Elégia egy csavargó halálára
| Elégia egy csavargó halálára szerző: Radnóti Miklós |
Szász Sándor Bélának
Hangokat fogott a levegőből
madaras fütyölésre; vidám volt és
nagyokat izzadt a poros úton
cifra igékkel, ha nem vette föl
a vén paraszt kocogó szekerére.
Pedig jámborul kérte s megbökve
zsíros kalapját dicsérte a legyes
gebét, Krisztust, az összes szenteket s
dühös volt, hogyha elmúlt a nap már
és nem akadt lány a karja közé.
Mert ölelni szeretett, még tömzsi
testét harcos lányok jó körmei
díszével engedte ujabb kaparásra
s régi falvaiban sokszor fulladt
halálra a fürdetlen poronty lányanyja
barna térgyei közt s vitte kis testét
messzi határba a hajnali víz.
Ha szidtam bor mellett, csak sörtéjén
fénylett zsírosan a távoli bánat s
versem fütyölte arcomba, amit szeretett.
Már két éve nem él és nem fütyöl,
fekszik a földben, karjaiban nincs
most karmos szerető, csak a ráhuppant
föld áll össze rémülten, néma
csomókba száraz bordái közt.
A szentekkel bizton összeveszett és
már jótőgyü szűz angyalokkal
viaskodik most az égi kazlak
tövén s összeszorított combokat
feszeget átizzadt szerelemmel.
Már két éve halott és senki sem
kérdezi hol van, - tegnap megölelt:
a tömzsi gyümölcsfa az út mellett
kivirágzott a porban, valahol lány
sikított és nagyon dulakodtak.