Első rész,
szerző: Somlyó Zoltán
Első rész,
mely élénk szinekkel ecseteli a kezdő költő indulását, bordó mellényét, a kiadók meggazdagodását, a tündéri fiatalságot, a nagyváradi szép és csúnya napokat; kissé nem erkölcsnemesítő hangon izgat az alkohol élvezetére, és megható képét nyújtja egy örök poétaszerelemnek.
UTAZÁS
…Vonaton ülni… ifjan… gondtalan –
fantáziának szent szenzációja.
A sorompók közt szárnyak szállanak
s reményt lenget felénk egy messzi gólya.
Egy vonatablak az egész világ,
hullámos hegy, völgy, temető, virág
és hajladozó apró emberek;
csöpp bokréta egy egész nagy berek.
S a búzatáblák: egy-egy meleg hullám –
halálig nézném ó, és sose unnám…
Csak még oly könnyü lenne s olyan gazdag
az életem, mit telek behavaztak…
Villámra járó, boldog panoráma!
Az ég nagy kékje, körül apró ráma,
amely ütemre keringőt dobol;
ó, szent ütem, ma nem lelem sehol.
„Nagy úr leszek!…” így bíztat a kerék;
egy villa fut el… „Szép leszek, derék…”
Az ablak mögött szép fej kandikált.
A konduktor egy kis falut kiált.
A kar szinte kinyúl a sárga holdér'…
Ó, mester, drága költő, halott Baudelaire!
Az úti füstnek részeg illatát
és mámorlázát csak te tudhatád!
Ó, utazás!… Hogy száll a szomju lélek!
S bebú kis kőkerítések között.
És újra föl a fecskefark nyomában,
mely a felhőkkel összeütközött.
Piciny major kacsái és csibéi,
picinyke élet törpe kis cselédi
csipogva járnak; gurul a vonat. –
Egy ifju költőt vitt el hajdanában,
ki ottan ült a kupé ablakában
és ölelte a szeráf-dalokat.
És ifjú vállát bőrtámlának vetve,
a tornyok fölé szállni vitte kedve,
vagy vére, – ami úgyis egyre megy; –
s alatta lángba borult völgy s a hegy.
Mellénye bordóselyem, furcsa jószág;
cigányok hordnak ilyet, furcsa-kószák,
kik azt akarják, hogy a szív felett
úgy lássák, hogy a vérük megeredt…
Még akkor hosszu hajat viselt, kondor
fürtzuhataggal, amely kéklett olykor
a fekete szín kormos fényiben –
(e mély szín már a múlt ködén pihen.)
S nyilas harisnyát s félcipőket lakkból:
így lépett át a pesti rossz csatakból
a hűs vidék ölére, bágyatag…
Nyíl a harisnyán,… a szájon… a szívben
s mérges nyíl szúrta át a vágyakat.
A KIADÓ
… Dolgozni ment. Elment dolgosnak, jónak.
Pénzt izzadott a sóvár kiadónak,
ki szép házának erkélyén pipált
s a költőnek pár forintot kinált.
A költő elfogadta, zsebretette
és el is verte mind, még aznap este;
csak egy kisarany maradt – s vacsorára
csokrot kapott a kiadó leánya.
A kiadórul ki tud szép mesét!
Ő érte van a hűség s szendeség
az ifjú költők szája szegletén.
A kiadó hatalmas egy legény!
… Megöltek egy cselédleányt… Kis riporter,
rohanj… s aki útadba áll, tipord el!
Milyen a seb? az arc mily pózba van?
ki volt babája?… tudd meg pontosan!
A cukrászdában asszonysereg kávéz:
siess oda, légy élelmes, te bámész!
Miről beszélnek? és ki kit szeret?…
Megtudni: hív a lelkiismeret.
Aszfaltvállalkozás is van s a város,
ha zápor hull, oly undok, olyan sáros:
mi lett a pénzzel, vajj' ki ette meg?
Vezércikknek lesz e téma remek!
És sorba így van ma és így volt régen:
mi van a megyén és a rendőrségen!
A nőegylet min töri kis fejét!
Riporter menj, tudd meg a velejét.
Hisz kapsz majd érte vagy hatvan forintot –
s a kiadó leánya rádkacsintott…
… ez nem csekélység – nagy kitüntetés:
egy riporterhez méltó fizetés…
… S a kiadó megint új házat épít,
vásárol gépet, helyiséget szépít.
A lánya hozománya – mondják – máris
a zsidólányoké közt maximális.
A NYOMDA
… Dolgozni ment. És vígan dolgozott.
Néha a halálról gondolkozott,
korzón, szinházon s hídon menve át,
s látván az urak könnyű hintaját.
Selyem napernyők között fázva sétált
s összehuzódva, mindég a szivén hált;
a betegségre szegény így jutott
s – bár későn már – az orvoshoz futott.
Az orvos, áldott, jó vidéki doktor,
eltiltotta az éjjeli dologtól
s a nőktől: szóval önmagától őt.
S a vére apadt és a baja nőtt.
És ismerős lett lassanként a nőkkel,
a balga barna s szende szőke főkkel;
szerették őt, a szőkék legkivált.
S ő nem talált egyikben sem hibát.
Adott időt, pénzt, egészséget, verset;
ahány csepp vére hullt el, annyi vers lett.
És éjidőtt az ablakok alatt
a holddal együtt ő is fennmaradt.
Vagy tíz évig nem aludt sose éjjel,
a nyomdaszagot szívta szenvedéllyel
és figyelte a kerekeknek tompa
zenéjét, amely szívét összenyomta.
A gépek széles szíjján végignézett,
a szíjjak között zöld méreg penészlett:
a nyomtatott betűnek mérge ez,
melytül a lankadt lélek éledez.
Ó, hányszor volt ő éjjelente lankadt,
míg politika nyargalt az agyán!
Kis papírlapra kis rímeket rótt fel,
a szíve szétnyílt s zokogott: anyám!…
A fiatalság jutott az eszébe,
az ifjúságnak első korszaka;
az első rózsa és az első szépség,
az első láng, az első bor szaga.
Az első ruha, a fekete bársony
és a kihajtott gallér, kézelő;
a nap tüze otthon, a kerti hárson
s a hold, az udvaron benézdelő.
A pince mellett a fehér napóra,
mit gyerekkézzel ő maga csinált.
Zongoraszóra, lágyan altatóra,
mely behálózta a hűs délutánt.
S a diófa alatt a kis lugasra,
melyen a zöld oly dúsan remegett;
s a széles, hűvös, szalmás kocsiszínre
az udvar alján, lent a kert megett;
hol régi hintók álltak, rongyos, ódon
zöld posztójukkal búsan, hallgatag…
Ó hányszor ült föl a keshedt ülésre
és átutazott nagy világokat!…
S a kerekeknek álló némasága
s az ostornyélnek bús, üres helye –
s a kerítésen át a derűs, sárga
borsónak áldott, kövér hüvelye.
S a krumpliföldön a madárijesztők
rongyos zsakettje, merev karjai.
És messziről a kanizsai gőzös
vidám füttyét oly jó volt hallani…
És kétsorban a kukoricagórék!
ó, hogy izzott a rekkenő meleg.
A szemétdombon cserép csillogása,
odébb egy kövér macska őgyeleg.
A szomszédban a füstös kovácsműhely,
a fényes üllőn füstölög a vas.
És peng a hang a forró délutánban –
s a diófa oly néma, oly magas!
A konyhában a cseléd nótát dúdol,
edényt törülget, haja szétterül.
(A nagy, zöld hinta lóg a négy vasrúdján,
a buja zöld fű éri kétfelül.)
És a kavicsos úton jő egy vándor,
szakálla ősz és görnyedt háta bús.
Leültetik a kút szélire szépen,
kerül kis főzelék, falatka hús.
És ottan ül pihenve s olyan boldog,
az izzadság veri a homlokát. –
S a forró nap mind lejjebb, lejjebb csúszik
és búcsúzkodik a zöld lombon át…
… A fiatalság jutott az eszébe
a redakciós éjjelek ölén.
A kibérelt toll szaladt a kezében,
ez volt a rang, a cím, az álfölény.
S a kéziratpapírnak nagy csapatja
úgy várt reá, mint holtra varju vár.
Igy ismerkedett meg a költő-sorssal
és lett csapongó bihari betyár:
kinek bölcsője lent, Zalába ringott,
a muraközi sivár lápokon;
aztán Kanizsán studirozott hetykén,
és látta, hogy nyílik meg száz pokol.
S húszéves korban jutott Budapestre,
hol minden hájjal őtet megkenék;
és Váradon kissé magára eszmélt,
míg szíjj alatt pörgött a gépkerék…
Nagyvárad
Ó Várad! város! városa szivemnek:
hírnévben, csókban első állomás!
Garasos vinkók, első részegségek!
Kis csapszékekben feslett áldomás!
Kiadóhivatali szép kisasszony,
ki pénzre, csókra nyujt előleget…
A költő ezért sokszor kísérgette
hazafelé a Kőrös-híd felett.
És a kisasszony megkérdezte olykor:
– Mondja, magának nincsen senkije?…
– Imádom magam… – szóltam -, de szerelmes
ezenkívül nem vagyok senkibe!
Ó, hogy kacagott erre a kisasszony,
a kacaja elszállt a víz szinén.
A kapu alatt összenéztünk percre;
én, a csapongó – ő, a kis szirén.
És másnap este a haragost adta,
mily kedves is volt s milyen büszke én!
Magát már hazakísérni se hagyta;
én kalapom levettem könnyedén.
S egy óra mulva – ablakánál álltam
és megcsókoltam kinyújtott kezét;
s az uccalámpa megmutatta nékem
már öregedő, fonnyadó fejét…
S mikor – sokára – nagyszerelmes lettem
(mert belémnéztek gyöngéd lányszemek),
hozzá szaladtam, ő volt a legelső,
akinek elmondtam, hogy szeretek…
A Kékmacska
A Kékmacskában volt egy sötét, kis zúg,
ott volt egy asztal, négylábú, kerek.
Ma tán valahol égnek fordult lábbal
valami szemétdombon hentereg.
Ott ittunk reggel ködösszínü törkölyt
s az ég violaáldást hinte ránk.
S este piros levébe jött a pörkölt –
ó, hogy nyílott meg szájunk, a falánk!
A paposarcú, tűzszemű poéta,
velünk volt ő, a réveteg Juhász;
félénken nyúlt az ételhez, italhoz,
örökös volt a homlokán a láz.
Fekete nyakkendője félrecsúszva,
a hangja halk, mint gitárpendülés.
A szó úgy rándult az ajkárul vissza,
mint pirosbélű sebből szörnyű kés.
Vékony kezét a vajnak sárgasága,
zsakettjét évek fénye ülte meg –
egy kis törékeny porcellánszobor volt,
minőt vattásdobozban küldenek.
Aprócska lábán, melynek lépte lassú,
cugoscipő volt, komor lábbeli.
Sosem volt gomb a tarka kézelőben
s ez olyan nagyon jól illett neki…
… Szegény költőm, te vérbeli barátom,
mindennek immár tíz esztendeje.
S mindezt olyan kísértetien látom –
és nem tudok mit kezdeni vele.
Hova tegyem emléked, amely drága,
szivembül, mely már nem soká dobog?
Ó, mért porlad el gyarlandó szivünkkel
sok öröknek szánt, színes, szent dolog…
Ott szállnak még a Kékmacska vidékén
a ritmusok az éjbe valahol:
„A kocsma pállott, kék ködében
lócán ül Villon és dalol…”
És hogy búsultál a mások bajáért!
És hogy fájt néked a „tavalyi hó!”
A pénzed vékony volt, mint tündérhajszál
s életed igaz költőnek való!
És verseket írtunk az öröklétnek;
hívott a „Holnap”, világpezsdülés!
A költészeté lett egész mivoltunk,
agyunk s szívünkben minden rezdülés.
És éjjel, ha a gyertyaláng kialvó,
fáradt magjába szemem bemeredt:
mint egy gigászi sötét kőkoporsó,
oly ingatag s bús volt az emelet.
És derűs idők és a hosszú séták
a korzón gyöngyös topánok nyomán.
És puffogó szók, szikrázó rakéták:
a szívben bókbul könnyű rakomány.
Helyi szenzációk szép asszonyokról,
kis színésznői pikantériák!
S a főpincér, ki holnapig ád kölcsönt…
és sok hitelre vásárolt virág…
És a vasárnapdélutánok ólmos,
öngyilkolásra késztő súlyai;
mikor a könyvet fázósan becsukjuk
és ásitozva nyitjuk újra ki.
S míg kint a napban sétál a közönség
– mert, ó, a világ nagyon jól forog -,
a spalettát bezárod néma daccal
s a villanyt enyhülten felsrófolod.
És kis szobád egy angyalszárnyú bárka,
melyen magányos vízre evezel;
hova nem ér el földi hangok átka,
hol minden jónál áldottabb leszel.
Levetkezel s mint kisgyerek az anyját,
hűs vánkosodat szomjan öleled –
s az elhagyottság kíntornája fölsír
az ágy alatt és a plafón felett…
S a nappali világnak sugarából
a kulcslukon át tőr szalad beléd,
szivedbe szúr, menekvés sehol nincsen –
s egy bakanótát dúdol a cseléd…
Felöltözöl… Cigarettára gyujtasz…
A pénzed nézed… pár ezüstdarab…
Fölmarkolod, nadrágzsebedbe gyűröd,
kezedben ég a ronggyá gyűrt kalap;
ki, ki innen a sötét, bús szobából,
mert ez se jó, mint nem jó semmi más!
Igy vándorolsz magadtul önmagadhoz,
a lelked fáradt és hisztériás.
És fáradt szomjúsággal mész az uccán
és nincs ital; léleknek ajka nincs!
A csillapító halál után futsz tán…
És nincsen erőd, hogy feléje ints.
Alkohol
És ilyenkor, hogy önmagad feledjed,
hogy magad elől magad eltakard,
csak egy a biztos és hűséges fegyver:
palackba zárva, nesze, itt a kard!
Vágd fel vele a kínban összezárult
két ajkadat, hadd égjen a pokol!
Ilyenkor jó a nyelvre a savanykás,
a szívre meg az égő alkohol.
Sarokba bújsz, hol meg nem láthat senki,
csak egy pohár, mit csókod tüzesít.
És tűzbe röppen két szemed bogárja,
míg torkodból szivedbe tűz esik.
S a bornak aljas és szines iszapján
ott hemperegsz te áldatlan szegény;
szemed körül a síri árkok árnya,
szived körül meg ott a gyászszegély.
Ki értne meg?… magához ki ölelne?…
Ki fia vagy?… kinek vagy drága te?…
A szavad meg nem értik, csak a pénzed,
mert ez a föld a bénák bábele!
Igyál csak nyugton, annyi nedvet adtak
a vörhenyeges bihari hegyek,
hogy egy sután ideszakadt poéta
kiáltsa: éljenek a részegek!
Éljenek ők! a pirosarcú, vándor,
tévelygő lelkű, konok piktorok:
álomrajzolók; s daloljon a kántor!
Nyíljon szélesre ki a víg torok!
Boldog, ki szomját vízzel elolthatja,
kit megvigasztal az élet vize;
de nem szabad ejteni vízbe könnyet –
s a bornak nem árt a könny sós ize…
'1Bodega
Ki ült már benn, leragadt, lázas nyelvvel
a Bodegába lent Nagyváradon?
Hol vidéki est hangulata szárnyal
és megtelepszik sötét válladon.
S mint búgó gerlicemadár, meleggel
színig megtölti szived s poharad;
s a karcsú óra sárga nehezékén
s a két mutatón az idő szalad.
Fehér kötőben jő a bodegásné,
ki száz év óta minden éjjelen
elmondja néked, hogy sehol a földön
nincs, mint őnála, olyan kényelem;
hogy olyan bort, mit ő ád, még a püspök
sem ihatik (ha nincsen nékie)
s vastag szivarbul fujja rád a füstöt,
mert hát néki is csak kell élnie.
És elmondja, hogy vásárolt az őszön
száz hektót, olcsón ezért adja ő.
S ahány írócska az ő borán kezdi,
az mind Pestre jut és mind nagyra nő.
És elmondja, hogy fiatal volt ő is
és kurizáltak néki doktorok.
De – megöregszik a legifjabb nő is…
S öregen nem jók már, csak a borok.
És megdícséri a hajad bodorját
s hogy mily jól áll a mellen a zsakett…
… S eközben új pohárral s új mosollyal
jő Böske-lány és a szőke Zsanett:
e két leányzó az üzlet alapja,
a keblükön ákácillat terem;
szagos szappan az életük virága,
szivükbe gyorsan kész a kegyelem.
Ahány pohár, ahány éjjeli vendég:
álmukban annyi a szép vőlegény.
A jegyzőt, bankárt, pincért: mind szerették,
tetszettek nékik; ámde főleg én.
S ha cigarettát vásároltam tőlük,
ráírták lopva kedves nevüket –
Ó, mért oly önhitt a szív, amíg ifjú,
mért oly könyörtelen és oly süket?…
A színésznőket, ó, hogy irigyelték
s hogy kritizálták őket. – Szembe, épp
ott volt a színház lépcsős bejárója
s tolongott színház után ki a nép.
Ilyenkor sikítva, hangos robajjal
rohant az ajtón ki a két leány.
A vidéki szép esték lanyhasága
örök szerelmet csókolt énreám!
Színház
A színház is – ó, régi szép szerelmem –
lent a vidéken, szebb a pestinél.
Nincs ünnepélyesebb szín- s hangulatban,
forró vidéki színház-estinél.
Nyurga diákok a hátsó sorokban,
magas gallérban s színes, feltünő
nyakravalókkal, feszengőn figyelve,
hogy jő be a sok könnyűléptü nő.
A titkos intés nagy piros kezükben
elrejtve, szívük parfőmben libeg;
fantáziájuk női bájra szomjas,
szemükbe fény, az ajkukon rimek.
Sóvár szemükkel nézik ők a dölyfös,
szigorú ifjú színikritikust,
ki szabadon járhat az öltözőbe
és nem magol fizikát, Tacitust;
kit biztosan imádnak a színésznők:
a kis drámai szende, akinek
picinyke mellén cseresznyevirág van
s a korzón mindég oly fagyos, rideg;
s az őzikével rokon primadonna,
kinek térde egyszer kiragyogott…
Ó, nincs is más nő kerek e világon,
mint a színésznő! vagy egy szép kokott!…
Ezt képzelik a színi kritikusról,
ki talpig lázban a helyén feszeng;
mert egy meleg hang még a délutánból
olvadtan, szentül a fülébe cseng.
A kortináknak bordó bársonyára
ő nem kiváncsi és a nőkre sem;
majd jobbra, majd meg balfelé tekintget,
egy lány szemét keresve csendesen,
ki ott lakott a Bémer-térnek alján
s az ablaka mindég oly vak, setét.
S a költőnek (mert semmi mást nem adhat)
leküldi sóvárgó lehelletét.
Ki egyszerű ruhákba jár az uccán
és egyszerű szivével andalog
a nyári estben a kis poétáról;
és olyan akkor, mint az angyalok…
S a déli vonat, ha vasárnaponként
a bő pesti lapokat hozza meg,
van bennük bizton egy vers őhozzája,
melyben a költő feléje remeg;
a „Független Magyarország” s a cukros
családi ostya, a vén „Új Idők”,
mind egy-egy zászló, mely feléje lebben
és glóriába illesztgeti őt.
És ő csak szenved a vad poétáért,
ki zsebredugott kézzel lépdegél;
hatvan forintból lakkcipőbe sétál,
iszik, kocsizgat, de azért megél.
És a leányt, kit a szivébe préselt,
az anyja, bátyja, mind, mind megvetik –
de ők azért egymás felé titokban
a remény kis zászlóit lengetik.
És mert tilos a korzón látni egymást
s vizitbe hívni költőt nem lehet:
dobogó szívvel találkoznak este
a sikátorban, a Körös megett;
ahol setétben zúg a szél a fákon
és döglött macskát hord magán az ár.
S az őszi alkony nyírfafuvoláján
az égre sír a váradi határ.
Mit tudják ezt a vidéki szinészek,
kiknek szivét a masztiksz önti el!
Akiknek földi életük folyását
egy operett-ária dönti el!
Kik jól emésztő gyomorral kiáltják
az élet szent indulatszavait.
És megmosolyogják a déli pálmát,
mit az élet sodra északra vitt!
Kik hercegek és kurtizánok sleppjét
szómorzsákban kirántva, élvezik;
és isszák rá a krokodilkönny cseppjét
s a maguk könnyét sosem érezik!
S az ifjú kritikus, ki őket nézi
és látja izzadt gesztusaikat,
magánál is jobban sajnálja őket
és kritikát – a szedővel irat.
Mit tudják ők, hogy mit érez a költő,
mikor, tapsolván, egy páholyba néz,
honnan az égő-sötéten keresztül
szívére nyugtatón ráfoly a méz…
S színház után az Emke-kávéházban
szivarfüst mögül lesni két szemet;
míg a cigány egy keringőt fürészel,
mitől kigyúl az olcsó képzelet…
Redakció
És aztán vissza, a redakcióba,
mert kézirat kell és mohó a gép!
Egy órakor a pesti telefónon
a tudósító ontja sok hirét:
a képviselőházban verekedtek;
porig leégett egy híres malom…
és sok ilyet, mitől egy ifjú költőt
vérig gyötörhet meg az unalom.
És hajnal van, mikor fáradt tüdővel,
a botját veszi s a kapun kilép.
A Körös hídja fölött áll a nap már
s a vízre hinti rőt aranyszinét.
A piacon már lustán mozgolódnak,
szép sorba raknak káposztát, libát.
A költő cammogva megy el közöttük,
a szeme ég, már alig, alig lát.
Egy öreg néne virágokat rak ki,
ottan meglát egy cserép rezedát,
azt megveszi és hazafele indul
az úton, mely a téren vezet át.
Az ágy
A hónaposszobába dohos illat,
a penész parfőmje csapja meg őt.
Meggyújtja a kis petróleumlámpát,
és megáll a szomorú ágy előtt,
mit hideg kezek vetettek hidegre,
se kapric-párna, se egy csöpp remény;
a színehagyott paplan szemfödőként,
sötéten csüng az ágynak peremén.
Egy rossz karosszék az éjjeliszekrény,
rajt egy szál gyertya; és az ágy felett
a Szűz Mária égszínkék ruhában
aranyrámából int üzenetet.
És nem zsidó ő ottan, sem keresztény,
hanem a szelíd arc, mely nyugtot ád:
a jóságos nő a rideg szobában,
hol nincs melegség és nincsen család.
Az ággyal szemben nagy olajnyomat van;
Petőfi, vállán nagy bíborpalást.
S a vidéki költőnek int szelíden:
csak tűrni szívet, sebet, koplalást…
S lefekszik ő, szegény, hajnali négykor,
a párna eltemeti bús fejét.
Oly nyugtalanul alszik, mint a bűnös,
ki börtönben siratja idejét.
A régi biedermeyer-bútorok közt
épp olyan ő, mint egy régi halott,
kit rozmaringok szívig balzsamoztak,
kit a kegyelet szíve itthagyott…
El!…
És elsején, mikor hatvan forintból
a vendéglős és sok mindenki kér,
a hónaposszobából szökve elmegy
s a kapufélfának sok jót igér.
Mint egy jóízű, megtestesült kuplé,
pár gallérjával görnyedten oson;
s a vasút felé, egy kis szállodába
siet a baktató villamoson.
Ott jól fogadják: tessék, szerkesztő úr,
mi jól ismerjük tollát és nevét;
utólag is lehet fizetni nálunk,
van jó szoba, vacsora és ebéd!
És benyitasz a kis hotelszobába,
mely nedvesfalú, dohos és rohadt.
A sietős szerelmeseknek válla
hagyott itt súlyos, gyűrött nyomokat.
A vaságyról a kék festék lepattant,
utolsót benne, vajjon ki henyélt?…
… Ez jár eszébe… S le szeretne ülni,
de nem találja seholsem helyét.
A piszkos ablak sarkáig kitárva,
előtte hegyek, fürttől görnyedők.
És ősz van… És az elfáradt poéta
kinéz s lehúzza a rongyos redőt.
A kék vaságyra magát itt ledobja,
siratja magát és az életet…
A folyosón szerelmes párok jártak.
Ottlent az ezüsthárs beszélgetett…
*
És egy napon baj volt ottbent a lapnál,
véres betűkkel jelent meg egy cikk.
A kiadó úr föltette a cvikkert
és megkérdezte: mikor útazik?…
És a riporter sarkon fordult szépen;
a bodegába aztán még beült.
Félóra mulva mindent elfelejtett,
fizetett, kiment, egy-kettőt fütyült.
A színházba is bedugta az orrát,
a cukrászlánynak koronát adott.
S kiment a holdvilágos Bémer-térre,
hol egy kutya a holdra ugatott.
Fölnézett egyszer még az ablakokra,
melyek mögött valaki ottmarad…
És éjjel már elvitte őt a gőzös,
utoljára még fölfénylett a Kőrös –
s fölrebbentek az éji madarak.