Egy költői regényből
| Egy költői regényből szerző: Reviczky Gyula |
- Praeludium -
Ég s föld között száll lelkem, kósza lélek;
Szeretnék, mint pacsirta, dallani.
Mégis, szavamra, belekapni félek;
Kudarczot nem szeretnék vallani.
Pedig tudom, hogy nincs reális élet
Mesémbe', mind azt fogják mondani.
Ne tegyem át hegedősök korába?...
Mert minden hóbort ama kor hibája.
Bevallom, mit e verslábakra fűzök,
Platónikus szerelmi láz biz' a'.
Ó, jaj! tudom, két tüz közé kerűlök,
S követ dob rám közönség s kritika;
S versemmel irgalmatlanul felűlök,
Ha majd azt mondják rá, hogy: szófia!
Hisz ez mind lári-fári, pára, gőz;
A pénz szerelmet, ideált lefőz.
S remélni, várni! - ó, ez szörnyen untat!
Sok várás kedvet, bugyogót szakít.
Dicsérem békavérü századunkat;
A bölcseségre praxisból tanít:
A fődolog, hogy jól tartsuk hasunkat,
Mivel ép testben ép lélek lakik,
S szerelmünk légyen kézzelfogható;
Ha nincs Katinka, majd akad Kató.
De minthogy én erővel szerelemrül
Akarok irni (milyen vaskalap!)
S min jámbor polgár rég kitüztem elvül:
A korral ellenkezni nem szabad,
S tudván, hogy a világ tökéletesbül,
S erőben, észben egyaránt halad:
Tehát, hogy botrány ne legyen belőle,
Bolondságomnak gyerek lesz a hőse.
Ki megtanulta másoknál korábban,
Hogy életünk, vágyunk, hitünk hiú.
Kit szidtak otthon és az iskolában:
Nem lesz belőled soha férfiú!
Első szerelmét, kamaszéveit
Kis Ficzkinek szedem rimekbe itt;
S mig rá emlékszem, elhal ajkamon
A gúny; eszembe jut gyermekkorom.
Hősöm fejét Katinka megzavarta,
Egy kurta-szoknyás, kék szemű leány.
A gouvernante ugyan kordába' tartja,
De nála sem grasszál a tudomány.
Ő is amolyan romlott, régi fajta;
Még csak emanczipálást sem kiván.
Megérti sorsát és az életet,
De könyvekből tanulni nem szeret.
Ez a két mákvirág (véletlenűl-e,
Vagy keritéshez tán a sors is ért?...)
Meglátta egymást s lett aztán belűle
Ábrándozás, sok hű-hó semmiért.
Kis Ficzki verselt, iskolát kerűle,
S Katinka lelkesült regényekért.
Szerették egymást szótlanul, szerényen...
Magam is igy tudtam szeretni régen.
De mielőtt eldallom e szerelmet,
Bölcs olvasók, magukhoz' fordulok;
Mert, ha csak igy, szó nélkül belekezdek',
Biz' Isten! még veszélybe juthatok,
Hogy holdvilág-falónak elneveznek;
Azért, ha tetszést nyerni nem fogok
Ne engem szidjanak s regényemet:
Ő volt bolond, az iskolás gyerek!
S most üssük össze már a töredéket!
Faragjunk és simítsunk rajta még,
Hogy legalább hat újat nem beszélek,
Legyen formája könnyed, rimje ép.
Köszöntelek, dalok világa, téged!
Egy mezitlábos csarnokodba lép.
Szabad a vásár! Kritikus jöhet:
Elkezdem egyszerü regényemet.