Egy szirtpatakhoz
Zöld árnyban itten szóla egyébkor
Víg elragadtatás, reám?
Sűrű bokraid közűl omolt-e
Alá, te szirt, e csermelye?
Im, a holott porrá szakadva
Tajtékban hullt alá vized,
Most a kivájt szirt homlokáról
Egy izmos jégszobor fityeg.
Mely puszta, mely tar e csálét most!
Hol a lombok ernyőiben
Zephyr s virágok kergetőztek,
S a halkkal ingó gallyakon,
Hogy az eltűnt napsúgárok
Köven s habon s puha mohon
Szikrák módjára csillogának.
Csalét, be puszta vagy te most;
De majd előjön a tavasz, s rád
Zöld boltokat szövet megint,
S kútfőd megnyitja, hogy belőled
A vízzel enyh hűsség fakad.
Fogadj el akkor árnyaidba,
Hol semmi gond fel nem talál,
Te vízomlás, s ti sűrű bokrok,
S ti kedves fekvők a mohon!
Úgy majd mind völgyről, mind halomról,
Mind az erdők setétiből,
Úgy majd minden kinyilt virágról.
Szivemre vígadás repűl.
S oh kell-e nékem a királyok
Pompáikat, irígylenem,
Midőn melletted a patakban
Libeg a borral tölt palaczk?.
S midőn én csendes árnyaidban
Dallom e lelkes éneket,
Mely unokám szivében is
Vígságnak zengi hangzatit?