Egy fiúcskához
<poem> Mikor a fekete erdőben rikkant a rigó, elérkezett, Elis, a te elnyugvásod. Sziklaforrások kék hűvöséből iszik ajkad.
Ha homlokodból lassan vér szivárog, hagyd az ősi legendákat s a madarak röptének sötét jóslatát.
De te puha léptekkel jársz az éjszakában, mely bíborfürtökkel rakodva csüng, s mind szebben ölelsz a kékbe karoddal.
Zeng a csipkebokor, mely a te holdas szemedet őrzi. Ó, milyen régóta meghaltál, Elis!
A te tested: jácint, melybe szerzetes mélyeszti viaszsárga ujját. A mi hallgatásunk: fekete barlang,
melyből szelíd állat lép ki olykor, s elnehezült pilláit lassan lehunyja. Halántékodra fekete harmat csöppen,
végső arany a porladozó csillagokból.