Elveszett alkotmány/Harmadik ének
1845.
Már a pirók hajnal diadalzászlója kifeslett
Napkeleten, s folyvást pirosabbá lőn a hegy ormán;
Réteken, erdőkön, falukon és városon egyre
Ébredezett a zsibaj, jeleül, hogy az annyiszor ifjúlt
Természet ma megint felocsúdott rémriadalmas
Álmából. A paraszt nyujtózva kel ökrei mellől
És kitörölve szemét, a most féléve mosottat,
Cserhaju öklével, ballag mérsékleti boltba[1]
Egy negyed életvíz lélekderitő italára.
Szurdikos utcákból, hol az éjt festékes aráknak
Karjai közt tölté, kimerűl tollas köpenyeggel
Egy vagy két filozóf, szüleiknek drága[2] reményi:
Élni sietnek ezek, vásárlani új gyönyörélvet
Pár huszasért s pótlékul adott potom életerőért.
Már ama jobbak, kik magukat rég túlmivelék az
Ostoba természet pimaszos szabatú reguláin,
Vetkeztettetnek lefelé, hogy az éji Geschäftek
Lankasztása után elaludják a nap unalmit.
Itt-ott utcaszögön serkennek a városi őrök,
És elballagnak kipihenni az éji virasztást,
Osztoznak zsebelők, csendőrök, az ég adományán,
Majdan a károsnak nagylelkűn visszahozandók
Elsikkadt fejszéje nyelét, hitványka jutalmért.
Főleg a vendéglő körül éber az élet azonban.
Fürge legények, zöld kötenyekkel, ki s be sorolnak,
Hónuk alatt foglalva tekeres, kalapács kezeikben,
Még füleik mellett a múlt napon ott feledett toll.
Benn, a keringőben[3] fölfejlenek ím a tekercsek,
Zöld, veres és hószínü fejér kelméket eresztvén,
Mellyekkel padokat, táblát és karzatot egyre
Felcsicsomáznak a zöld hasu fickók, óva szegezvén
Széleiket, nehogy a fizetetlen nemzeti kelmék, -
Mellyek a Grosshändler soha nem feledő pagináin
Írvák, nem szelidítve büvös saldirt erejével, -
Elszakadozzanak, és a vevőt más boltba riasszák.
Nemzeti ünnep lész itten: Védegyleti Gyűlés.
Már gyűl a sokaság bámulni a tarka mutatványt,
Éttelen újságvágy dologellenes ingere hajtván.
Jőnek urak, nem-urak, vászonnemesek, paszomántos
Birtokosok, frakkos megyetisztek, arasznyi szakállal
Kardosan és botosan, hogy tudjanak ülni tanácsot;
Úri parasztok, azaz kutyabőrtelen értelem aljas
Emberi: ügyvédők, tisztek, papok, orvosok és föld-
Mérők, kik hálátlanúl nem rettegik édes
Anyjokat is lánccal terhelni naponti kenyérért;
Végre zsidók, lesikált állal, hagymás faluszájak,[4]
És a kanászoknál szigorúabb sorsu tanítók.
Asszonyok is: lelkes buzgalmu leányi e honnak
(Nem sokan e nemből) honi festésű rokolyákban,
Legtöbben divatos kelmékben, máshoni drága
Csipkebodor közepett ülvén mint nyársra feszült lúd,
Tartani pártatlan bírálatot öltözetéről
A bejövő-kimenő minden rangú sokaságnak;
Szűkkezü kalmárnők csődöt lehelő piperével,
Vesztaszüzek, zsoldos katonák ónnal teli karján,
Peckes mesternők, feszes arccal, gömbölyü testtel;
Szürke harisnyájú, idegen haju cifra zsidónők,
És lyány-asszonyok, e szók értelmében egészen,
Kik csak a buzdító, a tevékeny férfira várnak,
S készek mindenöket, nemes elszánással, od'adni.
Áldozatúl, a hon gyarapúlásának okáért.
Jött Rák Bende vitéz, jöttek mind társai. Őket
Ellátván a büvész Armída tanúlevelekkel:
Mintha nemely távol megye gazdag táblabirái
Volnának, legelőbb most látogatók e megyében
Kis részbirtokukat, feljöttek tiszteletére
A megyeispánnak, ki, nem is kételgve irántuk,
(Mert tudhatta-e azt: ki, hol és mit bír a megyében?)
Szívesen elfogadá, s meghítta gyülésbe is őket.
Végre az elnök jött, ki nagy éljennek közepette
Székeig elhatván, ekkép kezdette beszédit:
„Én nagyon örvendek, látván, becses úri közönség,
Mily nagyszámu magyart képes még gyüjteni egybe
A haza érdeke, mit mostan van látni szerencsém.
A védegylet ügyét akarom kegyetekbe ajánlni.
Balgatagok voltunk mostanság, nagybecsü gyűlés:
Ősi apáink megtanulának szőni darócot,
Törni juhbőrt szittyás kacagánynak, szíjt hasogatni
Bocskoraikhoz, kalpagnak rókát lenyilazni,
Farkast és medvét bundának csáva-cserezni,
Asszonyaik pedig a lent fonni, himezni a vásznat,
Kötni erős csipkét és varrni magoknak, uroknak:
Ami kevés pénz volt, nem ment külföldi zsebekbe,
Nem hanem - eltemeték, minekünk, késő maradéknak.
Ámde mi elhagytuk nyomdokjaikat: kacagány helyt
Szűk zsákot viselünk zagyvált szinü condra szövetből,
Párizsi utcákhoz készített kelmetopánkát
Hordunk, öltözetünk valahány darab, annyi királynak
Országából jött, s jó drágán - néha hitelben -
Vettük, ugar földünk bevetetlen hagyva miatta.
Ez gonoszúl megyen így. Kinek egy garas a jövedelme,
S hármat költ: az előbb, vagy utóbb, de bukásra jut egyszer.
Íme azért lelkes, takaros polgári e honnak
Egyletet állíttak, melynek minden magyar ember
Tagja lehet, s nem kell mást tennie, mint fogadással
Azt ígérni, hogy ő honi kelméket fogad el csak
Öltözetűl, honipar művét használja magának.
Álljunk hát e nemes, csak húsz krajcárba kerűlő
Társúlatba mi is: ki ne tenné ezt a hazáért,
Lévén alkalom azt illy olcsón tenné dicsővé?
Itt az ív: írjul alá. Kezdem: másfél huszas; itt van!”
Szóla; megéljenezék, és végre leűle szokáskint.
Ellenben pedig a tűzlelkü Hamarfy felálla:
„Én nem kérdezem azt, használ-e honomnak az egylet”
Kezdi, „csak azt: kormány ellenzi-e vagy sem? azonnal
Tudni fogom, vajjon üdv rejlik e benne, vagy átok.
Úgy veszem észre pedig: nincs a kormánynak inyére,
És így, nem magyar az, cudar az, ki tagúl be nem álland.”
Melyre vitézlő Bende, dühét nem bírva, felugrott,
S fülhasitó hangon így ránta magára figyelmet:
„Az cudar, aki teszen kormánya, királya dacára.
Az cudar, aki e kardviselő nagy nemzet egyénit
Görbe takácsokká, festőkké tenni akarja!
Illik-e az, hogy lent fonogasson az ős magyar ember?
Illik-e, hogy gyapjút csapjon? Végtére: ki tiltja,
Ezt ne vegyen, vegyen azt a szabad-zsebü honfi nemesség?
Verje meg a magyarok szent istene, aki aláír.”
Rosszalatot búgott e szókra egész balog oldal:
Ellenben javalá a sanior és mosolyogta;
Melynek szürkehajú seregéből Aggdy felállván,
„Meglehet” így kezdé: „van jó ezen egyesületben,
Ámde korán van még, éretlen rá a magyar nép.
Ifju korunkban, jól jut eszembe, mi lelkesedéssel
Terjesztők a magyar szabatú köntöst haza-szerte!
Szalmai volt a láng: frakkot visel a magyar ismét.
Most pedig a kelmét kívánnák megmagyarítani:
Meg nem foghatom azt, mért nem derekabb magyar öltönyt
Anglia-posztóbúl, mint quakert szabni magyarból?
Hordjunk zrínyit előbb, azután írhatjuk alá ezt.”
Gróf Telivér lőn most a szónok egész tüdejével:
„Kormányellenies cél rejlik az egylet alatt, és
Forrongásra vezet: megrontani minden erőmmel
Szent kötelességem; pedig ez sok szép huszas áru
Múlatság, uraim, nem mint önök egylete! már is
Tízezret fizeték, pengőben, a gyáralapító
Társúlatba, de nem sajnálnék adni megannyit,
Csakhogy a védegylet bukjék, mielőbb, mi rutabbúl.”
Τον δ απαμειβομενος fölkelt gróf Lánghy, tüzelvén:
„Én is adék a gyáralapító tárba, nemes gróf,
Húszezret, de azért nem kérkedem ily helyen azzal.
A védegylet ivét pedig épen azért fogom, ímhol,
Írni alá, mert húszezerig meg kell rövidítnem
Pénzkiadásomat; igy magamat, honomat kisegélem.”
Ónapy táblabiró váltá fel a grófot: „Örömmel
Lennék társ az urak céhében s nem vonakodnám
Subscríbálni azon papirost „úgymond” ha lehetne;
Ámde nagyon méltó mentségem: tisztes öregnek,
Mint magam, ily kirivó szinü köntöst hordani nem szép
Lenne, fehért, zöldet, vereset, mint látom e tábl...”
A nagy kacagás vágá ketté az öreg szavait, ki
Szégyenkedve leült és felfogadá: soha többé
Szót nem emelni, habár lopnák is előle hazáját.
Szünvén a kacagás, Rőfész foga szert, s puha öklét
Törve: „Alássággal hírül adom, a honi kelmék
Brünn - vagy izé... Gácsról” igazítá arca-pirultan
„Még ma megérkeznek, szolgálhatok illemes áron...?”
Nagy köhögés jöve rá s így kénytelen újra leűlni.
Singhy barátja pedig könyökét megrántva susogta:
„Mit gondol koma, bukni akar honi kartona mellett?”
„Ej koma”, válaszol ez, „van eszem. Két vén honi mellett
Tízet adok külföldi vagyont szint' oly magas áron,
Végre, bukást mondván, a gyárt buktatni segítek.”
„Már az más” felel a koma, képe simára juháztan.
Folyt az aláírás, szónoklat: s megjegyezendő,
Nem szólt mind, ki aláírá az ivet, de viszontag
Sem mind írta alá, ki az ügynek szónokaképen
Sok nedves tenyeret fájós tapsokra hevített.
Most Pipy gróf kelt fel s ügy pártolatára emelt szót:
Mert, úgymond, divatos ma ez eszme nagyok, kicsinyek közt,
Mert nem sokba kerül, s nagyon is lágy a kötelezmény:
Puszta becsűletszó fékezve csak a kirúgókat.
És így, aki belé unt, bizvást visszavonulhat:
Szó a kötél, szabad azt revokálni, kivált a nemesnek.
Hangady táblabiró hasonúl pártolta, ez okbul:
„Olcsón vesztegetem gyapjúmat” mond; „ha Magyarhon
Szinte csinál posztót s a külföld hordja tovább is,
Szökken az ára, hiszem, s akkor huszasom, haza hozzák.”
Mellé szólt Rohanász; ő, úgymond, helyben aláír,
Él hite keblében - s ez okon kész áldozatokra -
Hogy védegyleti tag testén a nem-honi kelme
Benn született honivá nemesül idegen szaga múltán.
Borzond is javalá, ott látván benne az üdvet,
Hogy lecsepűli böcsét a külföld áruinak s így
Féláron vehet ő idegen-készítte iparműt.
Langyi hasonlóul, nem igen tűntetve, aláírt;
Ő az egészt levegőtisztító éji lidércnek
Képzeli, mely se nem árt, sem használ szembetünőleg,
S el fog tűnni megint, miután ragyogott egy időig,
Ingady ellenben - majd bal, majd jobbra tekintve,
Hosszú kétely után sem merte nevét odaírni
(Juste milieu-s vala ő), abban lele mégis egyensúlyt
Hogy fogadást tőn és - azt mondják - esküt adott rá
Négy szem közt, miszerint, bár nyilván írni körülmény
Tiltja, titokban azért hű lészen az egyesülethez,
És, ha jutányosban kaphat honit, azt vesz örömmel.
Illyen s még badarabb okokat hordván fel a gyűlés
Tagjai kölcsönösen, miután a gyomorkaparó dél
Hírül adá, hogy a gazdasszony káromkodik otthon,
És a béketürés gyakor ásításra fakadt ki:
Amint testi szemét éhség hálózta, fokonkint
Nőtt értelme világa az elnöknek, ki egészen
Tisztában látá kettőkor a tárgyat, a tisztek
Megválasztattak (mind jó hanyag emberek) és a
Gyűlés téltul elégült újságvággyal eloszlott.
Bendét gróf Telivér meghítta magához ebédre
Sorsosival, másnap pedig a követútasítások
Választmánya előtt mutatá be levente barátját.
Nagy kazal indítvány, szép változatos vegyületben,
Várt a tanácskozatok percére, hideg nyugalommal:
Minden előtt a magyar nyelv fordula kézre közőlök.
Ennek az ellenzék egy kis töredéke ohajtott
Volna erősb szövetű törvényt, mely bírna darázzsal
Szintúgy, mint a legyek törpéivel és szunyogokkal:
Ámde a nagy „numerus” megelégvék, sőt köszönettel
Vette az eddigit is, némely nem győzte csodálni:
Mint történhetik az, hogy már nincs tiltva magyarnak
Szólni, pörölni, Magyarhonban, született anyanyelvén.
Most az avíticitás kérdése került felül. Ez sok
Szép köhögésre adott okot (ó mert szörnyü poros volt!)
Majd, miután fel lőn olvasva, vitáztak erősen,
Felhordák okait mind a négy nemzeti lapnak,
Sőt felül is múlák ezeket pokrócban, epében.
Földesurak, kiknek tetemes földbirtokaikra
Dédükök elfeledett bűváldozatúl ebet ölni
S bőrét a szerezett holdak hátára terítni,
Hogy védné azokat harapós prókátorok ellen,
Rögtöni eltörlést javasoltak a nyűg ősiségnek.
Ellenben megavúlt ügyvédek, régi fiókok,
Szú-likacsolta családszekrények felkutatói,
Ó nevek emberi, volt uradalmak messzire terjedt
Mesgyéin legelők s tengők örök álmu reményben;
Szemrontó firkák halovány rejtélyei titkán
Rágódók s egyebek, tudná a manó lesorolni,
Alkotmány-kidülést, nemzetsírt láttak ezen szép
Aggszerü intézet legutolsó körme-szakadtán.
Legkitünőbb vala most Rák Bende beszéde, ki tartván
Zálogosított birtoka vesztétől, kimeríté
Ékesszólását a veszélyes gondolat ellen.
„Nemde”, kiált hevesen, „most is sok a pertelen ügyvéd,
Kik, mivel egymástól nem tudnak elélni különben,
Hajhászok, keritők és alkuszok és veszedelmes
Csendzavarók lesznek, mindennapi szűk eleségért?
Most vegyük el kenyerök jobb részét: nem fog-e majdan
Fellázadni egész seregök, s e drága Magyarhont
Nem fogják-e utóbb fenekestül felborogatni?”
Ingady ellenben kívánta, hogy „eltörülődjön”,
Mindazonáltal nem rögtön, mivel az sok elárvult
Hajdani nemzetség ígényit meghiusítná,
Nem: hanem elvárván végét minden folyamatban
Lévő és ezután kezdendő ősi pöröknek.
Még ugyan a többség akaratja ki sem vala mondva.
Mindazonáltal, időt kívánván megtakarítni,
Sorra kitálalták a tárgyakat, okszerü célból:
Hogy ki egyik tálból nem eszik, nyulhasson a máshoz.
Bende a hongyűlés éventi ülései ellen
Tiltakozék, kérdvén: minek azt a sok f... törvényt?
Ollyan a törvény mint a bor: fanyar ízü ha új még,
És savanyú képet torzít mellette ivója,
Míg a megérett ót kéjelgve bocsátja le torkán.
Van Verbőczyben ó is elég, csak győzze az ember
Azt betanulni; miért ahelyett hát gyártani újat?
Isten tízet adott mindössze az emberi nemnek:
És mi nem érnők meg félmázsás corpusainkkal?[5]
„Úgy van, öcsémuram” ősz Patvardy felelt helyeselvén,
„Hajdan az ifjúság tanulá, mint tisztes apái,
A haza törvényét, mint azt Verbőczyben és szent
Corpus Jurisaink foliánsain írva találta:
Most, tanulás helyt, őmaga gyúr, külföldi anyagból,
Új törvényt, nehogy a régin rágódnia kelljen.”
Másik a képviselő rendszert átkozta kegyetlen,
Mondván: nem lakik ő jól más szájával, eszét sem
Bízza magánál, úgy lehet, ifjabb képviselőre.
Aggdy a kortesség szép volta felől csodaszépen
Értekezék; Telivér a német vámra sohajtott,
Úgy hívén a hazát tündökleni gazdag iparral.
Gróf Pipy kényszeritett örökös váltságot ajánlott,
Melly a jobbágyot kötelezze kiváltani földjét;
Földesurát, úgymond, szükségtelen így kötelezni:
Az, maga hasznáért, örömest lép alkura úgyis.
Volt, ki füléig adós maga, üdvet a státus-adósság
Elfogadásában keresett, nem tudni, mi okból;
Másik egész tűzzel - vala bár hive a maradásnak -
Sürgete teljes szót minden városnak adatni,
Csakhogy az ellenzék leszavaztassék a diétán.
Lánghy a kormánynak felelősségét akará ki-
Vinni: derék akarat! kár volna ha nem sikerülne!
Mondják: így akará az egérnem is egykor a macskát
Megzabolázni, de nem hallottuk még az eredményt.
Mások a sérelmek tárgyában emígy szavazának:
Minthogy ezen panaszok nagyon is halmazra tolúltak,
S mink, fiatal maradék, nem tudjuk már nagyapáink
Régi gravameneit, nem tudja miénket a késő
Posteritas: jó voln' ezeket mind összeszedetni,
És egy öreg könyvben kinyomatni jövő tudomásul.
Ám sokan ellenzék e javaslatot, azt bizonyozván,
Hogy feledékenység legjobb ír e panaszokra.
Szóltak az esküttszék mellett és ellen is, ámbár'
Vékonyan ismerték ezen intézet miben-álltát,
Csak hírnévben, mint a monda vitéze a kávét:
Hja, de mi csillagaim, törvényhozatalra születtünk:
Azt is látnunk kell, ami túl van hályogainkon.
Mindezeket, pro és contra, vitaták sok időig;
Mindenik önnéztét akará a többire tolni,
Vélekedésében tetszék mindenki magának,
És maga sátra előtt söpré minduntalan a port.
Így, természetesen, lehetetlen volt egyesülni.
Látta az elnök is ezt: hogy azért más térre vezesse
A meddő szavalást, ámbár még nem vala sorban,
Híres ügyét szőnyegre dobá a házi adónak.
Mintha darázsfészket pajkos süheder faderékban
Megbizgat, dühösen zúdul fel a hangos odúban
A szuronyos bogarak számnélküli nagy sokasága:
Úgy zúdúlt föl egész teremök, hallván az adó szót.
Elsőbb is Rohanász foga szert, és cifra beszéddel
Nemcsak a házi adót, hanem a hadit is helyeselte,
Mert, vegyük észbe, magának nem volt semmi vagyonja,
Sőt a reménybelijét is túlhaladá az adósság.
Ellenben Telivér gonoszúl csépelte a tárgyat,
S hosszu beszédének farkául így teve kérdést:
Volna-e képtelenebb annál: hahogy a nemes ember
Nemcsak a választás terhét, mely annyira súlyos,
(Egy tisztújítás taval is négy ezriben állott)
Fogná hordani, nem, hanem a megyetiszt fizetését
Szinte viselné a házsártos, lomha paraszttal,
Kit csak, mint a diót, törten használhat az ember?
Gróf Pipy váltá fel, de nagyon más-szőrü beszéddel.
Ö minap apjával csak egy úgynevezett szobalyányon
Összeveszett gonoszúl, s azidőtől fogva szünetlen
Pesti Lapon legelész és átkozom egy liberális;
Hármat a legjelesebb cikkekből szóhiba nélkül
Elfútt, s elfogadá az adót; de az emberi szívek
Vizsgálója tudá, hogy a szónak rejteke táplál
Némi reményt, miszerint hamarább rá száll az örökség,
Mintsem a házi adó törvénye fizetni szorítná,
És így még lesz idő a nem-fizetősdi szerepre.
Most ősz Aggdyra jött a sor, ki felállva, nehézkes
Mozdulatokkal (mert ő nagy nyomatéku egyén volt)
Méltóságosan így szavazott: „Természeti törvény,
Hogy kiki ollyan arányban hordja az álladalomnak
Terheit, amilyen részvétese a jövedelemnek.
Én a közös fizetés terhét őszinte örömmel
Üdvözlöm. Hogy adóz a jobbágytelki nemesség,
Én javalom, mert azt a jogosság hozza magával.
Tudva van ott: mellyik nemes és hány véka vetést bír,
És az adókivetést akadály meg nem nehezíti.
Ám a birtokosok már más rovatúak: ezeknek
Terjedetes faluit, pusztáit, mesgyehatárit,
Völgyeit és hegyeit, vizeit, gazait, pocsolyáit,
Erdőit, mezeit, nádréteit és legelőit,
Malmait, amellyek kétszer vámolnak: először
Míg zöld még a vetés, megye-meglimitálta vizökkel,
Aztán majd szemül is molnár-szentelte fukákkal,
Mindezeket nincsen ki e földön számba vehesse.
Én hát, bár az adófizetést is örömmel akarnám,
Még most megmaradást javalok subsidiuminknál.”
Erre legott tüzesen felpattant a deli Borzond:
„Táblabiró tens Aggdy Ferenc úr úgy teve, mintha
A szabadelvű párt szabad elveit osztani hajló
Volna, de lám a szeg kiüt a már rég elavúlt zsák
Hézagain, s a víz kifoly a rossz rosta fonásán.
Jobb azt szép kereken megmondani: »én nem adózom«;
Vagy: »bizony én igen« és nem hímhámozni körötte
Én feltétlenül fizetem - bár zúgjon akárki -
Házi adóm, mihelyest - felelőssé válik a kormány.”
Lánghy nem így akará, hanem elsőbb tettleg adózni,
S akkor a gyűlt pénzről majd rendelkezni magunknak.
„Míg e zöld táblán” úgymond „készítjük az ingyen
Terveket, én addig nem várok semmi eredményt.
Kezdjük el a fizetést, alapítsunk nemzeti tőkét,
Majd lesz terv is elég, csak pénz s akarat ne hiányzzék.”
Nem helyeselte szavát e grófnak a szellemi párt sem.
Mit? rögtön fizetést? morogának. Az esztelen ember!
Sokkal szellemiebb haladónak véltük a jámbort.
Mintsem időt töltsön s kezeit szennyezze, fizetvén
Materialis pénzt ragyogó pompáju szavak helyt.
Majdosi pártolná, de haragszik, hogy liberális
Pendít meg mindent legelőbb, pedig ő szabadelvű
Ember után, mondá, még mennyországba se menne,
Lepkefy ellenben - ki ma szólt elsőbb a gyülésen,
Ifjui lángszívvel kelt védelmére az ügynek.
Ő csak a mult napokban tért vissza honába Pozsonybul,
Hol, mint úgynevezett Lantaxerr,[6] sok mosadékot
És átkot megevett megivott két évnek alatta.
Ott, bár ótta magát a közös ragadálytul eléggé,
Hajh! megmételyesült (legalább azt hitte az apja)
És, uram irgalmazz! szabadelvű lőn a fiúból.
Itthon elővették csípős lúgját a szülői
Feddésnek, s váltig mosogatták azzal a kölyköt:
Hasztalanúl! Szerecsent mostak. Végtére a gyeplőt
Búsan utána veték, várván, hogy a köznapi élet
Tégla-darabjaival dörzsölje le a veszedelmes
Szellemi mázt. - Éljent aratott, végezve beszédét.
Most miután a jobb s balog oldal sorban elállott,
Juste milieu-s uraim neki bátorodának a szónak.
Volt ki adót fizetett, de csak úgy ám, hogy ne adónak
Híják a fizetést; másik kész volt az adóra
Úgy, ha az eddigi nagy terhű subsidiumok[7] helyt
Könnyebb rendes adó lépend, s nem hajtatik oly nagy
Tűzzel, mint szedetik ma az ily országos ajánlat.
Legnyomosabban szólt pedig a jó Ingady, mondván:
„Szívemből akarom, hogy adózzék minden, e honnak
Felvirulásáért, kit egével bétakar e hon:
De kérdem: mire ám? Nem kell-e kitudnom előre
Részletesen, hova fog pénzem költetni, mit adtam?
Hány kapocs, és hány sín kell a vasutakhoz? az őrnek
Mit fizetünk? s abból mi esik rám? Hát a csatornán
Hány garas egy napszám? Hány ásó és kapa kell ott?
Mindezt tudni nekem, kérdem, bőrömbe nem áll-e?
Én, hogy az állandó fizetés törvénybe irassék,
Kívánom; de előbb állandóan s örök évig
Szükség, részletesen, híven, kicsinálni a költség-
Jegyzéket; hova majd az adó fordíttatik évrül-
Évre; s azon munkát a törvénytestbe nyomatni,
Hogy tudjuk, mikor és mire kell filléreket adnunk.
Én, ha ezen jegyzék törvényünk testibe nem megy,
Semmi adót el nem fogadok, bár elvem adózni.”
És már nem vala több szónok; röviden szavazának:
Elfogadák az adót, kiki fenntartván a magáét.
Bende pedig nem szólt; komolyan pödrötte bajúszát:
Csak ti pöröljetek, így gondolta, saját magatoknak,
Én tettel mutatom meg: adózik-e lélek e honban?
Ingadyhoz vala most meghíva ebédre, ki tegnap
A szabadelvűknek készítette fényes ebédet,
Most pedig a maradó pártot kérette magához.
Ingady gazdag volt s perszé gyermektelen ember;
Nője derék asszony, köpcös, piros arcu menyecske:
Ez radikál nő volt: nem szenvedhette a foldást
És toldást, hanem új kellett neki szüntelen: új pénz,
Új ruha, új vendég, új házi pör, új kocsi, új hír;
Nem csoda hát, hogy az új arcú Bendét sem utálta,
Sőt avatott szemek azt kezdették sejteni: Bende
Kedvéért örömest eltűrne kevés gyanusítást.
*
- Megjegyzés
- ↑ Erősen indítványozgatták a mértékletességi egyleteket, angol mintára. A mérésről. A. J. jegyzete.
- ↑ Mert: ami sok pénzbe kerül, az drága: úgyde a szülői remény sok pénzbe kerül: ergo drága. A. J. jegyzete.
- ↑ Keringő: Reitschul. Így neveztetnek azon tágas termek, melyekben a dicső magyarok more patrio walzerezni szoktak. A. J. jegyzete.
- ↑ Falu szája a jegyző. A. J. jegyzete.
- ↑ Corpus: Test. Ha lélek volna benne, úgy élő lény volna. A. J. jegyzete.
- ↑ Corpus: Test. Ha lélek volna benne, úgy élő lény volna. A. J. jegyzete.
- ↑ A subbbsidiumok beszedése véghetetlen lassúsággal járt, a votumok bejegyzése miatt. A. J. jegyzete.