Elválás (Brán Lőrinc)
| Elválás szerző: Mihai Eminescu, fordító: Brán Lőrinc |
Drága angyal tőled egy emléket kérjek?
Nem vagy már magadé, mert téged kérnélek.
Szőke fürtid közül nem a hervadt rózsád
Mit kérek csak az, hogy feledésnek adj át!
A fájdalmas emléke letűnt szerencsémnek
Hadd enyésszen az is mint egy elmúlt ének,
Más és más hab susog, s régi csak a patak,
Bánat között mit ér, ha az emlék marad?
Hogy eltűnjünk innen sorsunk azt kívánja
Mint egy árnyék álma, mint egy álom árnya,
Miért mától fogva gondomat viseljed?
Mért számlálnál napot, múlót holtak felett?...
Mindegy ha meghalok ma vagy pedig holnap,
Tudom, hogy csakhamar felejteni fognak,
Jobb ha nem emlékszik senki többé reám; -—
És a múltakra, ha vissza gondolsz, leány
Setét legyen az árny, mely fátyollal vonja
Mintha soha egymást nem ismertük volna,
Mintha vágy tanyája nem lett volna lelkem,
S hogy úgy szerettelek, megbocsátod nekem?
Hadd tűnjék el éltem, ne törődjél velem,
Fáradt pillám alatt jegecedjék szemem,
S majdan ha a porom visszatér a porban.
Akkor ki tudja majd ki vagyok és honnan?
Hogy honoljon velem örök nyugodalom,
Imádkoznak értem gyászos, síró hangon.
Vágyam, hogy valaki közel jöjjön hozzám
S mondja ki a neved lehajolva reám,
S aztán hagyd dobják ki útszélre a tetetem,
Mert jobb dolgom lesz ott, mint talán e percben;
A kék messzeségből hollócsapat szálljon,
Fedje el az eget lezárt szempillámon,
Orkánok jöjjenek, ragadjanak vélek,
Testem földnek adva, szívemet a szélnek!...
De te virulj szép lány, mint a májusi nap,
A te ajkad bíbor, szemed esti csillag,
S amint most csodálnak, lássanak virulni
S ne tudj rólam, amint én sem fogok tudni!