Elveszett alkotmány/Második ének
1845.
Orsola néne, mihelyt a boszorkányok teleszámmal
Összegyülének, előbb maga válván ünnepi hölggyé,
Inte a többeknek s azok is mindannyi leánnyá
Formálódtanak át. A szegény lak belseje szintén
Messze kitágasodott, fala mint hólyag kifeszülvén.
A szobaföld kirakott padolattá lőn alakítva,
Melyre nehány tündér hoza mindenféle filigrán
Bútorokat Pestről, a kiállítás tereméből:
Úgyis azok, honiak lévén, ott vesznek örökre
S bécsi gyalúforgács eszi a pénzt árva hazánkból.
Majd elkülde a hű szobalyány asztalnemüért is
(Asszonya úgy akará, hogy aranyra-ezüstre terítsen);
Ám ezt már nehezebb vala kapni; bejártak akárhány
Úri pohárszéket, de csak a steingut vala otthon,
Mígnem végre zsidózálogházhoz folyamodtak,
S ott sikerült az egész rakodást megtenniök egy helyt.
Másokat ételekért küldött mágnási credenzbe
(Mert csak máshoniak kellettek); hoztak is onnan
Kókuszt és ananászt, zöld békát, tengeri rákot,
Tápláló csiga és biga ezreit, ócska heringet,
Izes sardellát, mérföldre nyuló makarónit
S több stb-eket, miket ördög tud lenevezni.
Még a pimasz tormát is Bécsbe vitette, hol abból
Krént nemesítének s úgy hozták vissza, reszelten.
Mind külföldiek a borok is, mert féltek a honból
Szedni, nagyon tudván mily ritka magyar boraink közt,
Mely szüzi épségét még tisztán élvezi, mellyen
Ostoba nyervágynak még experimentuma nincsen.
És hogy semmi hiány ne legyen, felküld vala Pestre
Étlapokért (maga nem nyomatott, mert már lefeküdtek
Cenzor urak, s a nyomda tudá hogy mit tehet és nem);
Hoztak is étlapokat fölül írva kövér: HONI ÉTLAP,
(Speis-zettel) Levesek (Suppen) Brodsuppe, und Gersten-
Suppe, und so weiter... vagy, uram jeminé, mi beszéd ez!
Hisz magyarúl írnék, magyar étlapot énekelek most!
Semmi no!... Rendin a ház: tele Boldog Arábia (Páris)
Illatival s a paraszt levegő kiszorítva belőle.
Nemzeti színházunk gáztartóját is ugyancsak
Meglopták e gonosz tündérek (azóta van ottan
Vaksi homály), s azzal gyújtának ezerkaru fénytárt.
Szó mint száz: telegyűlt komforttal a néhai kunyhó.
Bende belép. Nem ijed meg az úgy, ki magyarhoni költőt
Álmában meglátogatandó, rányit egyikre,
És pompás butorok, szőnyegnemü ötlenek ott fel,
Szú-labyrinthok, üres szekrény, beteg ágytakarók helyt.
Meghökkent a vitéz, s már elve szerinti menéssel
Hátrafelé lépett, mikor egy tünemény mosolyogva
Inte felé, tünemény, mondhatlan kellemü bájhölgy.
„Útas, akárki vagy” így zengett énekszerü hangja
A hölgynek, „lakomat ne kerüld, ez béke tanyája,
Ételedűl kenyeret nyujt asztalom; édes itallal
Olthatod itt szomjad s kipihenve mehetsz tova reggel.
Társaid is vannak? mind jőjetek: itt valamicske
Van még a megavult magyaros vendégszeretetből.”
Melyre vitézlő Bende lovag nagy szívbeli kéjjel
Válaszol: „Ó deli hölgy, istennő, mennyei szellem,
Vagy mi nevet leljek, hogy bántalmadra ne légyen,
Nem méltó nyomorúlt csapatunk magas úri kegyedre.
Úgy tetszett kivül: e hajlék csak pusztai gunyhó,
Semmi egyéb, s mi vihar-zaklatta szegény nemes ifjak
(A nemes úti-levél[1] bár ázva kicsint, ehol itt van,
Még egy hónapig áll, azután mást válthat az ember)
Kényteleníttettünk szikkadtabb helyre vonúlni.
Ó magas istennő, deli hölgyek hölgye, bocsás meg,
Hogy rút-piszkosan és pacuhán jelenünk meg előtted.
Ím bajuszom, hajam a sártól díszetlenül össze-
Csapzottak; könyököm, térdim kifeszülnek a mezből,
Csizmám talpa levált, köpenyem félig csupa kastos,[2]
Társaim is rondák, mint a tintába fürösztött
Házi legyek, cudarok, mint ághegyről szakadott váz.”
Szóla; varázs Armída pedig nagy drága mosollyal
Nyújtva fehér jobbját a vezérnek kéjteli csókra,
Tüstént langy feredőt rendelt tündérei által
A tizenegy hősnek tizenegy tündéri szobába;
Bendének legelűl, legszebbet s illatosabbat.
Fürdés végivel új deli köntösöket vitetett be:
Attila-dolmányt szép angol posztóbul, iromba
Tág bugyogókat, aranysujtásos azurszinü mellényt,
Párizsi nyakkendőt, pitykés fejü szőke topánkát,
Görbe török kardot, mely minden egyébre nagyon jó,
Csak vágásra nem és szúrásra, piros belü szőrös
Kalpagokat, szóval mindennemü pippere[3] cikket,
Mellyeket útasaink szaporán fölszedve magokra,
Megjelenének együtt haragos morgalmu gyomorral.
Aztán volt is evés, volt drága boroknak ivása;
Mellyeket én önkényt hagyok el most: mert az evésben
Semmi poétai nincs; az ivásban volna, de Priznitz
Víznél rendeli már vizenyős versünk irogatni.
Asztal után zene volt és tánc: a fürge leánykák
Lejtének walzert, quadrillet, ecossaiset, puha lengyelt,
Cotillont, polkát, ländlert, nagy díszü kozákot,
Cifra mazúrt, a királyi zsidót, erdélyi oláhost,
Sőt tán még a tarantula táncát is robotolták,
Csak nem a büszke magyart, nem a nemzeti bélyegü csárdást.
Folyvást járt ezalatt a pohár és a hazamentők
Nem menekülhettek többé az elálmosodástól.
Szép Armída pedig, hogy férfia díszes alakján
Táplálhassa szemét hova húzamosabban, ohajtá
Hallani Bendétől éltének hősi kalandjait.
Melyre szerelmes Bende lapost pillantva, tojásdad
Ásítások után, ekkép kezdette beszédét.
„Mondhatlan fájdalmat ujít e parancs kebelemben,
Ó deli tündérhölgy, miszerint meghallani vágyol
Életem eddigi bal történeteit. Ki ne sírna,
Hajh ki ne könnyezné sorsát vackornyi könyekkel
- Bár a legszelesebb liberális volna különben -
A keserű próbára jutott magyar alkotmánynak!
És már a kakasok kukorékolnak: pityusok mind
Társaim is, s horkolnak ugyancsak, mint fene vadkan,
Ámde ha oly nagy a vágy benned megtudni kalandim:
Elmondom röviden.”
„Születésem vettem ezen szép
Nagy Magyarországban, Q. vármegye békés ölében,
Melyben apám fő táblabiró vala, harmados egy nagy
Terjedetű faluban, s úr mint a kínai császár.
Mély eszü ember volt, a legelső rangu tekintély,
Ritkán szólt s keveset megyegyűlésekben, azért őt
Békén hallgatták, mivel újság volt a felállás
Már maga is, de beszéde sem a már untig abárlott
Tárgyra vonúla, hanem másról szólt, érdekesebbről.
Árvai dolgokban nagy jártasságu egyén volt:
Ő maga több rendű nemes árvák gyámnoka, buzgón
Elnöklött napidíj nélkűl is az árvai széken,
S oly sarkantyuja volt gyámoknak, szolgabiráknak,
Tiszti ügyészeknek, hogy alig lőn nagykoruvá az
Árva, midőn már gyámja - letisztázottan! az első
Évrüli számadolást beadá; sőt részleg az orphan
Kézbe kapá vagyonát, vala bár még sok difikultás.
Főleg azonban az úrbérben volt otthonos: úri-
Szék nem igen történt, melyben nem apám vala elnök,
És ezt tette, mivel miseram plebs contribuensem[4]
Szánta; gyülölte pedig sőt megbuktatni kivánta
Földesurát: örömest kapará hát a' napidíjat,
És ha lehetne, kiéli a zsarnokot ön-falujából.
Első volt, ki a nép sorsát könnyítni akarván.
Megtiltá gabonát égetni kazánokon, és nagy
Áldozatokkal erős szeszgyárt hoza létre falunkban,
Honnan az életvíz[5] olcsón juta póri torokba.
Máskép jó tarokos, ferblista, dióra, sulyomra,
(A préference-tanulást, hajh! félbe hagyatta halála),
Első rendü pipás, lovag orvosi elhitetésből,
Jó apa, jó férj volt, legyen áldott hűlt pora érte.
„Kedves anyám (ah, anyám!) sem volt méltatlan urára.
Egyike volt - dicsekedhettem ezzel - az angyali nőknek,
Kik, Katalin cárné módjára, magasra jutának
(Millyen nem sok akad) szüle nélküli szolga leányból.
Hogy hűsége szilárd vala, megmutatá: tizenegy év
Forgott el, mielőtt oltárnál egybekelének,
S addig is oly hű volt, mint hitfölvétel után lőn.
Lángelmű vala. Két nagy zongora nyűtt el a fínom
Újjak alatt; folyvást pörögé a francia nyelvet,
Mellyet a fürdőkön nyolc hónap alatt betanúlt volt
(Míg én dajkatejet szoptam) s széltére beszéle
Főleg az ollyan előtt, ki e nyelvben nem vala jártas.
Gazdasszonyságát nincs emberi nyelv kibeszélni.
Válogatott külföldi szakácsok „nóbelesíték”
Konyháját, de hibát lelt bennök, jóllehet ők sem
Tudták a magyaros töltött-káposzta-csinálást.
Tarta divatlapot a Spi-egelt[6] (mint mondani szokta),
S még Pesten csak alig ment egy viselet ki divatból,
Már őnála bejött: ő volt falun a prima donna;
Tiszta meg ollyan volt, oly változatos kicserélést
Kedvele mind a fehérnemüekben, mind a - cselédben,
Hogy majd példabeszéd lőn a közelebbi megyéken.
„Ők voltak szüleim. Születésem napja falunkban
Nem kis zajt okozott, mert akkor az udvari hajdúk
Négy borjút, hatszáznyi tojást, tíz jókori bárányt,
Száz csirkét s ugyanannyi köcsög vajat összezsaroltak
Létemen örvendő jobbágyim szeretetéből.
Már mint táblabirót sorozott bé mátrikulába
A pap is, akit apám tartott vala ingyen ebéddel
Udvari papjául s egyszersmind - kártyabarátul.
Majd felfalt az apám. Nehezen várá, hogy az első
Szót kirebeghessem, mindjárt szép cifra, betyáros
Káromlásra tanít vala, mondván: úgy leszek ember.
Számba tevé a pipát, poharából ittam erős bort.
Mellyektől neveté ha fogék szép róka fiúkat[7]
Lángész volt örököm: de apám félvén, hogy az elme-
Fejlődés akadályt gördít a testi növésnek,
Nem tüzelé kitörő zsenimet, sőt visszafenyíté.
Ostor, puska, fakard, sárkány, falovak, kocsi, szánka
Fejleszték az erőt, a vitézséget tagaimban,
Nem volt a faluban pór gyermek, bármi kamasz hős,
Kit földhöz nem üték (igaz, ő nem nyúlhata hozzám
Mert tiltá az apám), kit meg nem téptem akárhol.
„Így töltém tizenegy kora éveimet zabolátlan;
Ami azontul jött, hajh, máskép kelle kitöltnöm!
Egy szép reggel apám hívatja az iskolamestert,
Az jő, s engem apám átad, hogy vinne magával.
Ostorom és paripám fölszedvén mentem utána:
Mert nem ijedtem volna meg a vad krími tatártól.
Kézen fogni akart, de kirántám jobbom azéból,
S pattanték egy erőst, csupa ismerkedni, fülébe,
Szalma-fedett házhoz vezetett, hol, most is eszembe
Jut, legelőször is a tetemes küszöbön nagyot estem
(E küszöb egyszersmind tüzifát hagya vágni gerincén).
Ronda sülyedt szoba volt, melyben, szitkozva, fölállék;
Vastag tölgyfa padok, fal hosszant, korcsmai módra.
A mester pedig ekkor egyik szögletbe mutatván
Elsőnek nevezett. Oda ültem nagy vonakodva,
Majd oda is szokván nehezen, minden tudományban
Két év telte alatt csoda távolságra haladtam:
Tudtam az úri könyört, hiszek-egyet, tudtam az első
Száz zsoltár szövegét; a Bázsán szörnyü bikáit,
A Hermont, a Zoánt és több efféle tanulmányt,
Sőt a tanításban sem voltam rest, valahányszor
A haragos mester rám bízta itélete végre-
Hajtását, hatokat diktálva buták- s feledőkre.
Ilyenkor con amore utánzám Fercsit, a hajdút,
Aki az udvarban botozott szép ünnepiséggel
Nyers-nyakas embereket, kik apámat nem süvegelték.
„Ennyi jelességgel méltán kitüném a fiúk közt;
Népszerüvé lettem, mert - reszkettek haragomtól;
Mind kedvem keresték, hogy mérsékeljem ütésim.
Történt egyszer a többi között, hogy az iskolamester
Büszkén járván a rögös alju szobában alá s fel,
Kedvem jött a fejér krétával nagyfülü főket
Írni kabátja poros hátára. Nevettek a kölykök:
Mest'ram hátra tekint, galléron fogja müvészét,
És pattant fejemen bütyök-ujja vadízü barackot.
Várj, mester! mondék, várj rá, ha nem érted a tréfát,
Még boszumat töltöm: megeszed magvát e baracknak.
Volt a terem végén egy furcsa idomzatu tanszék,
Mellyet mester uram faragott ó kút bodonából,
S alját deszkával beszegezvén, három egyenlő
Kurta mozsárlábat fűrészelt annak alája.
Rés volt a bodonon balról, ott bútt be a mester
S büszkén hajlongott benn' hátra előre naponként.
Háta megett a bodon-karimán nagy fekete tábla
Volt támasztva, befestve dagadt lábszáru betűkkel,
Ím e bodont szemelém ki boszúm céljára segítő
Eszközöműl, és így ment véghez nagyszerü tréfám:
A tanszéknek elül lábát kivevém a tanító
Távolléte alatt, s kórócskát dugva helyette
Vártam a majd bejövő mestert színlett nyugalommal.
Jött; tanszékibe bútt, hajlongott, hátra, előre:
A kórócska kitört; maga felfordult bodonostul,
Ráhullván a nehéz fali tábla fejére, nyakára;
Én meg egy ugrással felülék a tábla-középre
S híván társaimat, vidor arccal, tenni hasonlót,
Ránehezültünk vagy harmincan mester uramra,
És mikor ellapitók kedvünkre, mi szerte szaladtunk,
Ő pedig ügybajjal szabadulván, elmene tüstént
A történteket elpanaszolni apámhoz: azonban
Semmi egyéb nem lőn az eredmény, mint hogy a mester
Egy harmadnap alatt vándor táskával elindúlt,
Új maradást, új hont keresendő széles e honban.
„Mostan apám nevelőt fogadott számomra, fölötte
Nagy bérért (tizenöt pengőt ígérve havonként!)
Ám nekem a nevelő nem tetszett: ostoba lény volt,
Aki - tanításon kívül - semmitse csinált jól.
Elcsapatám. Másik jöve: azt olly alkukötéssel
Vette apám mellém, hogy egyuttal lenne lovászom;
Elrontá lovamat, túl kellett adnom az árván.
Végre került egy jó: ott alszik ama szögeletben.
Jó kártyás, lovag, ember a talpán minden időben,
Elsőrendü vadász, neve: a tűzlelkü Doronghy,
Hű vezetőm oda, hol szép lyány és jó bor a háznál.
Tőle tudom, hogy' kell a nemessel bánni, ha szívét
Itce borért, huszasért akarom megnyerni cserébe,
És őáltala lőn, hogy - az élet zsenge korában -
Nem legutolsó hírt szerezék nagyhírü megyémen.
„Történt eközben, valamely Széchényi nevű gróf
Írt valamely könyvet (kár volt nem alunnia inkább!)
E könyvnek neve volt... Hitel... úgy tetszik Hitel! úgy van;
Zajt üte akkor e könyv; olvasta paraszt, nemes egyre,
Aki csak egy félnapra belé pillanthata; sőt volt
Ollyan is, aki saját pénzén megvette magának.
E könyvet, miután megkapni hiába törekvék
Kedves apám, megvenni, pedig - könyvet! magyar ember!
Végre Doronghy komám okosan kicsené kaszinónkból:
Macska, gyümölcs és könyv, úgymond, nem orozva nem is jó.
Hajh, deh! mit tud e föld nyomorú fia, mit tud előre?
Tudja-e, hány évig nem adóz a magyar nemes ember?
Tudja-e, mennyi ezerbe kerűl majd a megyetisztség?
Tudja-e, kit fog a főispán kijelölni? kit üt meg
A többség? Hosszú pöre még hány évig elélhet?
Ellenben pedig abból hány ügyvéde kihalhat?
Jobb lett volna, bizony, soha el nem lopni e könyvet,
Ellopván pedig azt egyenest tűzlángba röpítni
Inkább, mintsem apám olvasni leüljön elastisch
Székibe s olvasson, gyakran kialudt pipa mellett.
Ó deli hölgy, sohasem kelt fel többé az ülésből!...
Megborzadva veté lábához a könyvet, agyára
Szökkent vére, rövid pihegéssel hátra hanyatlott;
És - a damoklesi kard leszakadt, a szörnyü halálcsöp:
Árva levék!.............................
„Teltek az évek. Anyám teleit bálban, nyarait meg
Fürdőkben tölté, keserű búját feledendő:
Én kocsikat, lovakat tarték és tagja levék a
Hont felüdítendő agarászó egyesületnek.
Nyertem ezer pengős agarakkal drága pipákat,
Kártyáztam nagyban; nem marqueurös nyereségért,
Nem, hanem a hirért, mint földesur és nemes urfi.
Tisztújításkor százával hánytam a százas
Bankjegyeket (bizonyos gyapjúmnak előleges árát),
És mama nem gondolt vele, mert neki szinte havonként
Egy-két pár ezeret kellett felküldeni Bécsbe.
Egykor azonban anyám hazajött egy francia gróffal,
S e comte elhiteté vele, hogy neveletlen az úrfi
(Már én) s hogy nevelést Magyarország adni nem is tud.
És javasolta, hogy útaznám be müvelt Európát.
Kaptam az alkalmon, mert untam már magam épen,
S mellém véve Doronghy komát, túdós nevelőmet,
S megrakván zsebemet hatezer birkával, a messze
Útra elindúltam. Mama s a comte honn maradának.
„Merre megyünk, dominé? kérdém a vidor nevelőtől:
Amint eltörlött,[8] de azért bátran kiparancsolt
Rospontos lovakon szűlő falumat tova hagytuk.
Legjobb lesz, felfelé, csak a székvárosba sietnünk.
S innét gyors-szekeren föl Pestre, hol a dunagőzös
Készen vár, hogy azonnal a Judenplatzra röpítsen.
„Indúlóban volt a gyorskocsi épen; azonban
Két hely üres volt még: befizettük, amennyit a német
Pénzünkből kifogott; fecsegett valamit, mi fejünkkel
Ráhagytuk, nehogy azt gondolja, nem értjük amit mond.
Városokon, falukon folyvást gyühügetve haladtunk,
Mellyeknek neveit nem tudta Doronghy komám se,
Mástól kérdeni én pedig átallám, nehogy ekkép
Járatlanságom kinevesse az úti közönség.
Máskép semmi bajunk: pecsenyénk minden fogadóban,
Jó, bár drága, borunk kivevén, hol rossz vala, néhol
Hölgyek is, egy kettő, a legközelebbi diéta
Végin - együtt az ujabb törvénnyel - kelve Pozsonyból.
Már nem messze valánk Pesttől: már látni gyanítám
Ős Buda nagy hegyeit, legalább a dajkamesékből
Ismeretes Gellérthegyet és a tompa Királyorrt,
Melyről obsitosok szedtek vala csillagot egykor.
Füstös oláhfalukon vezetett útunk; hegyet értünk:
Pest mégsem közelít, Mátyás palotája sehol sincs;
Hegyvölgyet mászunk: végtére kilátszik a város
És, uram irgalmazz! mutogatják: íme - Kolozsvár.
„Mit tegyen illyenkor nemes ember? dús magyar úrfi?
Üssek-e? kit, vagy mit? ki hibája, miénk-e vagy a gaz
Hippophagé?[9] az övé, az övé, mert mért magyarúl nem
Szólt, magyar emberhez, Magyarországban? De hol ő most?
Nem vala hát más mód, mint káromkodni erősen,
S szidni - mivel nem volt egyebet kit szidni - az Istent.
„Semmi, Doronghy komám, mind semmi; ha már ide jöttünk,
Város ez is, mondják, nézzünk szét benne. Ugy is lőn.
Megszeretők a helyet; nyolc hétig nézegeténk szét,
Láttuk az egyszarvút, ettünk a tarka kenyérből.
És most visszafelé forduljunk? Mit felelünk, ha
Kérdi a francia gróf: micsodás Páris vagy az angol
Főváros (neve nem jut eszembe, pedig tudom, ott van
Írva beretvámon)? Legalább még egy darabocskát
Útazzunk: vagy a gróf addig haza megy, vagy - utaztunk,
Mondhatjuk, mivel így akarók, e tájra szerettünk.
„Így Szebenen, Brassón (szép szásznők) menve keresztül,
Assziba rándultunk. Okos egy nép volna különben
Benne, de ostoba, mert fával kövezé ki az utcát:
Hátha megégne az út: hol járna ebanyja oláha?
Itt már boldogulánk: nevelőmből folyt az oláh szó.
Egy faluban született magyarokra lelénk. Uram Isten:
Míly jó voln' ezeket honi tótokkal kicserélni!
Majd Bukarestbe menénk: itt is tűzfészkek az útak,
S ím ez oláh példán nem röstel járni ma Páris!
„Nem tetszik Bukarest. Galacig szekeren, Galacon túl
Gőzösön útaztunk. Hamis egy játék az a gőzös:
A német szemetet, dudvát füstöltet alatta
És el akarja hitetni velünk, az hajtja hajóját.
Nem tudom én mi, de gőz nem hajtja, megesküszöm arra:
Van télen, tavaszon füst, gőz ezerannyi minálunk,
És mi hatása? miért nem hajtja el a vad oláhnak
Kémény és padolat nélkűli gazos kalibáit?
„Majd a Dunával együtt befutánk a Fekete-tenger
Öblibe. Hej nagy tó az a tenger! partja se látszik.
Azt hittem: feketébb leve van, s hogy tinta gyanánt is
Használják: de biz az még inni sem ér föl a vízzel.
Ez kutya egy út volt: fönt a födelen gonosz a szél;
Lent a szobában gőz, nagy hőség fojta rakásra.
Felfogadám, ha megint szárazra jutok, soha többé
Nem fogok ülni hajóra, ha parfüm hajtja, nem a' füst.
„Konstantinápolyba jutánk. Sok tarka török van
Benne: csodáltam hogy' hagyják ott széltire lakni.
Egy helyt hét tornyot mutatának: néztem a tájra
S többet háromnál föl nem veheték. Mutatának
Egy nagy várat is, azt mondván hogy benne a császár
Laknék: ezt nevetém, mert annyit csak tudok én is,
Hogy »Bécsben« lakik a fölséges római császár.
„Őszre került az idő. Haza kellene menni, Doronghy,
Mondám, untig elég tudományt vettünk ezen útból.
S hét hét mulva Drinápoly, Viddinen és Belegrádon
Által a Bánátban, Magyarországnak közelében,
Termettünk; honnét nagy kínnal elértük ohajtott
Falvunkat. Szomorú a többije, drága kisasszony!
Nem nyújt élvezetet nagysádnak, csak sebem írját
Tépdeli föl.”
De varázs Armída tovább is akarta
Hallani s olvasztó szeme pillantása elég volt
Bendéből kivarázslani e még hátralevőket:
„Házunknál idegent leltünk. Egy potrohos ember
Otthonias képpel, melyen a vendégiszony ollyan
Kórjeleket mutatott, mint foghúzási dolognál
Látni lehet, fogadá zavaros színű köszönésünk...
Honn-e anyám? kérdém; »kii?« s nagy szemeket vet az ember,
»Ah vagy tán az előbbi tulajdonos úgy-e? az L*be
Ment, miután harminckét évre kivettem ezen kis
Birtokot (és ezzel kezeit bő pantalonának
Tág zsebjébe dugá) s kifizettem mind az utolsó
Fillérig. Tessék oda menni, ha tartozik önnek.«
Elfordult s hidegen nézett a novemberi ködbe.
Hajts, kocsis! ordíték az oláhnak, római nyelvén,
Melyből majd száz szót hoztam haza távol utamból,
Nem baj a pénz, de ma L*be megyünk, máskép agyonütlek.
„Így a remény s ijedés kocsisomba szilaj tüzet adván
S e tüzet ostora somnyele átöntvén a lovakba:
Tízkor az l*i rokon kapujánál végre megállánk.
„Itten anyám betegen feküdött, közel a legutolsó
Perchez; alíg ismerhete rám, és félrebeszélvén
Váltót emlegetett. Rokonunk mondá el a történt
Gyászesetet: hogy anyám számos váltót kibocsátván,
A gaz kölcsönzők, gaz bírák dobra verették
Ingóit; kifogást sem hagyván tenni szegénynek,
Mellyet - háromszor legalább - tehet a nemes ember;
És hogy nem lévén hova nyúlnia, kénytelenűle
Fekvő birtokomat zálogba bocsátni, de a pénzt
Fölvévén, vele a gaz francia comte tova illant:
Mellyeni bújában beteg ágyba esék, soha többé
Föl nem üdűlendő!.........................
„Félév mulva sötét-komoran tértem meg anyámnak
Sírjától, hova eltemetém pénzemnek utolsó
Fillérét. No Doronghy, hová most? merre van otthon?
Mit természetesen ő szintúgy nem tuda, mint én.
Törte fejét mégis, ha talán e vérveritékes
Munka után valahogy sikerülne koholnia tervet.
A tisztújítás ötlött fel végre agyában,
Szolgabiróságot praescríbálván bajaimról.
„Megvesztél te komám? felelék: tudod-é, hogy a zsebben
Nincs egy erős krajcár s pénz nélkül eb a magyar ember?
Ám ő megmutatá, hogy járatos a honi törvény
Bakrai közt, és ért a nyúlkereséshez ugyancsak,
Megfejtvén, miszerint a magyar nemes ősi vagyonját
Tízszer eladja, ha kell, és visszapörölheti mindég;
Hogyha pedig más ad, vagy zálogosít is, olyasmit,
S őt - mert még nem is élt - meg nem kínálta vevője,
Jó kötekednie, mert vagy megnyeri, vagy szedi a sok
Pótlékot, mi talán még jobb, mint nyerni sokára.
Azt javasolta tehát: rontsunk a goromba vevőre,
Hogy, ha nem ád még a zálog-summára, mi rögtön
Perbe fogatjuk. Mely hadi cselnek jó sikeréül
Másnap ezer pengőt nyomtam dagadó kebelemhez.
„Most legelőször is a főispán tiszteletére
Mentem. Atyám végett kegyesen fogadott. Szivaroztunk:
Kérdeze törvényből holmit, mire hogy' felelék meg,
Én természetesen nem tudhatom, annyival inkább,
Mert kérdései sem voltak tisztában előttem.
Jónak láttam azért ollyanról szólni, mit értek,
És felhoztam a tisztújítást, szolgabiróvá
Instálván nevemet tűzetni ki... Elmosolyodtak
Ajkai és így szólt: ki a pályán célt akar érni:
Tűr sokat és munkál, izzad, hol fázik, az ifjú,
Ója magát bortól, szerelemtől. Boldog az ifjú:
Egy tavasz és egy nyár van még őszének előtte.
Míg tart szép nyarad, édes öcsém, hát rakjad a fészket:
Szorgalom és tűrés! még nagyra mehetsz, csak akarjad.
„Megköszöném s jöttem. Van ezer pengőm, tele torkom,
Termetem és képem; tudok a kutyabőrös urakhoz,
Van szép cifra szüröm, selyem üngöm, vértesi baltám,
Pengő sarkantyúm, rőfös toll a kalapomnál;
Kostököm' egypár száz kortespipa meg nem ijeszti,
S káromkodni tudok, cifrábban mint a toborzó:
Így nem igen félek, hogy a főispáni figyelmet
Kortesi érdemeim, szolgálataim kikerüljék.
„Folytak a készületek. Mert két párt volt a megyében,
Egyik az ős magyarok nemadózó pártja: tapasztalt
Ősz öregek, nagybirtokosok, grófok, hadi tisztek,
Consiliariusok (mindhárom fajja ezeknek),
Táblabirók és szolgabirók, közbirtokosocskák,
Végre a romlatlan, címerleveles rokonoknak
Szép szót megfogadó, jogokat védő sokasága.
Másik a hígvelejű szóhősök zajtele pártja:
Kik miután magokat vagyonoktól megszabadíták
Most szabadelvűknek szeretik hánytatva nevezni.
Máskép pörkerülő prókátorok, elszabadított
Gazdai tisztek, bűnkereset-sujtotta uracskák,
Pusztult földesurak, kitagadt fiak, írnok öcséim,
Konyhai látogatók, hervadt rózsák fizetéses
Pillangói: rövid szóval mindennemü serge
A békételenek, szeleburdiak és fecsegőknek;
Nem kis része pedig honoratiorok: tudományos
Kántorok és jegyzők s több ily kapa-unta parasztok.
E két párt közepett vala még egy ingadozó párt,
Mely mint színehagyott posztó, kétes, ha piros vagy
Zöld volt-é hajdan: most illeszd bármi szinűhöz,
Egyformán veti arra tökélytelen árnya fakóját.
A maradandó párt tens Nemdy urat kiabálta;
A szaladandó párt valamely nagyszáju Parázsit.
„Hosszas volna előszámlálnom, mit követék el
Pártom híveiért, de kivált magamért, faluszerte;
Mint nyomtam kebelemhez a zsíros ködmenü noblesse-t
A zamatos csókot mint viszonozám tele szájjal;
Mint osztám a huszast, szájszámra s a száj erejéhez
Képest; mint tüzelém őket harapós italokkal;
Főleg mint hazudék soha nem hallott jogaikról,
És az arany bullát, mint gyémántoztam előttük,
Százszor is esküdvén, hogy Nemdy ha lészen alispán,
Nemcsak a már felrótt méltatlan adót letörűli,
Sőt a paraszti adót is köztük elosztja jutalmúl,
És több illyeseket: mellyek bizonyos sikeréűl
Háromezer vótum tátott rám hárpia torkot.
Összeirás történt. Nem az elnyűtt régi modorban,
Így ir a jegyzőkönyv, hanem új rendben, szigorúan.
A névsor pedig a szavazás idején betüsorral
Volt kikiáltandó s az egyén akkép szavazandó.
Szentűl van. Mi tehát feljártuk hadnagyainkat,
(Mert a hadnagyokat könnyű rábirni a jóra)
Tettünk összeirást: (játék neveket kitalálni
S a szavazást azután elvégeztetni paraszttal)
S úgy vártuk be a tens küldöttséget, ki örömmel
Elfogadá a kész névsort és víg lakománál
Jókat ivott a nehéz munkára, javábul a bornak.
„A tisztújítás egy hét vala már; mi az órát,
Perceket úgy lestük, mint víg szüretet les a gyermek;
És ím, hirtelen a főispán vármegyegyűlést
Hirdettet, valamely most jött fensőbbi parancsért.
Összegyülünk, a parancs olvastatik; ennyire megy ki:
»Tisztesb-rendűség nem lévén ősi nemesség,
A megye álljon el a végzéstől, melyben ezeknek
Voksot adott: ha nem áll, tisztújítást ne reméljen.«
Pártom e rendelményt hódolva fogadta, szokásként
Ellenben szeleburdi vitézink víttak erősen,
Piszkoltak mindent, mi fölöttük bír hatalommal,
Keblükhöz karolák a nevelt honoratior osztályt:
És ők fércelték e kormányelleni végzést,
Hogy: Mivel egyrészről terhet visel a nemesekkel
A tisztesb osztály, másrészről, sokba kerülvén
Eddig is a szavazathódítás, több haladást nem
Szenvedhet már tisztfejelésünk: minden időben
Állani fog honoratiorink szavazatja, kivévén[10]
A szavazás idejét!...........................
„Egy nap egy éj a köz, s mehetünk foglalni a termet.
Méltóságos ur - a főispán - megmutatá hogy
Van tálentoma, nem kis mértékben, hadi cselhez:
Tudniillik beparancsola másfél ezret a nemzet-
Őrségből (azaz: amelyekkel a nemzetet őrzik),
Színleg a szép s jó rend fenntartására: pedig más
Volt azalatt... titok... Ej, nagysáddal mért ne közöljem?
Pártunk szembetünő kevesebbségét akará ki-
Pótlani e dárdás és szúronyos őrkatonákkal.
„Végre megért az idő: azaz eljött a kijelölt nap,
Folyt a tanácskozmány, s bár főispán ur erősen
Álla, hatalmas okát kifejezvén spártai csak-ban:
Végre kiforgatták sarkából és kijelölte,
Akit az ellen akart, mondtam: nagyszáju Parázsit.
Indúl a szavazás. A nemesség névsora - számos
Rőfre menő - ott reszket a küldöttségi kezekben.
»A. betü, első név. Nincs itt? hát jőjön a másik.
Az sincs? - Ej, minek is, hadd jőjön az, aki jelen van.«
És jött. - Háromszor szavazánk és, rettenetesség,
Mégis az ellen nyert! mert ők négyszer szavazának.
„Nem kicsiny érdemeket szerzék pedig e csatatéren,
Mert majd elrekedék. De miért kérkedjem e hősi
Tettemmel? hiszen azt elhírli a Nemzeti Ujság![11]
Szolgabiróságom küszöbén állék. Körülöttem
E hű társaim is, fölemelni azonnal az ifjú
Judliumot.[12] Tettünk, és tettek az ellenek egyre
Szolgabirót, meg szolgabirót: főt, alt, közepesdit.
Sorban az esküttség: »Jobb lesz mint semmi« - morogtam
Társaimhoz, »de ti is hozzá készültetek immár
Felmutatásomhoz, fel nem sütlek, ha csak élek.«
Hajh, hazudék, hazudék: betelett a jurassori szám is:
(Kell oda más számnál?) és én - ki sem is jelelődtem! !!
„Tisztújítás ez? kérdém reszketve dühömben,
Az van-e? vagy vásár, hol lelkeket ad, vesz az ember?
Hol nem az érdem jő mérlegbe, hanem gaz önösség
Űz szemfényvesztő játékot az ősi nemessel?
Én kívánom: a főispán tüstént kijelöljön
Engemet. - »Ó tüstént« vág közbe az elnök: »ez embert,
E buta rendzavarót tüstént börtönbe, legények!«
S megcsillant a sásidomú szuronyok sokasága.
„Tudtam a nonust,[13] mert a minap betaníta Doronghy
Erre is egy kínnal, mint már majd vármegyetisztet,
S börtön!... idézés nincs, megadás nincs, sőt kereset sincs
Elrendelve, s ime börtön! nekem ősi nemesnek!
Feldühödém (ki nem is dühödik vala, bántva miként én?)
És egy erős ugrás a zöld asztal közepére
Juttata, - társaim is követének; - hol legelőbb is
A kalamárisokat szétrugtuk az ülnök urak közt,
(Egy foltocska jutott a főispánnak is akkor)
S kardot rántva erős védő helyzetbe szorúltunk.
„Ámde a szúronyosok nyomulának hosszan előre
Balga, ki ott is küzd, hol csak szaladásban az élet!
A természet adott embernek lábakat is, nem
Csak kezeket, s ki pusztán kezeit használja örökké,
Ollyan, mint a diák, ki felől a krónika írja:
Hogy kés- villával darabolta fel a fidibust is.
Így mí sem teheténk egyebet, mint harmatos arcú
Táblabirák és tens uraim tetején leugorni,
S hátat fordítván a fényes acél agyaraknak,
Bordaropogvány közt kinyomulni a lármateremből.
„Hajh de veszélyünknek még ezzel nem vala vége,
Üldöztek szanaszét bennünket, mint fugitivus
Úti betyárt, kinek a törvényszék s tiszti bakója
Tiszteletére megyen (mert még egy évnyi egérút
Van s ezalatt a vármegye ölhet bárkit az úton,
Hisz, ha nem áll neki a végítéletnek, utólag
Kívül birtokon, azt szabad ám fölvinni az égig!).
Kertről kertre jutánk, míg végre a fegyveres üldők
Vad zaja elnémúlt mint a Kösi malma Szoboszlón,[14]
És mi sikátorokon, zugokon hallgatva ügettünk
A városszélig, hol vad kocsi áll vala kettő
- A kocsisok, hihető, bent a korcsmában aludtak -
S én felszökve nehány társammal egyikre, a többi:
Hű Maradossy, derék Nemadózy s a nagyfejű Szűzváll
Még más kettővel követék az ulyssesi példát,
És felugorva hamar másik szekerére a pórnak
- Nem lévén mi tovább a megyéhez vonzana bennünk' -
A zabevők közzé csapkodtuk a jaj-hegyes ostort
Meg sem is állva előbb, mint másik vármegye szélén.
Ott, nehogy ártatlan tréfánk bűntetti[15] lopásnak
Tessék, a szekeret, lovakat, kormánytalan úton
Visszabocsátottuk föllelni az abrakadókat,
És gyalog indúlánk savanyú sorsunknak elébe...
Hajh, de mi út vala ez! megtörve csatánk dühe által,
Éhen, fáradtan, de kiváltkép szomjan utaztunk,
Fő utakat kerülénk, rettegvék felfödözéstől,
Áztunk, szikkadtunk, valamint tetszett az időnek.
Legfőbb pontra rugott pedig a nyomor e mai éjen,
Melyben az orkánnak kísértetek is segitettek,
Melyben a vész elszórt bennünket s ördögi csalhang
Hívogatott - majd elrémíteni - bűvtele síkon.
És tán halva kelünk föl e hajnal lenge szelével,
Mellyet az ablakokon már-már érzek belopódzni,
Hogyha te, tündérhölgy, nem küldesz előnkbe vézérfényt,
Híván nagy kegyesen gyönyör- és kéj-lakta honodba.”
*
- Megjegyzés
- ↑ Megyék adták ki, s híd-, vásár-, vám- stb. mentesség volt inkább; mint közönséges igazoló irat. (Lásd leírva V. ének.) A. J. jegyzete.
- ↑ Ne gondolja a kegyes olvasó, hogy az egytiptomi kastokról van itten szó. Kastos egy igénytelen tájszó, s annyit tesz, mint csatkos, csatkos pedig annyit tesz, mint kastos. q. e. d. A. J. jegyzete.
- ↑ Ad analogiam: Jupiter, etc. A. J. jegyzete.
- ↑ Így mondta biz a, pedig 3, azaz három instructort nyűtt el. A. J. jegyzete.
- ↑ Máskép aqua mortis. Hatalmas emeltyűje a magyar népnevelésnek. - Korunk azt hiszi, hogy a szeszfejtés ugyanaz a szellemfejtéssel. A. J. jegyzete.
- ↑ Spiegel: magyarul tükör. Budán van. Szép tükör volna, kár, hogy belepte a pesti por. A. J. jegyzete.
- ↑ Róka: Műszó a korhelyeknél. Nem tudom, a tudós társaság szótárába bejőnek-e a korhelykedés műszavai? A. J. jegyzete.
- ↑ Volt idő, mikor a szegény ember lovait minden kaputos kiparancsolhatta, csekély szabott árért. A megyék 1840 után kezdték e visszaélést eltörölgetni - papíron. A. J. jegyzete.
- ↑ Lóhúsevő. A németek gúnyneve. A. J. jegyzete.
- ↑ A honoratiorok szavazata iránt körülbelül ily végzést hozott 1845 táján egy nagy megye híres ellenzéke. A. J. jegyzete.
- ↑ Nemzeti Újság. Az akkori Hírnök. A. J. jegyzete.
- ↑ Judlium, 11.2. A régi szótárakban neutrius, az újabbakban omnis generis: azt teszi: szolgabíró. A. J. jegyzete.
- ↑ Nonus, alias I. = ae nonus. Ezen melléknévnek csak két hajlítása tetszik az alkotmányosdiaknak, t.i. a nonus és nona: nonum (pl. dei praceptum)-mal aztán keveset gondolnak. A. J. jegyzete.
- ↑ Töredelmes szívvel megvallom, hogy ez a szép hasonlat plagium, e klasszikus sorból: Hallgat az én múzsám, mint a Kösi malma Szoboszlón. A. J. jegyzete.
- ↑ Mert vannak nem-bünteti lopások is. Pl. időlopás, becsületlopás, stb. A. J. jegyzete.