Egy jó barátomnak (Hát te is hullattál...)
szerző: Ányos Pál
Hát te is hullattál Vezekény halmain,
Könyveket bajnokim dicsőült hamvain,
Kik édes hazánknak haldokló szivére
Véreket engedték csepegni sebére?
Ó sirj! - s áldd, barátom, nemes árnyékjokat,
Hintsd bé violákkal gyepesült sirjokat!
Illyen hazafiak érdemlik könyvünket,
Nem, kik hitetlenül szaggattyák szivünket.
Ezek is facsarnak ugyan ki könyveket,
De mellyek bosszura vonzzák az egeket,
Mikor azon hazát hitszegés mérgével
Étetik, melly őket szoptatta tejével!
Mit használt Londonnak Cronvel buzgósága,
Mit király vérével festett szabadsága,
Ha ez is csak azért verte le láncait,
Hogy önnön békóin lássa polgárait!
Caesar már dicsőség hevert templomában,
Győzedelem kapuk várták hazájában,
Midőn egyszerismind kevély szándékával
Rubikonhoz repül pártülő hadával:
Ott megállapodván, kérte isteneit,
Hogy verhesse láncra Rómát s testvéreit!
Általhat a folyón Emáth mezejére,
Szegény Pompejusnak temető helyére;
Ott, ott borult a nap véres fellegekben,
Midőn tőrét verte a szabad szivekben!
Ó arany szabadság! hogy szülsz illy fiakat,
Kik felemelhetik ellened karokat?
Hiszem a természet kit-kit pállyájára
Szabadon helyheztet élet piacára;
Nem csügg lánc, nem békó gyenge kezeiről,
Nem hull a rabságnak könyve szemeiről!
Ki foszthat meg tehát szivünk illy kincsétől,
Hogy életünk függjön másnak kegyelmétől,
Ha csak a természet szentelt törvénnyeit
Öszve nem tapodja végzések rendeit?
Rendes sorsa vagyon az igazságnak: mindaddig tiszteletben tartatik, mig a haszon mást nem javasol. Akkor nem használ szentsége!