Előre való beszéd
szerző: Dsida Jenő
Olyan érettnek vágyom ezt a versem,
mint ízes alma szeptemberi fán.
Nem kell a játék, sem a régi verseny,
lelkem erős bort s tompa fényt kiván
s csöndet, melyben csak tollam hegye hersen
s békét, milyen a fektető diván
s múzsát, kinek tengernyugalmú, hellén
összhang ragyog a homlokán s a mellén.
Jó férfihangszer, mély gordonka, szólj,
hullámaiddal folyjál szét remegve
s a bronzos lámpafényben úgy oszolj
el, mint tömör füst, ifjúságom kedve.
Lassan készülj el, szépséges, komoly
nagy költemény, magadat szövögetve,
soronkint nőve csak naponta, hogy
megfontoltan és bölcsen gazdagodj.
El ne feledd, hogy minden csak jelenség,
tünékeny ábra, ideiglenes
s ha volna is a szenvedélyben fenség,
elég volt már s többé nem érdemes:
multtal babrálni oly könnyűnek essék,
mint hózimankós este kellemes
szobában ülni, míg a tűz leroskad
s a kéz tűnődve kártyákat rakosgat.
Így énekelj egy drága gyermekév
muskotály-ízű, serdülő szakáról,
melyet megölt a fagy, kiölt a hév
s tőlem időtlen messzeség határol.
Ha sejtjük, hogy nincs messze már a Rév,
mely zöld homályba ringat, jó a máról
levenni gondjainkat s hajdani
tisztább vizek felé pillantani.
Fakó fényképpel nézek egyre szembe,
ahogy az íróasztalnál ülök.
Mi minden jut egy képről az eszembe,
láttán borongok és felderülök
s mélázva veszem olykor a kezembe:
Egy kedves kisfiú, vidám szülők -
bizony, bizony, huszonöt éve van tán,
hogy ültek ott a tág üvegverandán.
Egyenruhát visel a ház ura,
a hadnagy úr. Merész, sasorrú, nyalka.
Anyám fején a tornyos frizura
roppant előkelő s a fiatalka
fitos archoz oly meghatón fura.
A kisfiúról mondhatnék egy falka
dicséretet, de egyesek szerint
önhitt vagyok s ez szerénységre int.
Boldog idők, melyek parányi bölcsőm
úgy ringatták, mint bárkát enyhe víz,
telt kamrán és üvegbe tett gyümölcsön
merengő nénik, édes tejbegriz,
adjátok bár egy pillanatra kölcsön
a "Szűzimája" és a "Für Elise"
hangulatát, mely eltemetve mélyen
most arra vár, hogy bennem újraéljen!
A tündérszínpad pillangó-raja
elhull. Haragvörös a naplemente.
Mérges darázsraj zurmogó zaja
közeledik, fulánkjait kifente.
Vérszagu tenger hullám-taraja
paskolja rácsos ágyam éjjelente,
bong a harang, ember nem nyughatik,
lángol a föld kelettől nyugatig.
Jézus kiált fennszóval: - Éli, Éli,
lamma sabaktani! - Dördül a menny.
Sikkant a sátán és világát éli,
égig fröccsen a sár; a genny, a szenny.
Apám rút csukaszürkére cseréli
aranyzsinóros pompáját. - Ne menj! -
zokog anyám. Csók, ölelés, virág, dal.
Megy a vonat hurrázó katonákkal.
Elcsöndesül a zenekar s a dob.
Magunk maradtunk, gyönge, árva három,
kiket az útból bárki félre dob.
Öcsém kétéves, én a hatot járom
és aki "hármunk közt a legnagyobb",
anyuska is legföljebb huszonhárom.
- "Ha néhány hétnél továbbtartana,
gyertek le hozzánk!" - írja nagymama.
Kis felvidéki város, vén Beregszász,
gazos Fürdőkert, sáros Vérke-part,
agg csöndedből ma is felém remeg száz
félálom-emlék, ködlepett, zavart -
kanyargó, vörheny, zegzugos öreg ház,
matrózruhám, melyet mamuska varrt,
iskolaudvar, felzsibongó hajsza,
nagyapám szúrós, pedrettvégű bajsza.
Újságot böngész már a kisfiú:
a Képes Krónikában szörnyű tankok,
géppuska, ágyú, drótsövény. Hiú
reménykedések, öblöstorkú hangok,
hősi halál, dicsőség, honfibú.
Kísértetként kopognak künt a mankók
s az elesettek százakra menő
nevei közt egy név: Dsida Jenő.
Deli nagybátyám! Isten így akarta?
Ki lelné meg már azt az elhagyott
országútmenti sírt, mely eltakarta
a kis mosolygó honvédhadnagyot?
Hűséges lelkű közlegénye, Bartha,
szipogva hozta el vérbefagyott
köpenyegét s elmondta ékesszólón,
hogyan ütötte át szegényt az ólom.
Riad a hír, hogy elesett a vár,
zúg, mint ha vészharangot vernek félre.
Apám! Przemysl! Anyuska sírva vár
egy üzenetre, pársoros levélre.
Nem jön. Majd nyárra. Elmulik a nyár.
Őszire megjön. Most se? Majd a télre.
Tört gyertyafény, imádság reggelig.
Hét hét után, év év után telik.
(Vonagló kis szív! Ó, hogy illett hozzá
a boldogság dús rózsa-kerete!
Most egyre szúrja, vérzi a gonosszá
fent tüskék koszorúja. Fekete
pók mássza meg és borzalmat bogoz rá.
Anyácska, édes asszony-remete!
Míg tenger könnyét ejti, önti, ontja,
pihegve alszik két sovány porontya.)
Szegényke egyszer épp reggelizett,
mikor az ajtón kopogott a posta,
lapot hozott, tán nyolcat vagy tizet.
- Él! Él! Halljátok, él! - sikoltja most a
boldog igét és elalél. - Vizet! -
Jó nagyanyám soká dörzsölte, mosta.
Zihálva olvas. Egymást éri a
kérdés - Fogoly? Hol? Tomszk, Szibéria.
...S még mennyi emlék!... Százkalandú Verne,
Grant kapitány s derék Strogoff Mihály
s te könyvszekrény, csudák csilláros terme!
Zalán Futásá-t félretenni fáj,
de nagyapám különben főbeverne:
- Mozogj, hékás, ne mind betűt zabálj! -
(Ott kellett éppen abbahagyni, sajna,
ahol fürödni vetkezik le Hajna.)
Öcsi száguld a láncos kút körül.
- Gyű te! - csattanva cserdül karikása.
Szerény személyem szótlanul örül
s fokos kötettel - senki meg ne lássa, -
a padláslétra tetejére ül.
Megbabonázta Jókai varázsa,
a lágymeséjű, vágyzenéjű húr
ezüst zsongása: Az új földesúr.
Nem érdekel, hogy ottlent készülődnek,
kötözgetik a nagy csomagokat.
Félig hallom hangját a nagyszülőknek,
rémült anyámnak: - Indul a vonat
s az a kölyök sehol! - Szemembe szöknek
a könnyek, eltakarom arcomat.
S ugyan miért? Okom csak annyi van rá:
mint lett Ritter von Ankerschmidt magyarrá.
A létra olykor-olykor megrezeg,
átreng a ház a tompa ágyuzástól.
- Fiam! Fiam! - felém tárult kezek...
A sok riadt szem rettegést palástol...
Kábulatomból én is rezzenek,
búcsut veszek a megszokott lakástól.
Döng a kárpáti harc. Mi lesz velünk?
Robogj, robogj, vonat! Menekülünk.