Elmondja gyönyörűségeit

Elmondja gyönyörűségeit szerző: Propertius, fordító: Babits Mihály

Boldog idő! Boldogságomtól boldogitott ágy!
       Éjjeli boldog idő! Boldog a bölcs szerető!
Édes az esteli szóváltás a lámpavilágnál,
       és ha a lámpa kihunyt, édes az éjjeli harc.
Változatos harc volt: majd meztelen emleje lett pajzs,
       majd dacosan komorult, s inge nyakára borult.
Majd ha a pillákat szemeimre lenyomta az álom,
       csókkal nyitva ki, szólt: „Lanyha, te alva heversz?”
Két karodat hány-mód és hány ölelésre cserélted,
       s mily makacson késtek csókjaim ajkaidon!
Ó csak az élvezetet ne vakítsd meg irígy takarással:
       tudd meg: a szem gyönyöre vezeti vágyaimat.
Lásd, Helenát is meztelenül szereté meg Páris,
       amint Menelaos ágya közül kiszökött.
S Endymion, kit a Nap ragyogó nővére megejtett,
       a csupasz istennőt meztelenül ölelé.
Hogyha azért gonoszul takarózván fekszel a párnán,
       meglásd, kandi kezem összeszakítja ruhád!
Sőt ha tovább ingerled a vágyam durva haraggá,
       rózsákat karodon mély harapás sebe fest.
Nem gátolhat a játékban tömör és kerek emlőd,
       hadd szégyelje magát az, aki csúf s anya már,
de te itasd szemem a buja látás drága borával,
       míg csak tűri a sors, s nem jön a végtelen éj.
Ó bár úgy fonnánk testemmel testedet egybe,
       hogy szent láncaikat szét sose törje idő,
mint ahogy a gerlék egyforma s örök szerelemben
       csókosan élvezik át isteni életüket.
Balga keresheti csak végét az igaz gyönyöröknek,
       mert az igaz vágy nem ismeri a zabolát;
és hamarabb megcsalja a gazdát a bevetett föld,
       és hamarább űz Sol zord fekete lovakat,
és vizeit hamarább csalogatja vissza a forrás,
       száraz medrében hagyva halott halait,
mint hogy én máshoz dobogó szívvel közelítsek:
       ő volt hajnalom, és ő legyen alkonyom is!
Adna ily éjeket, életnek sok volna egy év is!
       s nem sírnék, amikor hívna a csónakos agg.
Adna sok ily gyönyör-éjt, ragyogó mennyekbe röpülnék:
       koldus is isten lesz isteni karjaiban!
S bár mindenki csak ezt vágyná: vigadozva heverni
       víg szeretők bor- s mézillatu combjai közt:
kard, kürt, hadihajó nem volna, se gyilkos erőszak,
       Ádria nem verné harcosaink tetemeit,
s Róma! örök diadalmaidért gyűlölve örök gyász,
       gyermekeid gyásza most nem alázna porig!
Engem méltán ér unokák dicsérete: istent
       nem sértette vidám örömeim pohara.

Te pedig, édesem, élvezz! élvezz! – Csókjaidat ha
       mind elcsókoltad: látni fogod, be kevés!
Látod? –: az elnyilt rózsáról hullongnak a szirmok,
       sárgúló levelek úsznak a váza vizén!
Éltünk büszke gyönyör, ragyogás, s holnapra mögöttünk
       döngve becsapja talán érckapuját a halál.