Előszó (Román költőkből)
szerző: Moldován Gergely
Volt idő és boldog idő volt az, amikor hadinkban a népek testvéries szeretetheti éltek egymással, szívósan ragaszkodtak hazánk intézményeihez és nem kívánkoztak kifelé.
Volt idő, amikor a magyar szívesen beszélte a nemzetiségek nyelvét s különösen a régi Erdélyben, amiként Józsika Mária bárónő gróf Gyulai Józsefné román verses gyűjteménye is mutatja (gróf Kuun Géza. könyvtárában Marosillyén) még a legfelsőbb körökben is érdeklődtek a román népdal iránt, megérették a nép keserveit és énekelték a dalt:
Câte paseri sunt în lume
Toate cină şi s-alină,
Numai eu n-am ce cina,
Nici unde mă alina.
Volt idő, amikor magyar emberek írtak románul, érdeklődtek a nyelv és néplélek kincsei iráni, lökést adtak a ropmán kultúrának és megvetették annak alapjait.
Elmula minden.
A szeretet, a békességei együttérzés napját sötét felhő borította el éppen akkor, amikor a magyar a régi hagyományok alapján a szabadságot, a testvériséget és az egyenlőséget a törvénybe iktatta. Beállott egy korában megmérhetetlen félreértés s azóta bizony közéletünkben az egymásközti érintkezés hideg és sivár.
Bízom abban, hogy az a felhő, amely a napút vastagon beborította, hogy visszatartson tőlünk minden Világosságot és meleget, míg el fog oszolni; eljő még az idő, a melyben hazánk nemzetiségei ismét megértik egymást s egy közös gondolatban egyesülve lelkesen fognak együtt működni egy közös ezé! felé : boldogítani a szép Magyarországot. Ha nem volna meg ez a reménységünk — sokat kellene szomorkodnunk a sötét jövő miatt, amelyben annyi erő, annyi érték menne
hiába tönkre, ami a hazát boldogíthatta volna.
És van is elég tér, ahol a politikai küzdelemben megfásult lélek megpihenhet. Ilyen a költészet. A kagyló keblében termő drága gyöngy közkincs, értéke mindenütt egy. A költők lelkéből, agyából kipattanó nagy gondolatokat egyformán megértik a világ minden zugában. Csak közvetíteni kell a nyelv , útján tovább és tovább s a népek, s az emberi tudás közkincsévé válnak mindenütt.
Azért őszinte örömmel vehetünk minden parányi munkát, ami ezen a téren megnyilvánul és hazafias lelkesedéssel üdvözölhetünk minden munkást, aki ezen a semleges téren a kölcsönös megismerés útjait egyengeti.
Bizony mondhatom, kevesen dolgozunk ezen a téren.
A múlt esztendőben Bukarestben elhalálozott Dariu (Voinţa Naţională munkatársa,) még fordítgatott szépirodalmi dolgokat a magyarból, különösen Jókai Mór beszélyei iránt viseltetett előszeretettel, Goga román költő, Madách „Ember tragédiája“-nak lefordításával magának elérhetetlen érdemeket szerzett, az „Ungaria“-ban sűrűn fordítják Petőfit, Aranyt, Vörösmartyt s más kiváló remekírókat a beszélyirodalomból, — ezzel aztán el is végeztek mindent; valamelyes nagyobb forgalommal ezen a téren nem találkozunk.
A magyar irodalomban még kevesebb munkát fordítanak a román szellem kincseinek megismerése körül. A kiváló költő és fordító Révai Károly nyomdokain senki sem halad.
Most a románok sorából emelkedik ki egy lelkes férfiú Brán Lőrincz szamosszéplaki lelkész egy költői lélek, akinek ezt a verskötetét melegen ajánlom a magyar olvasó közönség figyelmébe. Több román költőnek (Vlahuţă, Cugler Matild, Naum, Coşbuc) egyes jeles költeményeit adja remek fordításban Révay Károly-lyal egyetemben. Legtöbbet szerző Eminescu-ból fordít, akinek halála 20 éves fordulóját csak nem rég ünnepelte meg a román világ, a nagy költő szellemének minden lehető emberi elismeréssel adózván.
Ez a kötet, bár szerény, Írójának megszerzi az élismerés koszorúját, mert amíg egyfelől a magyar irodalmat gazdagítja, addig a kölcsönös megismerésben utat mutat, amelyen vajha minél többen haladnának. Ez volna a mi közös célunk, közös óhajunk.
Kolozsvárt, 1909. augusztus 10-én.