróinknak itt, e tiszteletre méltó gyülekezetben jelen álló koszorúján; és sokat látok, ki a legelső szikrát Kazinczy lánglelkétől kapá; s kit futásában ennek példája vezérlett, s állhatatossága őrizett meg visszahanyatlástól. Neki nem volt elég lelke minden erejét, és szíve minden érzelmeit a nagy czélra szentelni; dolgozásoktól elborítva sem fordítá el a haza serdülő ifjairól tekintetét; s minden hevülő pillantás, minden kilobbanó gerjelem, melyben küzdő erőt, s munkavágyat bármi távolról sejdíthetett, részvételét nagy mértékben nyeré meg. E részvétel által adott ő sok múlólag kipattanni látszó szikrának maradandóságot; e részvétel által pótolá ki sok kezdőnek azt, a mit boldogabb fekvésű népeknél az olvasó közönség első tapsai visznek véghez. Mert volt idő, keserűen emlékezem viszsza, midőn a literátori pályára készülő ifjút szülői mint veszni indúltat siratták; midőn magyar könyvet magyar írón kívül más nem ismert; s midőn a fiatal művész egykorúi közt sem talált keblet, hol kiömölhessen. Hány nem némúlt el akkor, mint a fogságba zárt fülemile, végképen? s hány nem fogott volna még elnémúlni, hanemha ő, a síriglan buzgó, nyújtott volna vigasztaló szót? Mert ő mondhatá még nagyobb igazzal mint az Anchises fia[5]: Ifjú! rényt és való munkát tőlem tanulj, szerencsét másoktól.

S nem csak azokra hatott ő, kik nevét és műveit tiszteletben tartották; hanem azokra is, kik eránta ellenséges indulattal viseltetének. Valának ugyan is nem kevesen, kik vagy érdemeit irígylették, vagy művitélete által érdekeltettek, vagy okfejeit, miken dolgozásait alapítá, veszélyeseknek lenni hitték. Ezek köréből üté ki magát a sokáig titokban forrott nyelvújítási pör; mely Kazinczy ellen intézett személyes csapást; sok, a literátori viadalmakkal köz, illetlen scénákat tűntetett fel: de tárgya által a nemzetben eddig szokatlan figyelmet gerjeszte; s a rá következő ellenhatásnál fogva íróinkba eleveneséget öntött, serdülő ifjúságunk elébe szebb és terjedettebb pályát jelelt, s azt, a mit ez ideig nem bíránk, egy olvasó közönséget alkotott, számra és részvétre kicsinyt ugyan, de reményt adót, hogy valaha nevekedni s íróink eránt melegedni nagyobb mértékben fog, S ez okra az én ősz barátomat soha sem tartottam szánásra méltónak a nyilak miatt, miket ellenségi kezek reája, mint íróra, lőttenek. Nem zavarhatták volna ezek öreg kora nyugalmát, ha azt a sors más oldalról keményebb csapásokkal nem rabolja el[6]. Mert példaként ragyogni, s minden fogyatkozások mellett is, miket az emberi természet szükségesen hoz magával, s minden ellenigyekezetek mellett is, mik ezen fogyatkozásokat vagy nagyon kitűntetni, vagy költötteket is számosítni törekednek, tisztelőket és követőket találni; vigasztaló érzelem. S mint kell e vigasztaló érzelemnek erősödnie, midőn az ellenfél által hintett mag saját örömünkre s hasznunkra virúl fel! s ha Kazinczy, mint hiszem és tudom, a nemzeti nyelvet és hazát tiszta szerelemmel ölelte által: mily könnyen kellett neki gúnyt és megtámadtatást tűrnie, midőn az ellene szánt csapások által, a nyelv feléledése nagy munkáját elősegíttetni szemlélte! Az önérzés, mit ő oly méltán hordhatott keblében, irigylést érdemelne; ha valamit irígylenünk lehetne a férjfiúnak, kinek a sors ez érzelmen kivül oly igen keveset nyújt vala.

Sok mindennapi embert hallék már életében és halálában magasztaló beszéddel hirdettetni: de gyűlöletes előttem minden hízelkedés, s kivált a koporsón túl, hol a történet komoly Múzsájának országa kezdődik. A való érdem alakja nagyító csövek nélkül is tisztán látható; s úgy hiszem, azoknak, miket eddig elmondottam, sem bizonyítására, sem mentségére szükségem nem leend. Mert nem állítám, hogy Kazinczy örök emlékű műveket hagyott maga után: mint az Ilias; nem mondám, hogy nyelvünket a lehetség felső pontjára hágtatta, s hogy törekedésein túl már nincs haladás, kivül már nincsen út. Csak azt mondám: Kazinczy ízlést érőhez csatolva, kezdett a nyelvvel küzdeni oly korban, midőn az egy nagy és következéssel teljes mozdulatra vala hajlandó, s ízetlenség és gyöngeség által örökre hibás útat vett volna magának. Kazinczy a maga Gessnerétől fogvást a Pannonhalmi Űtig[7] minden írásait csínnal, hévvel és ifjúi élettel öntötte be, s ez által az írósereg figyelmét magához ragadván, literaturánkban új időszak alapítója lőn. Kazinczy fellázasztott maga ellen sok írót, s ezzel oly kilobbanást okozott, mely írókra és nemzetre elektromi szikra gyanánt munkált s a literatúra parányi körét kiszélesítette. Ezek az ő nagy és tagadhatatlan érdemei. Mert prózája, minden fogyatkozási mellett is, örökre szép lesz ugyan; versein művészi kéz fog ismerszeni, s kivált epigrammjai a költés koszorújában hervadatlan virágok maradnak: de a nemzetet nem ezek által tévé hálaadósává. Szellem vala ő, mely a tespedő egészet oly sokáig csaknem egyedűl eleveníté; s lépcső, melyen egykorúi magasbra hághassanak, s a szerencsésebb maradék tetőre juthasson. A sors talán nem fog bennünket ismét elsűlyeszteni; s így eljön az idő, el kell az időnek jőnie, midőn az ő és az együttélők dolgozásai ragyogó művek által fognak homályba tétetni; csak a lélek, melyet ő az egésznek kölcsönözött, meg nem szűnik folyvást ragyogni és munkálni, míg a nemzetiség utolsó szikrája el nem hamvad. Ez oldalról kell őtet méltatnunk; s ez oldalról mit nem érdemlett ő mi tőlünk? Nyelvünk bajnokává szentelé magát; s e nyelv a mi őseink egyetlenegy hagyománya, mit a századok pusztító vészei közűl kevés hű kezek ragadhatának ki. És ti hűvek, hol vagytok? hol a hála, mit a hazától érdemlétek? hol a könny, mely szentté tenné a sírdombot, mit hamvaitok felett a mindennapi szokás szűken hányatott?

Epések lesznek tán szavaim; de keserű, kínos emlékezetek támadnak lelkemben. Mert gondolkodom a népről, mely Zrínyit, az írót, el tudta feledni; mely Faludit, míg élt, nem ismeré[8], mely Révairól hallani nem akart! mely Baróti Szabót és Virágot meg nem siratta; s melynek kebelében az ötvenhat évet szakadatlan munka közt eltöltött Kazinczy nyomorúsággal élt és holt. Ő szép reményekre születve, sokat igérő ifjúságot élve, hirtelen a sors által leveretett; s midőn előtte minden pálya a literátorin kívül bezáródék, ez egyetlenegy pályán közönségünk elvoná kezét a magát neki áldozó elől; hogy tévelyegjen elhagyatva; küzdjön nem segítve, s arcza izzadását és szeme vérkönnyeit hagyja jelül kéziratain, s árva gyermekein ínségét. Két rendbeli folyóirásai, részvétlenség miatt, mindjárt kezdetben elakadtanak; nyomtatott számos művei tizenegy millió népesség közt vevőt nem leltenek; legnagyobb becsű kéziratainak nyomtatót nem talált; s halálig tartott fáradozási jutalmát nem arathatta az országban, hol annyi idegen gazdag táplálást nyert magának. Voltak ugyan, tagadni nem fogom, kik ő felé is részvevő keblet nyitottak, s kik életének gondjait egyes jótétekkel enyhítgették: de a nemzet nagy írójának jótétekre szorúlni nem kellene; s pillantatonként nyújtott vigasztalás hosszú kínokat nem orvosol. Ah, láttam én ezen kínokat! mert tanúja valék álmatlanul töltött éjjeleinek; tanúja valék a fájdalmas eljajdúlásnak, midőn barátja vidám asztala mellett gyermekeire visszaemlékezett. Megrezzent akkor minden ideg kebelemben; s véráldozatnak képzelem a szent öreget, mely a nép bűneiért utolsó hörgései közt vonaglik.

Társaim, nem szenved ő többet! Lenyugvék ősz fürteiben, a széphalmi lak romai közt úgy húnyván el: mint századok előtt, a nyugati tenger partjain egy más hazának fia — Camoens[9]. És gyermekeit idegen kéz fogja ápolni; és sírját szívszorúlva kerűli ki a magyar nyelvművész, sorsától rettegvén. S bár emlékezete keserű voltát szerencsésb évek hamar feledtetnék el! hogy a maradék előtt csak dicsősége ragyogjon; kínai pedig megfoghatatlanok legyenek.


A kiadó-szerkesztő megjegyzése
  1. Ki ne emlékeznék visszaKazinczy 1788-ban adta ki Gessner Salamon német költő idilljeit.
  2. Magyar Museum volt a czíme annak a folyóiratnak, melyet Kazinczy 1790-ben Bacsányival együtt szerkesztett, de már a második füzetnél Kazinczy visszalépett. E visszalépés után adta ki ő maga az Orpheust, melyből összesen nyolcz szám jelent meg.
  3. Brünn, Kufstein, Munkács: ezen helyeken törtötte Kazinczy fogságát 1795-től 1801-ig.
  4. Baróti Szabó Dávid mutatott rá a régi írók tanulmányozásának szükségére, Révai Miklós egyik legkiválóbb munkája az Antiquitates Literaturae Hungaricae (A magyar irodalom régiségei).
  5. Anchises fia: Aeneas.
  6. Ha azt a sors más oldalról… Kazinczynak osztozkodási pöre volt rokonaival, melyet elvesztett és így anyagilag nagyon szűkös helyzetbe jutott.
  7. Pannonhalmi út: Kazinczy utolsónak (1831) megjelent munkája.
  8. Faludi Ferencz verseit csak a költő halála után, 1786-ban, bocsátotta közre Révai.
  9. Camoens (1525–1580) a portugálok nemzeti eposzának, a Luziádának költője nyomorban töltötte élete utolsó éveit.