Egy magyar úrhoz s tudóshoz küldött levélnek töredéke

Egy magyar úrhoz s tudóshoz küldött levélnek töredéke
szerző: Csokonai Vitéz Mihály

In sua me puerum traxerunt otia Musae,
  Otia iudicio semper amata meo.
Utque Caballina primum scaturigine Phoebus
  Bellerophonteis ora rigavit aquis:
Exin' sola mihi placuere cacumina Pindi
  Solaque Castaliis saxa canora modis.
Et licet haud faciles nactus situ [?] in carmina Musas,
  Nec possim armigera Pallade digna loqui:
Me tamen in sacras valles et amoena vireta
  Parnassique potens per iuga raptat amor.
Hic mihi fons vitreo pallentes flumine curas
  Abluat, hic rauca gaudia voce canat.
Non me vittato velarit rite tiara
  Inter presbyteros sacra cathedra pios.
Non ego consultis regales iuris honores
  Invideam, aut magnas ambitiosus opes.
Non mihi Paeanias optarim industriis artes,
  Impleat ut loculos febris acuta meos.
Non Eratostheniis quaesitum ductibus aurum
  (Si modo mi faveat Phoebus) habere velim.

At modo temporibus nostris laudatur, et alget,
  Cuius Apollineum carmen ab ore sonat!
Non lacrymas inter sedet et suspiria Caesar:
  Dedignare sacros, Aula! fovere viros.
Ennius hoc nostrum fato revocetur in aevum,
  Et videat nullum vatibus esse decus:
Malit abire iterum pavonem in Pythagoraeum,
  Quam modo Maeonius, (qui fuit) esse senex.
Carmina laudantur passim: qui carmina fecit,
  Emendicatis victitat ipse bonis. -
Quando igitur largo quae dignaretur Honore,
  Quaeque pararet opes nos [?] mihi nulla placet,
Sola sed Aonio Tempe resonantia rivo, -
  Sed bona quae possunt cogere nulla, - iuvant:
Pauperiem charis, video, me quaerere Musis,
  In Permessiacis naufragus exul aquis!

               EGY MAGYAR ÚRHOZ S TUDÓSHOZ
                KÜLDÖTT LEVÉLNEK TÖREDÉKE

Zsenge koromban már csendjükbe fogadtak a múzsák,
  Mindég is kedvelt volt kebelemnek e csend.
Mert hogy forrás nyílt lova léptén Bellerophonnak,
  S önteni szent Phoebus csermelye kezdte vizét:
Akkortól örömem csak a Pindus csúcsaiban telt.
  Csak zengő bércén Castaliának örült.
Bárha a múzsákat nem könnyű versbe idézni,
  S Pallashoz méltót zengeni úgyse tudok,
Mégis a roppant vágy Parnassus csúcsai és a
  Szent völgyek viruló bokra közé viszen el.
Mossa le itt sáppadt gondom csillogva a forrás,
  S légyen csergedező hangja öröm dala itt
Jámbor véneknek hada fennkölt püspöki székben
  Ékességül rám szent tiarát ne tegyen.
És nem irígyelem én ügyvédeknek se királyi
  Méltóságát, nem vágyom a kincsük után.
Nem töröm én Paean tudományáért se magam, hogy
  Megtöltsék ládám pénzzel a lázbetegek.
Én Eratosthenes által lelt sok aranyra se vágyom
  Már soha, csak Phoebus tartsa meg életemet.

Ám, akinek száján mai nap Phoebus dala zendül,
  Azt csak dicsérik, s élete nélkülözés:
Caesar sóhajok és könnyek közt el nem időzik:
  Udvar, a szent költőt védeni nem szereted.
Hogyha a sors miközénk felhozná Enniusunkat,
  S látná, hogy költők díszt sohse nyernek el itt:
Pythagorasként lenne megint csak páva szeretne,
  S újra Homérosszá válni (ki volt azelőtt).
Versünk dicsérik mindenfele, ám aki írta,
  Az maga koldul, eként tengeti bús nyomorát.
Minthogy semmi olyan vers nincs kedvemre, amelynek
  Bőven jár tisztség, s hozza a kincseket is,
S tetszésemre csupán az van, mely a tempei csermely
  Hangján zengve sosem csal ki kövér javakat,
Látom, víg múzsák, inségbe kevertelek én, a
  Permessus vizein partra dobott, kivetett!